Vívtam a saját forradalmamat
Kinde Annamária (■): Boldog vagy?
Ladik Katalin (□): Hát ez aztán mellbevágó kérdés. Nagy bátorság ilyet kérdezni. És még nagyobb bátorság lenne erre őszintén felelni. De mivel te ilyen bátor voltál, hogy ezt megkérdezted tőlem, bizonyára megvolt rá az okod, hogy ez lett az első kérdésed. Mert általában hasonló kérdéseket egy beszélgetés végén szoktak feltenni. Az egész életművem erről szól, hogy meg szeretném fogalmazni a boldogságot. És őszintén bevallom: mivel még mindig nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi a boldogság, akkor azt mondhatom, hogy boldog sokszor voltam. Amit én boldogságnak hiszek. Sokszor voltam, de azt meg kellett teremtenem. Tehát úgy válaszolnék a kérdésre: igen, alkalmas vagyok arra, hogy boldoggá tegyem magam.
■ Milyen most Magyarországon élni?
□ Én csak azt tudom, hogy milyen most ott élni. Nincs viszonyítási alapom, mivel azelőtt nem éltem Magyarországon, csak nagyon rövid időre jöttem át Újvidékről, Vajdaságból, de hát akkor igazán nem volt, a hetvenes években, vagy a hatvanas évek végén, mert 68-tól járok Magyarországra, rövidebb időkre jártam fel, és ’92 óta élek folyamatosan ott.
■ Most, 2010-ben milyen ott élni?
□ Én sokkal rosszabbra készültem, amikor áttettem ide az életteremet. Én ugyanis soha nem kívánkoztam távol lenni Újvidéktől, attól a kulturális klímától meg attól az élettértől, amibe beleszülettem és beleszoktam. És attól a mikroklímától, ami engem abban a városban körülvett. Én ott jól éreztem magam, függetlenül a küzdelmeimtől, sőt, az a küzdőtér, az a tanpálya, amiben én ott éltem a Vajdaságban, minden fájdalmas emlék és megpróbáltatás ellenére, nekem nagyon fontos volt ahhoz, hogy ilyen harcossá váljak, amilyen vagyok. Mert az én alkatom olyan, hogy én valójában egy nagyon csendes és visszahúzódó életet élek, de fontos, hogy állandó kihívások érjenek. Látszólag egy olyan süppedt környezetben éltem, úgy tűnik távolról, hogy az egy peremvidék, távol Európától, mindentől, sőt, kisebbségi lét – itt a nyelvre gondolok elsősorban, nem a szellemiségre –, amelyről bárki úgy gondolná, hogy az ember onnan csak ki akar szabadulni. Nem! Én úgy éreztem, nagyon jó onnan ki-kiröppenni, mert mi megtehettük akkor Jugoszláviában, ki-kiröppentünk. De ott berendezkedni egy életre, az nekem megfelelt, amíg a külső körülmények – itt a ’91-ben kezdődő jugoszláviai belső háborúra gondolok – nem késztettek rá, hogy elmenjek. Már kicsit korábban, a nyolcvanas években kezdődött ez, amikor úgy éreztem, hogy nem politikai okokból, de valamilyen módon elfogyott körülöttem a levegő. Tehát az alkotóteremen eluralkodott a süketség. Az ellenállást mindig szerettem, az jó kihívás volt még a hatvanas–hetvenes években, de a nyolcvanas években ez a megváltozott ellenállás annyira elvette az alkotói energiámat, egyáltalán az életenergiámat, hogy úgy éreztem, előre kell menekülnöm. Ez késztetett arra, hogy Magyarországon folytassam azt a tevékenységet, amivel azelőtt is mindig foglalkoztam.
Magyarország nekem újrakezdés volt – függetlenül attól, hogy azért ott ismertek engem. Ez volt a legszerencsésebb pont, ahol folytathattam az életemet és azt, hogy a magyar kultúra területén vagy legalábbis a közelében maradjak, mert nem volt álmom nekem, hogy én Magyarországon éljek, de a magyar kultúra, szellemiség környezetében igen. A fiam után jöttem, aki Pesten akkor végzett a zeneművészeti egyetemen. Akkor úgy gondoltam, újrakezdem az életemet. Valóban újra is kezdtem, és nem is számítottam arra, hogy engem tárt karokkal fogadnak, hiszen engem senki nem hívott, de valami módon talán jókor jöttem, észrevettek, hogy vagyok, és semmi gondom nem volt a publikálással. Persze az egzisztenciát nehezen találtam meg, mármint az anyagi részét az életnek, de ehhez hozzászoktam. Tehát nekem nem volt rosszabb Magyarországon, mint Újvidéken. Anyagilag ugyanolyan rosszul éltem és élek, semmi különbség. Sőt, meglepő módon engem elfogadtak az irodalmi körökben, mert azelőtt ezt nem mondhattam el. Legalábbis álmomban sem mertem remélni a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, hogy én hivatalosan megjelenhetek folyóiratokban, meg könyveim megjelenhetnek. Úgy indultam Magyarországra, hogy a nulláról kezdem, semmi reményem nem volt, hogy engem valaki elhelyez valahol, de mégis kaptam állást, meg fel is találtam magam, tehát megvagyok. Az az ember vagyok, aki meg tudja teremteni magának a mikrokörnyezetét, hogy jól érezze magát. Ez az, amit a boldogságról is mondtam, én meg tudom teremteni magamnak mindenütt az én egy-két négyzetméteres kis környezetemet, mindig is kicsi lakásban laktam. Ha meg tudom teremteni a napi kis lelki higiéniámat, hogy foglalkozzam önmagammal, a tárgyaimmal, amiket magammal hoztam, ha rájuk nézek, a kedves könyveimmel ott vagyok egy társaságban, akkor én jól vagyok, sőt, boldog vagyok, mert azzal foglalkozhatok, amit fontosnak találok.
■ Mikor érezted úgy, hogy elismernek? Mikor kezdődött a jó időszak, amihez képest aztán a nyolcvanas években már úgy érezted, hogy elfogy körülötted a levegő?
□ Én hatvankettőben, húszévesen kezdtem el komolyan publikálni. Azt már egészen fiatalon eldöntöttem, hogy költő és színésznő szeretnék lenni. Tizenegy éves korom óta írtam versikéket, és gyerekszínészként nőttem fel a felnőtt színtársulatban, az újvidéki rádióban. Folyamatosan műveltem ezt is meg azt is, két lábon álltam. De mikor elérkeztem abba a korba, amikor dönteni kell – mert közben volt annyi racionális érzékem, tudom, mi a szegénység és a nélkülözés –, olyan iskolát végeztem el, amely mégis anyagi biztonságot nyújt nekem. Közgazdasági technikumot végeztem, és még a kétéves főiskolára is jártam.
Nem akartam középszerű művész lenni. Akiket megkérdeztem, hogy jók-e a verseim, jó színésznő lehet-e belőlem, nagyon okosan azt válaszolták, hogy majd kiderül, ha felnősz. Mindig azt tanácsolták nagyon bölcsen, hogy végezzek el egy középiskolát, és akkor, amikor tizennyolc éves leszek vagy egy kicsit több, majd kiderül, hogy tényleg leszek-e költő vagy pedig nem. De rájöttem, hogy ez tőlem is függ, nem csupán tehetség kérdése. A tehetség előbb-utóbb kiderül, de én nem akartam hobbi-művész lenni, hétvégi művész. Úgy éreztem, hogy ennek tétje van.
Közben elmentem banktisztviselőnek, majdnem két évig dolgoztam jó fizetéssel, lakás volt kilátásban, tehát egy ilyen jól berendezett, középhivatalnoki életút állt előttem. És én ettől megijedtem. Pedig arra vágytam, hogy nekem legyen biztos anyagi fedezetem. Igen ám, de amikor ezt elértem, hogy ezt megvalósíthatom, akkorra benőtt a fejem lágya, elértem a huszadik életévemet, és már akkor néhány komoly döntést hoztam az életemben, hogy mi akarok lenni, s hogy milyen áldozatot kell hozni érte.
Lehet, most szentimentálisnak hangzik, de előtte volt már egy ilyen döntésem. Az első szerelmem, a fiúm, akire két évig vártam, merthogy katonaságot szolgált, tizennyolc éves koromtól húszéves koromig vártam rá, mielőtt visszajött, akkor mondtam neki, hogy én nem bírom tovább ezt a banki életmódot, váltani szeretnék, színésznő és költő szeretnék lenni, csak ezzel foglalkozni. Akkor azt válaszolta levélben, hogy döntsek. Ő vagy a „művészetem”, idézőjelben. Úgy döntöttem, hogy ez a magánélet engem nem fog boldoggá tenni, ezért a művészetet meg a hivatást választottam, akkor döntöttem el, hogy ez az én életem, tehát már egy nagyon nagy árat fizettem érte, érzelmi árat. Aztán a munkahelyet is feláldoztam, feleakkora fizetéssel mentem el színésznőnek az újvidéki rádióba. Két ilyen döntés azért egy komoly elhatározás. A tehetséget vagy a hangot lehet képezni, lehet fejlődni. Van azért ebben a dologban szakmai rész is, az írásnak is meg a színjátszásnak is van szakmai része is. És mivel én nem gimnáziumot végeztem, hanem szerb középiskolát, szerbül, éreztem, nagyon nagy hiányosságaim vannak, nagy lyukak vannak a műveltségemben és a képzettségemben. Csak nyolc elemit végeztem magyarul, azt is gyenge iskolában. Én autodidakta voltam mindenben, hiszen a szüleim, a nagyszüleim sem voltak képzett emberek. Az édesapám írástudatlan volt. Fekete bárány voltam az egész családban. De csodálatos szüleim voltak. Hagyták, hogy iskolába járjak, büszkék voltak, hogy én tanulni akarok. Sokat áldoztak azért, hogy én befejezzem a középiskolát. Meg annyi eszem nekem is volt, hogy akkor munkát vállaltam, elmentem dolgozni és így távhallgatóként végeztem.
Úgy éreztem, kemény árat fizetek azért, hogy az lehessek, ami szerettem volna, költő és színésznő. És ezen a pályán aztán megedződtem. Megedződtem, mert elég különös összekapcsolódása volt ennek a két pályának, ugyanis az írónőktől mást vártak el, illetve annak más volt a hagyománya. Másképp írtak a nők, tudjuk, milyen elvárások voltak akkor ebben a konzervatív, előítéletekkel terhes világban. Érdekes módon Jugoszláviának a szláv részében nem voltak ennyire prűdek, zárkózottak. Nyitott volt a szerb olvasóközönség.
A szerb olvasóközönség engem szívesen fogadott, a megnyilvánulásaimat. Itt az élő előadásaimra gondolok, merthogy színésznőként a rádióban dolgoztam, de hiányzott a színpad, ezért megteremtettem a magam egyszemélyes színpadát. A szerb közönség és Jugoszlávia-szerte a többi nemzetiség szépen fogadta, jól rá is éreztek. Na jó, akkor már egy kicsit fel is fújták, a bulvársajtó csámcsogott, mert hát volt is min csámcsogni, de nem okozott kárt nekem ez a bizonyos népszerűség. Mert népszerű voltam irodalmi körökben, általában a nyilvánosság előtt. Állandóan publikálhattam, megjelentem.
■ Egyfajta botrányhős lett belőled?
□ Nem igazán botrányhős, hanem népszerű voltam szerb nyelvterületen. Magyar területen váltott ki botrányt az, amit csináltam. A szerbek közt népszerű voltam, bátorságnak nevezték, de nem botránynak. Magyarországon meg a vajdasági magyarok körében ez botrányos volt. Egyik helyen tapsoltak, a másik helyen szörnyülködtek. A verseimtől is, csupa negatív kritikákat kaptam magyar nyelven.
Tehát akkor megint csak nem maradt más, mint az előremenekülés. Hát akkor mentem oda, illetve elfogadtam a meghívásokat ott, ahol tetszett, amit csinálok. És a verseimet jól fogadták szerb nyelven.
■ Más országokba is kaptál meghívásokat.
□ Külföldi szerepléseimet annak köszönhettem, hogy amint azt már említettem: előremenekültem. Nagyon fájt nekem, hogy Magyarországon nem publikálhattam, szó sem lehetett erről, függetlenül attól, hogy az újvidéki Forumnál megjelent könyveimet átvitték Magyarországra, sőt, terjesztették, meg írógépen lemásolták. De ezt sokkal később tudtam meg. Tehát engem Magyarországon is olvastak, csak nem hivatalosan. De ezt nem tudtam, úgy éreztem, semmi lehetőségem arra, hogy a magyar irodalomban valami nyomot hagyjak. Igaz, hogy magam írom a verset és úgymond magamnak, de az fontos, hogy visszahalljam, hogy másra ez hogyan hat. És az volt a bátorítás számomra, hogy időnként kaptam levelet Magyarországról, olvasói reakciókat. Nagyon meglepődtem. Ez volt a bátorítás, meg amit a szerb fordításban kaptam. De mivel reményem sem volt arra, hogy én a magyar irodalomban bármi módon jelen lehetek, ezt a fájdalmat nem tudtam szóban kifejezni – illetve versben is megírtam, de nem pont így –, mert vannak érzések, amiket nem lehet leírni. Úgy éreztem, hanggal, sikollyal kell reagálni, egy elementáris, ősi, megnyílt, gesztuális testi megnyilvánulásban, amely igazán érzésből, a méhünkből, az ölünkből való. És mivel színésznő is vagyok, de nem volt alkalmam ezt színpadon művelni, akkor úgy gondoltam, kialakítom a magam műfaját, úgy, hogy ne legyen nyelvhez kötve, hiszen a magyar színházlátogató közönség a monodrámához vagy a szavalóestekhez volt szokva. Most én is csináljak egy olyan szavalóestet, hogy előveszek egy versválogatást és mondom? Akkor egy vagyok a sok közül. Inkább kitalálom a magam műfaját, és akkor a saját szövegeimet, ilyen archaikus, ősi, alapvető dolgokat, a kollektív tudatalattiból ismert motívumokat veszek, mert a fájdalom az fájdalom, ugye, az öröm az öröm, amelyeket minden nyelven meg lehet érteni. Függetlenül attól, hogy én magyar szavakat használok. A magyar fonetika, a kifejezés, a hangok használata, képzése magyar, ez szándékos. A szerbek nagyon szerették hallgatni, amit én magyarul adtam elő. Ezek általában népi ihletésű ráolvasók, siratóénekek, bájolók, gyermekjátékszerű dolgok voltak, persze mind a saját szövegeim alapján. Ezt énekbeszéddel adtam elő, bizonyos szcenikus elemekkel, mozdulat, hang, mimika, és bizonyos jelmezzel is, sőt, hangszeren. Képeztem magamat, sok zenét hallgattam. Én városban születtem, méghozzá szerb környezetben, tehát nem szívtam magamba a magyar népművészetet. Nem olyan környezetben éltem. Talán több szláv népi éneket, ráolvasót meg siratót hallottam, mint magyart. Ott volt számomra a szláv meg a magyar, meg amit még hallgattam, az ázsiai, tibeti, mongol énekbeszéd. Már a hatvanas–hetvenes években hozzájutottam ilyen hangfelvételekhez, és megfigyeltem, hallgattam, tanultam. És ilyen technikával, a hangomra támaszkodva elkészítettem akkor néhány hangfelvételt, merthogy a rádióban dolgoztam, és a technikusok megengedték, hogy két-három perces, ötperces hangfelvételt készítsek. Amíg ők cigarettaszünetet tartottak, én megcsináltam a stúdióban a kis hangfelvételt. Ezekből készült aztán egy hanglemez 1976-ban, és kijutott külföldre. Ennek nagyon nagy sikere lett külföldön. Ott már hagyománya volt ennek. De ennek eredeti színezete volt, hiszen figyeltem arra, hogy itteni gyökereimből, a magyar és a balkáni zenei anyagból, hagyományból építkezzem. A beatköltők voltak divatban akkor éppen, meg minden, ami amerikai. Én egy modern embernek az életérzését hozom, de megvan az az eszköztár, hogy autentikus is lehessek egyúttal, és nő is. És ne felejtsük el, hogy a hatvanas években, a hetvenes évek elején nagyon fontos szerepe volt a női emancipációnak: a női szexuális forradalom, meg egyáltalán az emancipáció, a feminista mozgalom. Én mint egy egyedi, önálló kis harcos ott Közép-Európa és a Balkán határszélen, a saját forradalmamat vívtam, de közben nem csatlakoztam semmiféle mozgalomhoz vagy programhoz. Viszont ők észrevettek. Jugoszláviában, különösen Horvátországban meg Belgrádban akkor volt kifejlődőben a női egyenjogúsági mozgalom. És mivel én más színezetű voltam, látták, teljesen egyedül csinálom a dolgokat, mármint ugyanazt, amit ők mozgalomba tömörülve, elég gyakran zászlójukra tűztek. Sokan azt hitték, de én nem voltam férfiellenes és a férfitársadalom ellen. Ők úgy képzelték el, hogy egy írónő az olyan kékharisnyás legyen, értelmiségi, meg ez meg az, és hát a testét kitenni, műalkotásként, hát az szentségtörés volt. Egy csinos színésznő, egy nő felhasználja a testét is arra, hogy előadja a verseit, hát igen, könnyű neki így. Dehogy volt könnyű! Egyáltalán nem volt könnyű, mert ez az előjel, hogy a meztelen költőnő, vagy a költőnő, aki vetkőzik, a mai napig, negyven év óta engem kísér Magyarországon is. Még most is azt hallom vissza negatív előjellel, magasabb kultúrpolitikai körökben. Ha embert öltem volna, akkor egy idő után az embert rehabilitálják és akkor újra tiszta lappal indul. De én ezzel a gyanús előjellel, hogy én költőnőként csak anynyit tettem, mint minden más színésznő, ha egy szerepet előad, én pedig egy sámánrituálét adtam elő, egy szertartásos termékenységi rítust, meglehetősen erotikus jelmezben, emiatt vagyok én még negyven év után is megbélyegzett, de elismert. Most érek a válaszhoz: mikor éreztem azt, hogy elismernek? Miután áttelepedtem. A kilencvenes évek közepétől.
■ És mi tartott addig életben?
□ Az, hogy több szelepem volt, ahol kisikolthattam magamat. Mert amikor a Vajdaságban megszűnt a magyarul publikálási lehetőségem, akkor szerbül publikáltam, jött a hangköltészet, a performance. Mindig csináltam magamnak helyet, ahol levegőt vehettem, ahol kiadhattam magamból a mondanivalót, csak a formát kellett megtalálnom. Ez a forma, ha rá voltam kényszerülve, hogy idegen nyelvi környezetben mutatkozzam meg, akkor a hangköltészet, a vizuális költészet, a performance.
■ Végül mégis akkor döntöttél az áttelepülés mellett, amikor már kitört Jugoszláviában a háború.
□ A rengeteg szörnyűség, uszítás az áttelepülésem idején már eluralkodott a jugoszláv újságok címoldalain, a hullák, a gyerekek, akiket gépfegyversortűzzel kivégeztek. Reggel, délben, este csak ezt öntötte a rádió és a tévé is, szenzációhajhász módon. És ez iszonyú volt, én meg attól féltem, nehogy megszokjam. Megijedtem magamtól, nehogy elfásuljak és közömbösen hallgassam vagy nézzem ezeket a dolgokat. Mert én nem állíthatom meg, de hogy meneküljek el, hogy ne a vízcsapból is az uszítás meg a gyűlölködés folyjék? Hát akkor arrébb mentem néhány száz kilométerrel. És az a szörnyű, hogy nemsokára azt az uszító hangulatot Magyarországon is tapasztaltam. És egyre inkább, és most aztán fogom a fejem, hogy hová kerültem, csöbörből vödörbe. Hát utolért engem ez az egymás elleni uszítás. Itt a magyart magyar uszítja. Ez olyan déja vu érzés, hiszen ezt már átéltem. Azért mentem el onnan, mert az uszítás meg a gyűlölködés elől menekültem előre. De most hova menjek?
A beszélgetést Kinde Annamária készítette. Megjelent az Erdélyi Riport 2010/10., május 28-i számában.