Zudor Jánosról és a költészetről

Szeretem azt hinni, a versírók költősége csak évtizedekkel, évszázadokkal haláluk után dől el, nyilatkozik meg igazán. Amikor hálátlan és feledékeny természete dacára az utókor valakit következetesen költőként emleget. Ettől függetlenül mindig éltek, és korunkban is élnek emberek, akiket egyszerűen költőként kell emlegetnünk, akkor is, ha történetesen évtizedekig semmit sem írnak, akkor is, ha a kései utókor egyáltalán nem emlékezik majd ilyen kontextusban róluk.

Shelley, Byron, Petőfi, Puskin: számomra ők a szó szerinti költői életre adható kedvenc példák. Talán, mert a romantika kora maga is költői kor volt, talán mert a költőien lakozáshoz az öntörvényűségen, önazonosságon, elvek és tettek egységén túl a sorstól vagy korszaktól ajándékba kapott túlzások, tragikus fordulatok, életkörülmények is hozzátartoznak.

Eszerint költő volna nemcsak az, aki a valóságot a leghétköznapibb helyzetekben is annak költői vetülete felől képes megragadni, hanem az is, akinek emellett valamiből óhatatlanul túl sok, túl kevés, túl fullasztó vagy túl nehéz jut. S akinek ennek folytán mindenről verssor, versszak, vers ötlik eszébe. A többi lényegtelen. Hogy papírra, gépbe kerül-e az a vers, hogy kiadja-e, megvásárolja-e, méltatja-e valaki, hogy könyvtárban vagy más helyen őrzik-e, s hogy az utókor okul-e belőle és emlékállítás formájában hálás lesz-e valaha.

A szó ilyen értelmében tartom költőnek Zudor Jánost, akitől pályakezdőként, két évtizede egy Fagyöngy-antológia székelyudvarhelyi könyvbemutatóján bőgve tanultam, hogy a könyv, a hír, a díj, a dicsőség semmi, ha az ember nem költeményt ír, hanem rímelő szöveget gyárt. Tőle tanultam, hogy a vers tétje nem az azonnali mennybemenetel, hogy menny és pokol nem ott meg amott van, hanem itt; nem körülöttünk: bennünk.

Olyan dolgok ezek, melyeket önerőből tudnunk kellene, melyek közhelynek számítanak, mégis úgy létezünk, hogy tudomást sem veszünk róluk – erre való a költőnek nevezett valaki: hogy ráébresszen bennünket bizonyos alapvető igazságokra, melyeket folyamatosan hajlamosak vagyunk mellőzni. És hogy ezt ne prédikáció, hanem két-három szó, három-négy sor, néhány strófa eszközével élve tegye.

A költő nem hadonászik, nem hörög, nem áll ki a színpadra és nem kapaszkodik föl a szószékbe, s mindezt mégis minden percen megteszi, azzal, ahogyan a sarkon befordul, fejét rázza, cigarettára gyújt, rántottát készít, hunyorít, lapoz vagy poharát felhajtja. Költő senkiből sem „lesz”, annak születni kell.

A Jóisten tartsa meg Zudor János költőt!