Vihar van
Először a 25. évforduló kapcsán írtam a témáról. Addig nem vittem a nyilvánosság elé. Szüleim sem kovácsoltak belőle semmilyen tőkét1. Talán kellett volna, talán akkor másképp alakulnak a dolgok, talán el kellett volna mondani az ő történetüket is. Talán.
Sok mindenre emlékszem: akkor voltam nyolcadikos. Délután jártunk iskolába – az évharmad utolsó tanítási napja volt. Felszálltam egy villamosra, de a hídnál kisiklott. Onnan hazagyalogoltam. Sötét volt, mint általában, s a bácsi jött szorgalmasan mögöttem, mint általában…
Éjjel fenn voltunk. Anyu próbálta beállítani a rádiót, hátha mondanak valamit. Átjött a szomszéd lakásból E. néni: sötétítsünk be, ne legyen fény a lakásban! Anyuval suttogtak. Ki akartam menni az udvarra, de E. visszarántott, s akkor láttam, hogy fénycsíkok ropognak a levegőben. Gyönyörű látvány volt. Tényleg az, de a hangja rettenetes.
Másnap édesanyám elküldött egy ismerőshöz, telefonáljak édesapám után, jöjjön értünk. A lelkemre kötötte, azt mondjam a telefonba: Vihar van.
Még nem voltam éppen 14 éves, de akkor délelőtt igen nagynak és bátornak éreztem magam, ahogy loholtam B.-ékhez telefonálni. Húst és narancsot lehetett kapni. Sorban álltak érte az emberek.
A telefont nagyapám vette fel, ezerszer mondtam el: Vihar van. A végén zokogtam: Mondd meg apunak, siessen! Nem érted?! Vihar van. Nem hiszem, hogy akkor értette.
Mi már egyedül éltünk akkor Temesváron édesanyámmal és két kisebb testvéremmel, édesapám Érábrányban szolgált. 1989 decemberének közepére már láttam házkutatást; addig párszor elvitte szüleimet egy-két nagy autó; anyuval már dugtunk el papírokat az egyik városi vécé beszakadt ajtajába; már láttam apámat összeverve; és hallottam azt az éjjeli beszélgetést, ahol apu nehezen mondta el anyunak: „Tudod, mi történhet egy tizenéves kislánnyal, ha ennyi férfi elkapja?!” És sosem mondtam el neki, hogy én már tudom, hisz az előtt pár hónappal, mikor a neve napját ünnepeltük, éjszaka a részeg rendőr bejött a szobánkba. Nem lettem áldozat, mert akkor ott megtanultam megvédeni magam. Mindentől, de főleg mindenkitől. Akárkitől!
B.-éktől hazafelé feltűnt, hogy tényleg lehet húst és narancsot kapni, és hogy nagyon tiszták az utcák. Később tudtuk meg, hogy felmosták, ne látszódjék a vér.
Mikor megérkezett édesapám Temesvárra, szinte azonnal indultunk is. Alig jártak autók az utcán. Arad irányába hagytuk el a várost. A kijáratnál leállított a rendőr. Emlékszem, benézett az autóba, hátra, ahol mi ültünk, a három gyerek, majd szinte ráüvöltött apámra: Repede! Repede! – és intett a kezével, hogy menjünk. Később tudtuk meg, hogy röviddel távozásunk után lezárták a várost. Apu évekig mondogatta: az Isten tenyerén hozott ki aznap minket Temesvárból.
Emlékszem az útra Temesvár és Nagyvárad között, autók villogtak ránk, mutatták a V jelet, de olyan is volt, hogy kiszálltak, ölelgettek minket – Temes megyei rendszámunk miatt. Nem boldogságot éreztem, hanem valamilyen felfokozott lelkiállapotban leledztem akkor, amelyben vegyült a félelem, a várakozás, az öröm, a kíváncsiság.
Mire megérkeztünk Érábrányba, már forrt az ország. Már mindenki tudta, hogy mi történt Temesváron.
Furcsa karácsony volt az. Jövés-menés a parókián. Folyton néztük a tévét, a kivégzést, a lövöldözést, a beszédeket, a katonákat, a tömegeket. Nem emlékszem, hogy mi volt a karácsonyfa alatt. Nem emlékszem arra sem, hogy az ebédlőben hogyan volt megterítve a nagy asztal. Nem emlékszem a szokásos karácsonyi menüre sem. De szentestén tele volt a templom. Nagyon tele. És az istentisztelet végén apu azt kérte, hogy énekeljük el a 37. éneket2. És én akkor láttam életemben először, hogy az emberek tudnak úgy énekelni, hogy közben sírnak is, pedig valójában örülnek.
…
Azóta eltelt 30 év. Közben tanultam, tanítottam, szerveztem, építettem, alakítottam, romboltam, ihlettem, támogattam, temettem, mentem, maradtam. Az első 15 évben nagyon szabadnak éreztem magam, néha talán túl szabadnak is. Akkoriban azt tapasztaltam, hogy olyan helyen élek, ahol szabadság van; ahol lehet tenni, alkotni, megmaradni. Az utóbbi 15-ben pedig fokozatosan érzem annak az ellenkezőjét: néha úgy tűnik, hogy visszafordultunk; néha fáj, hogy talán hiába volt; néha érthetetlen számomra, miért értettük félre a szabadság lényegét. És felsejlik a temesvári ablakunk alatt haldokló férfi nyöszörgése, a vértócsa, az emberáldozat. Van az a puskagolyó, amely nem végez mindenkivel egy pillanat alatt…
A szerző nyelvész, újságíró, a PKE adjunktusa.
1. Református papcsaládból származom, édesanyám magyartanár volt akkoriban. Apámat 1989 tavaszán elhelyezték Újszentesről (Temes megye) a Bihar megyei Érábrányba, ahol nem volt magyar tannyelvű iskola. Később hiába kérték szüleim a családegyesítést, ez nem történt meg.
2. Az 1996 előtti református énekeskönyvben ez az ének megegyezett a magyar himnusszal.