Versek festmények alá – ciklus
Lélekcsobbanás
(Trifán László festményeihez)
Barna, vörös, zöld és lila fények,
tobzódó színek közt álmodom, hogy élek.
Őrült szívverés, őssejt robbanás,
magzatvíz mélyében lélekcsobbanás.
Testemen húrok számtalan fonala,
hangtalanul felzúg egy öreg orgona.
Napcsillag kél, dereng a hajnal,
táncoló angyalok szőnek be angyalhajjal,
megmártóznak a négyszögletû tóban,
szárítkoznak égő csipkebokorban.
Mindenütt lobogás, fények és árnyak,
a vágy kapujában, mintha csak rám várnak…
De testem fogoly, beteg és árva,
ódon falak közé, bástyába van zárva.
Csak a lelkem választhat szabadon,
Uram, hogyan segítsek magamon?
Szálljak az angyalok bûvös körébe,
vagy hulljak térdre a kereszt tövébe?
Álom-abroncsban
(Rob Ibolya képeihez)
Négyzetekbe zárt madarak szállnak,
fésûfogas szárnyukat átszövik az árnyak.
Kék, piros, fehér, acél színû fények,
Álom-abroncsban reggelek henyélnek.
Egy széttört vasárnap darabjai között
megleled a reményt, mely kékbe öltözött.
Félszáz éves emlék ringatja el estéd,
dombok-völgyek szántják bronzvörös testét.
Hótiszta lepedőn ágak árnya alszik,
összegyûrt álmuk mélykéken haragszik.
Nagyított vízcseppet faggatsz a holnapról,
mielŐtt szólhatna, legördül a lapról.
Önarckép
(Urszinyi Mária festménye elé)
Homlokodon térdel a gond,
ecseted vad, bohém, bolond
színek masszájába téved:
„Most azért is megfestelek téged”
Boszorkányosan lép vásznadra az arc,
szemében a gúnyos kegyetlen harc
vak mécsvilágként lobban,
s rád szól a képről:
„Ismertelek, de honnan?”
Akvarell vers
(Kristófi János festményéhez)
Partok közt feszül
a kis Garasos híd
lángvörös váza.
Alatta barna csend,
jobbra a sárga torony.
Víziszony könyököl
vaksi szemében, felzúg,
bongó hangja mélybe lehull,
fodrozik tőle a víz.
Rőt fűzfa imbolyog,
kábultan bámul lába elé.
Nyögve az árra dől,
áztatja hosszú haját.
Kékfodros ruhában
felhők lebegnek,
s remegve úsznak
a víz tetején.