Végjáték írekkel (Vaknyugat)
Martin McDonagh darabja, a Vaknyugat nagyon jó telenovella lenne, ha filmre vennék. A színház azért ennél több – valamivel. Egy nyugat-írországi faluban vetélkedik két testvér, kínozza egymást, mert a kilátástalanságban, a gazdasági és szellemi megrekedtségben, dermedtségben nincs mit csinálniuk egyebet. A tehetetlenség önmagában véve feszültséget, gyilkos indulatokat ébreszt, bűnbakkeresést; képtelenebbnél képtelenebb élethelyzeteket szül, ahol a tragédiák – gyilkosságok, öngyilkosságok – eleve adva vannak. Sajnos, Európa más részein is kialakultak, illetve kialakulóban vannak ilyen élethelyzetek. Gondoljunk csak Székely Csaba drámáira, amelyek közül egyet – a Bányavakságot – itt, az IFESZT-en is láthattuk. A trilógia első darabja, a Bányavirág pedig, még mindig gyakran játszott színmű Marosvásárhelyen. E darabok a székelyföldi kilátástalanságot, önmagunkban fuldoklást mutatják be, nem kevésbé hatásosan, és nem kevésbé megdöbbentően, mint a nyugat-írországi helyzetet tükröző Vaknyugat – a Csíki Játékszín előadása. Jellemző, ugye, hogy egy székelyföldi színház tűzte műsorára és játssza, immár két éve ezt az ír történetet. De az, hogy Európa-szerte immár több helyen felütötte a fejét a tétlenségből, kilátástalanságból és kétségbeesésből táplálkozó baj, ezt láthattuk nemrég Bukarestben is, az Országos Színházi Fesztiválon, ahol egy fiatal román rendező – Vlad Cristache egy kortárs szerb drámával, Biljana Szrbljanovics Családi történetek című darabjával szerepelt, és ezt a darabot is nyugodtan kézbe lehetne venni a Székelyföldön vagy Erdély más, fejlődésben megrekedt vidékein. A darab azt mutatja be, hogy Szerbiában ma is patriarkátus, vagyis ősöreg apajogú társadalom van, annak minden következményével. És ilyen nézetben már nem is olyan érthetetlen a nemrég zajlott délszláv háború, aminek a következményeit nyögi ma is a térség. Ugyancsak az Országos Fesztiválon láttunk egy Moldva Köztársaságból jött előadást a vidéki nők helyzetéről, amelyet szintén megkeserít a házon belül még mindig érvényben lévő és kérlelhetetlenül működő apajog – vagyis a hagyományos mozdulatlanság, megrekedtség, erőszak.
E kitérő után lássuk, mit is hoz a csíkiak előadása. Mindenekelőtt két ízesen beszélő és látványos alakítást nyújtó színészt – Czintos Józsefet és Fülöp Zoltánt –, akiknek a kisujjában van a hagyományos realista színjátszás, úgy ahogy azt Tompa mestertől, Kovács Györgytől, Lohinszky Lóránttól megtanulhatták, és jó tanulók voltak. Jól fog ez a tudás egy olyan szerző műve esetében, aki színdarabjai írásakor – bevallottan – a jól megcsinált folytatásos filmekből inspirálódik. Darabjában minden precíz, kiszámítható, kerek egész. A nézőnek nem kell törnie a fejét, első látásra érti, hogy mi történik – vagy legalábbis azt hiszi, hogy érti. Idáig minden stimmel – Czintos és Fülöp – szellemesen, élvezhetően eljátssza a történetet, olykor humort is elegyítve belé. De a miértekig nem jutnak el – csupán az adottságokig. A nézőt sem fárasztják ilyesmivel. Pedig az lenne a jó, ha az előadásról hazafelé menet, vagy amikor a későbbiekben is eszébe jutnak a Vaknyugatban látott – egyáltalán nem megnyugtató – fordulatok, akkor kezdjen el gondolkozni arról: hogy is van ez? Mert a szomszédban is egymás torkának esnek a testvérek, vagy most lett öngyilkos X. Y. Mi vár még ránk? Hol rontottuk el? Miért nem tudunk kilábalni? Vagyis mélyebbre kellene ásnia mindkét félnek: a színésznek is és a nézőnek is. A telenovella szintnél mélyebbre. És ez már rendezés kérdése is. Mert az előadás egyenetlen. A harmadik – és ugyancsak – főszereplő, a falu papját játszó Veress Albert, valójában alatta marad a szerepének, nem tudja kibontani, motiválni, hihetővé tenni azt, amit a szereplő művel, illetve ami vele történik. Csak azt látjuk, hogy állandóan iszik és dülöngél, ami nem elég ahhoz, hogy a papi hivatásban elért balsikerek miatt végül is a megbocsáthatatlan bűnt válassza, amikor önmaga az állandóan egymással dulakodó testvérekhez írt levelében – az öngyilkossága előtt komponált végső üzenetében! – tulajdonképpen utat mutat nekik ahhoz, hogy megbékéljenek. Hát nem akarta volna látni az eredményt? Vagy félt tőle? Nem hitt benne? Ez is lehetséges. De akkor miért csinálta? A Kicsilány pedig – Kiskamoni-Szalay Lilla –- bár színészileg pontosan megrajzolt figura, csupán ennyi. Nem derül ki, hogy milyen szerepet játszik ő az egymást gyilkoló testvérek vagy a pap életében. Utóbbi hosszasan és meglehetősen unalmasan búcsúzkodik tőle a tó partján, mielőtt öngyilkos híve mintájára maga is a vízben keresne örök nyugodalmat. A leány nem látta, hogy mi készül? Vagy nem akarta látni… Tehát az első szintet – a sztori eljátszását – nem követi a másik: a történet felnyitása, színészi és nézői feldolgozása, magunkhoz vétele. Megmaradunk a közömbös – állandóan beszélő és keveset mondó – folytatásos film szintjén.
Az előadás azóta, ahogy tavaly ősszel a Kollokviumon láthattuk, semmit sem fejlődött, semmit sem gazdagodott – hasonlóvá vált a vidékhez, amelyről szól: nem változik, nem újul – még szerencse, hogy nem romlik.