Vissza, nyolcvanvalahányba
A történet, pontosabban ez a lapszám a nyolcvanas évekbe vezet vissza. Amelyekről – Cseh Tamástól és Bereményi Gézától – megtanultuk, hogy sapkát viselnek. „Sapkát viselnek, árnyékban jönnek. / Jól le van húzva mind a tíz sapka. / Homlok takarva, tíz orr takarva. (…) A nyolcvanas évek, mondd meg Irénnek, / a semmibe néznek. Semmit se kérnek.” (Jóslat, 1984.)
Valóban sokan néztünk, néztek, mint forgó, fekete bakelitlemezre, a semmibe, semmit se kérve, hiszen a reménytelenség a hétköznapok mindennapi tartozéka volt. S bénítólag hatott a legtöbb emberre. Miközben ma sokan érezhetik joggal azt, hogy mégis azok a nemszeretem nyolcvanas évek, a sivár nyolcvanas évek jelentették az ő nemzedékük ifjúkorát, beúszik hát a képbe valamiféle nosztalgia. És ne legyünk igazságtalanok, a nagy változások is a nyolcvanas évek tartozékai, a légypapírról való leválás napjai, melyek a mélyből a magasba repítették a hullámvasút utasait. Akik persze utólag úgy érzik, nem elég magasra.
2011 tavaszán Debrecenben, a MODEM-ben annak a csoportnak a kiállítása nyílt meg, amely a nyolcvanas években alakult fiatal művészekből Nagyváradon, és amely alighanem az egyik legérzékenyebb lenyomatát hozza ennek a korszaknak. A lapszámunk Galéria rovatát megtöltő képanyagot nézve úgy tűnik, mintha ez a tegnap történt volna alig három évtizedes időtávolság a messzi múltba vezetne vissza, mintha nem tanúi, megélői lennénk ezeknek a megőrzött – gyakran inkább feledni való – hangulatoknak. Mintha elidegenedtünk volna a saját nyolcvanas éveinktől.
A semmibe néznek a nyolcvanas évek – mondja az Énekes, ugyanakkor a nyolcvanas évek váradi versvilágában már a változásokról, a rémséges idők végének közeledtéről is olvasni. Pedig igazán csak a legvégén, a legsötétebb hónapokban lehetett sejteni, hogy ez már a végjáték, amikor az elzárt világból érkező hírek a közeli változások reményével kecsegtettek, vagy amikor a legeslegvégén, december közepi napokban elemlámpás alakok összeszedték a mozikból a szabadnapos kiskatonákat. Addig maradt az elpusztulás, önpusztítás lehetősége, az elmenekülés útja, illetve a végsőkig kitartásé.
A nagyváradi 35-ös Műhely tagjainak közös tárlatanyagát három korabeli versantológia nagyváradi szerzőinek írásaival egészítettük ki. Végül is két, egymással párhuzamosan működő, egymásra kétségtelenül ható szellemi műhely egyidejű jelenlétéről beszélhetünk, hiszen ami a képzőművészek számára a 35-ös Műhelyt jelentette, az más formában, más szerepet is betöltve, de máig hatóan, máig érvényes jelentőséggel az Ady Endre irodalmi kör volt. Ehhez a szellemi műhelyhez kapcsolódtak különböző időszakokban mindazok, akik a lapszámunkba kerülő versanyag szerzői voltak a korszak három fontos antológiájában. Az évtized legelején, 1980-ban jelent meg Marosvásárhelyen az Ötödik évszak című több műfajú antológia, melyet ugyancsak kép és szöveg kettőssége jellemzett, a korszak fiatal erdélyi író- és képzőművész-generációjának alkotásai. Aztán az évtized közepén látott napvilágot, Markó Béla szerkesztésében, az Alapművelet című antológia, mely sok ma ismert író, költő első jelentősebb publikációját jelentette, s nem véletlenül Váradon mutatták be annak idején, hiszen a szerzők közel negyede váradi, illetve váradi kötődésű volt. Aztán az évtized legvégén, 1989 utolsó heteiben Budapesten jelent meg egy harmadik antológia, a Gyakorlótér, mely kifejezetten váradi, bihari szerzők műveit hozta, olyan verseket, melyeknek egy részét a határon átcsempészve gyűjtötte egybe Nikolits Árpád, a válogatás mentora. Ezt a könyvet már csak alig pár héttel élte túl a romániai diktatúra. Amikor a könyv a magyar fővárosban elhagyta a nyomdát, kevesen gondoltuk, hogy hamarosan Váradon is bemutathatjuk, az addigi pártkabinet, a mai Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, jó kétszáz érdeklődő előtt. Számomra azon az estén értek véget a nyolcvanas évek.
A már említett Ady kör mellett kihagyhatatlan egy ilyen visszatekintésből annak az Irodalmi kerekasztalnak a szerepe, melynek története is feldolgozást érdemel, illetve a csütörtök esténként elhangzott – s tudomásom és emlékeim szerint rögzített – előadások közreadása két és fél, három évtized múltán minden bizonnyal az év könyvcsemegéje, szenzációja lenne. Ugyancsak a nyolcvanas évekre átnyúló fontos alkotói műhely volt a Kortárs Színpad 71, amely közösségteremtő szerepe folytán mindmáig nemzedékeket összekötő hatású, s szerepe a tekintetben hasonlítható a 35-ös Műhelyéhez, hogy a hivatásos színházzal vetekedő nívójú hagyományos produkciói mellett időnként izgalmas kísérleti előadások létrejöttét tette lehetővé, olykor a cenzorok figyelmét is elaltatva. Azt ugyanis mondani sem kell talán, hogy a hivatalos szemek és fülek odafigyeltek arra, hogy mi kerül színpadra, mi hangzik el a köri üléseken, nem csupán arra, hogy mit lehet kinyomtatni. (Utóbbi odafigyelés tényét több, azóta napvilágra került megfigyelési jegyzőkönyv is igazolja. Például a hatóságok tisztában voltak azzal, hogy 1988 kora nyarán mi célból utazik egy kolozsvári és egy vásárhelyi szerkesztő, Mózes Attila és Markó Béla Váradra. Az Ady kör Ars poetica pályázatának díjátadója előtt a szervezők egy adott pillanatban szemtől szembe kerültek az est megfigyelésének előkészületeivel foglalatoskodó szakemberekkel.)
A gyanakvás ott volt a mindennapjainkban, egyszerre volt jelen a bizalommal a besúgók, a besúgás vélelmezése, s ma visszatekintve elégtétellel gondolok arra, hogy az említett körökből, köreinkből, más kategóriákkal összevetve, egyértelműen kevesebb azok száma, illetve aránya, akikről utólag kiderült, hogy a rendszer apró alkatrészei voltak. Az is igaz, hogy e körökben nem kellett státust, egzisztenciát óvni egy esetleges együttműködéssel, ugyanakkor a megzsarolhatóság lehetősége reális lehetett. Ezzel szemben éppen az Ady kör legbelsőbb, láthatatlan holdudvarához köthető az első és legfontosabb erdélyi magyar szamizdat, az Ellentpontok megjelenése, illetve a legnagyobb horderejű kezdeményezés, a Memorandum és Programjavaslat eljuttatása az 1982 nyarán Madridban ülésező, a helsinki folyamat betartását vizsgáló emberjogi utókonferenciára. Ez a mozzanat már csak azért is kiemelést érdemel, mivel magát az időszakonként megjelenő szamizdat lapot kevesen ismerhették, létezéséről sem tudtak sokan, ám a Memorandum, a jogsérelmek összefoglalása a szélesebb közvéleménynek is a tudomására juthatott, s elindítója volt a Romániát érő nyílt nemzetközi bírálatoknak. Már a későbbi évek nem túl szívderítő fejleménye, hogy a kezdeményező emberek – nem csupán földrajzi értelemben – milyen távol kerültek egymástól. Azt sem szabad feledni, hogy a nyolcvanas évek hozták a nagy apadást, több más erdélyi nagyvároshoz hasonlóan ekkor mentek el a legtöbben innen Váradról is azok, akik ma a legjobban hiányoznak. Ezért olyan vékony ma a kultúrafogyasztók váradi rétege, ahogy gyakran mondogatták később; ekkor ment el a színház premierközönsége, a könyvvásárlók java. Akkor dőlt el, s persze a folyamat a kilencvenes években is majd csak lassan mérséklődött, hogy a nyolcvanas években a városban érettségizettek közül a mai húsz-huszonöt éves találkozókra a legtöbben már valahonnan érkeznek, kocsijuk rendszáma külföldi. A világban ma járva szinte mindenütt igazi váradiakra bukkan az ember, ami nem túl vigasztaló akkor, ha a Fő utcán végigsétálva kevés ismerősre köszönhetünk rá, a váradiság gyakran éppen itt, a városban hiánycikk, mai döntéshozóink egy jó része nem is érti, nem is érzi ennek mibenlétét.
Ugyanezek a nyolcvanas évek még azt is jelentették, hogy a lassan teljesen elapadó közlési lehetőségek mellett az alkotó emberek érzékenyebben odafigyeltek egymásra, egy-egy felolvasott, kéziratban megmutatott, körbeadott szövegnek nagyobb hatása volt, mint manapság egy-egy zajosan lanszírozott díszes publikációnak.
Úgy hiszem, ez az odafigyelés, ez a diktatúra árnyékában zavartalanul működő empátia is közrejátszott abban, hogy a rezsim bukása után oly hamar és gazdagon bontakozzon ki a sajtóélet a városban, hozzon létre közösen az irodalom és a képzőművészet olyan értékes produktumot pár héttel 89 karácsonya után, mint a Kelet–Nyugat hetilap. Más kérdés, hogy a kilencvenes években sok tekintetben szellemi-kulturális visszaesésnek lehettünk a tanúi, sem a kortárs képzőművészet, sem a váradi magyar irodalmi élet nem azon a szinten folytatta, ahol a változások utáni helyzettől elvárhattuk volna. Ebben nyilván közrejátszott az a fogyatkozás, az a menynyiségi és minőségi veszteség, amit talán nem voltunk hajlandóak tudomásul venni. S talán nem vagyunk képesek a mai napig észrevenni, tudomásul venni, hogy Várad ma kulturális értelemben, magyar kulturális értelemben a leggyakrabban kisvárosi léptékű, sok üresjárattal, felszínességgel, a valódi minőség el nem ismertségével, és ez igaz lesz mindaddig, amíg egy-két felnövő generáció nem veszi át végképp a sapkát viselő nyolcvanas évek embereinek szerepét, illetve nem lép biztos lábbal a hiányzók helyére.
A nyolcvanas évekre a legutolsó illúzióktól is megszabdultunk, megszabadítottak. Három évtized múltán sem vagyok abban biztos, hogy ha nem is az illúzióinkat, de a lehetőségeinket mára képesek voltunk viszszaszerezni. De legalább most, tizenvalahányban sejtjük, hogy mit hol rontottunk el.