Véresen szórakoztató – James Gunn: Az öngyilkos osztag
Nyár, hőség, pláza, jeges kóla, mozi. Kikapcsolódás, felhőtlen szórakozás, hasfájásig nevetés. Vér. Sok-sok vér.
Bár nemcsak az öngyilkos osztagról szóló sorozat második részéről, hanem a képregényfilmes univerzum (azon belül is a DC-világ) sokadik epizódjáról van szó, James Gunn legfrissebb alkotásának megnézéséhez semmilyen előzetes ismeret nem szükséges. Egy rémisztő mechanikus maszkot viselő mesterlövész, aki legbelül mélyen érző apa, egy előszeretettel alsóneműben flangáló lovag, aki akárhány férfit, nőt és gyereket lemészárolna a békéért, egy jámbor cápaember, aki nagyon szeretne mindent és mindenkit megenni, egy anyakomplexusos lúzer, aki időről időre karácsonyfaégőket növeszt a bőre alatt, egy korára jellemzően lusta és apatikus tini, aki irányítani képes a patkányokat, egy magát Disney-hercegnőnek képzelő őrült bohóc, aki nagyon figyel az intő jelekre, ha pasikról van szó – a teljesség igénye nélkül ilyen és ehhez hasonló figurák alkotják a Belle Reve börtön elit egységét, amely képtelennél képtelenebb feladatokat teljesít – állítólag az emberiség érdekében. És ha arra vagyunk kíváncsiak, mi működtethet úgy igazán egy ekkora költségvetésű blockbustert, nem is kell tovább keresnünk: a film egyik motorját, lelkét a kreatívan megírt és szellemesen eljátszott szereplők adják.
Az esztétikumában horrorvígjátékra hajazó, humorában pedig kifejezetten feketének mondható film anti-szuperhősei (szuper-antihősei?) valamilyen szinten archetípusok, mégis a maguk módján igazi karakterek, ami az alapokat tekintve természetesen a forgatókönyv érdeme, de a pontot az i-re a színészgárda teszi fel. Idris Elba (Bloodsport) a történet érzelmi központja, ő az, akit valódi emberi motivációk mozgatnak, vele akár együtt is lehet érezni, és tökéletesen hozza a komolyság és a bolondozás közötti ideális arányt. De nem ő az egyetlen szereplő, akinek helyén van a szíve: az együttérzés, a barátság, a hűség kérdése az összevissza röpködő belső szervek és testnedvek között is időről időre felmerül, és ez az egyik ok, ami miatt Az öngyilkos osztagot – a belezés ellenére – a régi vágású közönségfilmmel rokoníthatjuk.
A Patkányfogó 2 nevű szereplő, vagyis a fentebb említett zsibbadt tinilány ösztönösen érdeklődik a többi szereplő problémái iránt, „szupererejével” némileg ellentétes módon ő a legbarátságosabb, legmegértőbb tagja a csapatnak. John Cena lehengerlő humorral alakítja kétes moralitású Békeharcosát, David Dastmalchian (Pöttyös) pedig inkább emlékeztet egy pszichodráma szenvedő főszereplőjére, mint akcióhősre. Margot Robbie (Harley Quinn) harmadik filmjére láthatóan teljesen összenőtt karakterével, bájos veszélyessége mintha a legtermészetesebben fakadna belőle, ugyanakkor a film talán legerősebb jeleneteit is ő kapta. A kitalált dél-amerikai szigetország katonai diktátorával folytatott szerelmi afférjában a párbeszéd viszi a prímet, az utána következő szökésjelenet pedig a káprázatos koreográfia miatt marad felejthetetlen.
A főgonosz ebben a sztoriban tulajdonképpen a csapat nagyfőnöke, az Oscar-díjas Viola Davis, akinek gyakorlatilag csak replikái vannak, mozgó jelenetei nem, de a szövegét olyan zsigeri gonoszsággal hozza, hogy elhisszük róla: bármire képes a „nemes” cél érdekében. Nem hagyhatjuk említés nélkül Sylvester Stallonét sem, akit ezúttal testi valójában nem láthatunk, hiszen egy CGI-karakter hangját adja, de így sem hagyja, hogy elfelejtsük: ő sem „csak” akciósztár volt, hanem igen jó humorú karakterszínész is.
És ha már a szereplőknél tartunk: főellenségünk egy óriási, földön kívüli tengericsillag, „akit” egy igazi szupergonoszhoz méltó betontoronyban őriz egy nem kevésbé lökött külsejű őrült tudós. A leírás leginkább rajzfilmre emlékeztethet (valahol a Pindur pandúrok körül keresném az inspirációt), mégis, talán éppen azért, mert az író-rendezőként, tehát a műfajban szokatlan módon kvázi szerzői filmesként dolgozó Gunn-nak volt bátorsága egy ennyire képtelen ötletet vállalni, nevetségességében meghökkentő, és kitűnően működik a film szövetében.
A mozi másik erőssége természetesen a látvány – mindennel, ami beletartozik. A maszkok, jelmezek és elképesztő koreográfiák akkor is káprázatosak, ha a néző – e sorok írójához hasonlóan – nem feltétlen híve a látványfilm műfajának. Ugyanide tartozik az az arányérzék, amellyel James Gunn egykori horrorfilmrendező a film tempóját irányítja. A lendület egy pillanatig sem lankad, ami sok esetben nem jelent jót: ha nincsenek leállások, nincs időről időre lassítás, sokszor nézőként nehéz tartani a tempót. Nem úgy Az öngyilkos osztagnál: a pörgés állandó, viszont a fordulatok is megállás nélkül jönnek, a poénok folyamatosan záporoznak, és a jobbnál jobb (őrültebbnél őrültebb) ötleteknek köszönhetően nincs időnk belefáradni a tempóba. Hiányoznak belőle a fáradt menősködő poénok és a csak rajongók számára érthető kikacsintások, ezeket vérbeli fekete humor és teljesen őrült párbeszédek helyettesítik. És az őrült tempó mellett a cselekmény nem válik sem követhetetlenné, sem érdektelenné.
James Gunn kicsit sem szokványos képregényfilmje jó pár lépcsőfokkal emeli az első Öngyilkos osztag nívóját, felrúg néhány képregényfilmes konvenciót, szemberöhög és nevettet, gúnyolódik és elérzékenyít, mindeközben pedig úgy szegez a székhez, hogy időnk sincs arra gondolni, mekkora agymenés, amit éppen láttunk.
Az öngyilkos osztag (The Suicide Squad), USA, 2021
A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: James Gunn
Fényképezte: Henry Braham
Szereplők: Margot Robbie, Idris Elba, John Cena, Joel Kinnaman, Sylvester Stallone, Viola Davis
Nyitóképen: Karácsonyfaégő-ember, Erkölcsös gyilkos csávó, Megzsarolt apuka fickó, Patkánycsaj. Rájuk bíznánk a világ sorsát? Erősen kétlem
(Megjelent a Várad 2021/9. számában)
