Zörej

Az a bizonyos ZX-667 jelzésű, ismeretlen gyártótól származó rádiókészülék már néhány hónappal megjelenése után minden egyes háztartásban elfoglalt legalább egy apró szegletet. A siker titkát viharos népszerűség-növekedésének idején többen kutatták, szociológusok szerint például a bakelites-krómos formavilág ébresztett nosztalgiát, marketingszakemberek az óriásplakátokon hirdetett Egy hullámhosszon az ország szlogent dicsérték, pszichológusok pedig esküdtek rá, hogy a sávválasztás lehetőségének kiiktatásával hódított meg mindenkit, egy nehéz döntés terhét levéve az amúgy is a tűrőképességük határáig megpakolt vállakról. Tulajdonképpen be se kellett kapcsolni, csak egyszer áram alá helyezték, és onnantól kezdve önállóan végezte a dolgát, alkalmazkodva a család bioritmusához.

Optimista slágerekkel ébresztette a munkakedvet a korán kelőkben, délelőtt ínycsiklandó recepteket ajánlott a háziasszonyoknak, délutánonként pedig pont azt a példát elemezte egy joviális tanárhang, amit a gyereknek házi feladatként meg kellett oldani a másnapi matekórára. Ha nem volt senki otthon, békésen sercegett magában, vagy komolyzenét dúdolt a növényeknek, hogy gyorsabban nőjenek, az esetlegesen felbukkanó egerekre pedig mérgesen nyávogott. A családok életére gyakorolt számottevő jótékony hatásai ellenére sem tolakodott a jelenlétével, éppen csak érzékeltette: van, és jó, hogy van. Így egy idő után senkit sem érdekelt, miért terjedt el, kinek köszönhetik ezt az áldást, csak éltek vele.

Az ámuló turisták beszámolóit hallva a külföldi lapok is címlapon hozták a sztorit, Egy boldog ország rádiója… A siker hullámhosszán… és ezekhez hasonló szalagcímek vitték hírét a rendkívüli készüléknek. Élelmes kereskedők kisebb tételeket felvásárolva megpróbálták kiaknázni az új piacok ígérte lehetőségeket, de a ZX-667 a határokon kívül kerülve azonmód elfüstölt a dobozban, még csak el sem jutott a lehetséges vásárlókhoz.

A határokon belül viszont tovább dübörgött az egyeduralom felé: karácsonyra, húsvétra, születésnapra egyértelműen a legnépszerűbb ajándékká vált nyakkendő és parfüm helyett, pár év alatt minden lakás minden helyiségébe jutott egy a csodarádióból. Az egyéb szórakoztatóelektronikai cikkek iránt viszont teljesen elsorvadt a kereslet, lassan eltűntek a műszaki áruházak polcairól, az otthoni tévéket, sávválasztós rádiókat, számítógépeket, DVD-lejátszókat, játékkonzolokat belepte a por, majd a szeméttelepre kerültek.

A ZX-667mob autós verzió megjelenésével utazás közben sem kellett nélkülözni az ország közös hullámhosszát, az újabb változat a személygépkocsik után a tömegközlekedést is meghódította, a közhivatalokban, bevásárlóközpontokban pedig egyenesen kötelezővé tették az eredeti modellt a népharagtól rettegve, mivel már percekig sem bírtak nélküle létezni a polgárok.

Az emberek a telefonálásról és a levélküldésről is leszoktak, az óránként sugárzott szív küldi műsorok személyre szabottan biztosították az aktuális hallgatóságot közeli és távoli rokonaik, ismerőseik folyton náluk járó szeretetteli gondolatairól, helyettesítve az így feleslegessé vált magáncsevejt. A beszélgetés mint olyan a személyes találkozásokból is kikopott, családtagok, barátok egymásra sem pillantva hallgatták együtt a rádiót, csak zavartan motyogtak, ha a válluk közben véletlenül összeért.

Pedig ekkor már nem igazán volt mit hallgatni, a korábbi színes, egyénre szabott műsorok helyett a nap huszonnégy órájában csak alig érzékelhető monoton nyikorgást sugároztak, melyen néha átszűrődtek egy-egy közismert hazafias vers artikulálatlan foszlányai.

Ennek ellenére az élet ment tovább, legalábbis a gyárak tovább termeltek, a boltok polcait feltöltötték, zavartalanul folyt az árusítás, csak a szemekben aludt ki a fény, de ezt már senki sem vette észre, az egész társadalom szürke masszává olvadt egybe a minden egyéb hangot kioltó zörejben.

Első időkben a siketek nem is értették, mi történik, a sarokban megbúvó készülékeknek nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, és mivel azoknak is észrevétlenül mászott a bőrük alá, akik hallgatták a műsort, ők sem szolgálhattak a valós magyarázattal, az általános jókedvet mindenki valamiféle hirtelen jött gazdasági fellendülésnek tulajdonította.

A készülék széles körű elterjedésével hallók és a nem hallók között egyre mélyült a szakadék, hisz utóbbiak rigorózusan a korábban bevett normák szerint próbáltak létezni, amire a többség először értetlenül, később pedig kifejezetten agresszívan reagált. A munkahelyeik megszűntek, családtagjaik, barátaik kilökték őket maguk közül, így személyes használati tárgyaikkal kénytelenek voltak az erdő mélyére bujdosni, ahol aztán lassan egymásra találva a természeti népek életmódját követő kommunát alkottak, és persze az esti nagy közös tábortüzek mellett, egyéb szórakozás híján, továbbra is beszélgettek egymással.

Az elszigeteltség évszázadokon keresztül tartott, mígnem külföldiekből álló expedíció érkezett az erdőbe. Könnyen bejutottak a városkává duzzadt, falak nélküli településre, ahol a bujdosók leszármazottai szeretettel fogadták őket, régi mondákból tudták, valahol messze hozzájuk hasonló emberek élnek, csak éppen elég jól érezték magukat ahhoz saját kis birodalmukban, hogy ne keressék velük a kapcsolatot.

A kutatók hónapokat töltöttek a közösséggel, s közben megtanították őket a világ nyelvére, mert még a hallók is csak a jelbeszédet ismerték. Az, hogy mi történt az országgal, hosszú ideig szóba sem került: a helyiek nem kérdezték, a látogatók pedig kíméletességből nem akartak róla beszélni. Egy este viszont a bölcs öregek legöregebbike, akinek a nagyapja az alapítók közé tartozott, és mesélt neki a régi életről, megkérdezte: mi lett a többiekkel. Az expedíció vezetője hosszú hallgatás után tudta csak kimondani:

– Meghaltak, mind meghaltak. Bizonyára már szaporodni is elfelejtettek.

Az öreg erre könnyes szemmel kérte számon:

– És maguk nem tettek semmit?

– Nem volt miért – felelte az expedíció vezetője –, nem támadtak meg, nem követelőztek, csak magukra zárták a kaput. Tiszteletben tartottuk.

– Akkor most miért jöttek? – kérdezte tőle halkan az öreg.

– A kihalt városokban annyira elszaporodtak a patkányok, hogy most már a mi településeinket veszélyeztetik. Valakinek rendet kéne tenni.