Várak és légvárak restaurátora. Jakobovits Miklós köszöntése
Ha fülünket a földre tapasztjuk – halljuk a föld szívverését.
Ha szemünket behunyjuk – belelátunk önmagunkba.
A művész áll a műterem közepén, és saját szívdobbanásában érzékeli a Mindenség ritmusát. Pontosabban: a lélek mindenhatóságát.
Állunk Európa közepén, mint antennák – villámok, napfény-zuhatagok, hangfürtök özönében, jelek elrendeltjei és jelek ámítottjai, világvevők az átláthatatlanság rengetegében.
Erdély történelmi, közigazgatási, etnikai, szellemi vergődéséhez (törvényszerűen?) hozzátartozik az antennák erdeje: a nagy Figyelő szemek, személyiségek, akik tudományban és művészetben valamennyi európai érték közvetítőiként, örököseiként, vagy éppenséggel teremtőiként működésben tartották a gondolkozás, a hit és a szellem szabadságának soha el nem ismert köztársaságát. S bár hajlottabbra kényszerített derékkal, de szorosabbra zárkózott fel köréjük közösségük, mint Nyugat polgárai saját kiválasztottjaik köré.
Nagyvárad antennái Szent László szobrászaitól: a Kolozsvári Testvérektől, vagy mondjuk Janus Pannoniustól kezdve napjainkig a közép-európaiság hivatásának egyik legkövetkezetesebb adóállomásáról sugározták/sugározzák a világ felé Jeleiket. Várad nemcsak a törökvész idején számított Nyugat utolsó kapujának (s eleste nemcsak akkor volt – ma is tragikus lenne Európa számára!); arról azonban ritkábban esett/ esik szó, hogy ezen a kapun át legalább annyi áldásos áramlat hatolt kifelé, mint amennyit beengedett. Pedig ennek a kétirányú fuvallatosságnak szinte jelképes kikristályosodása a város csodálatos szecessziós építészete (s persze irodalma – a Holnaposok – és képzőművészete – például Balogh István, Tibor Ernő, Macalik Alfréd stb. – is), s ellégneműsödése humorában, kedélyállapotában, életvitelében (kabaré, operett, kávéházak, fürdőkultúra stb.).
Egy olyan, soha semmiféle világáramlatnak feltétel nélkül el nem kötelezett, szélesregiszterű iskolaváros szülötteként, mint amilyen Szatmárnémeti volt – sohasem kellett átszállnom a Váradon át Kolozsvárra, Csíkszeredába vagy Kézdivásárhelyre vezető úton az erdélyi lélek, gondolat és magatartás, tehát a transzilvanista eszme lényegének a kutatásában, mert ez az út a huszadik századi és a kortárs erdélyi művészeten át vezetett. Partium, Szilágyság, Mezőség, Kalotaszeg, Székelyföld, Bánság szülötteinek a műtermeiben, életművében kellett megtanulnom az európai művészet történetét, átélnem forradalmait, hiszen amikor már kiengedtek az országból, s élőben láthattam mindazt, amit addig csak albumokból ismerhettem – késő lett volna ahhoz, hogy megértsem a művészi látás éghajlatváltozásainak a törvényszerűségeit, s annak a temperáltságnak az értékét, amelyben azok az erdélyi művészetben jelentkeztek.
És Jakobovits Miklós is azok közül való, akik bár képzeletben végigsuhantak a 20. századi művészet legjelentősebb állomásain, esetleg átmenetileg prófétát/prófétákat is választottak maguknak – az alkotás gesztusában örökké azok az érzéki és intellektuális maghatározottságok öltöttek/öltenek formát, amelyek művésszé avatták őket, és ennek a sorsnak (hiszen a művészet: sors és akarat szintézise) értelmet adnak.
És boldog ember, mint valamennyi számottevő erdélyi művész, mert itt ezer éven át annyi és olyan kihívás érte/éri a gondolkozó és érzékeny alkotóembert, amely egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy kiürüljön a lélek, nyoma vesszen a beavatásnak, mint sok más, nagyobb és szerencsésebb országban.
Már az is sorsszerűnek tűnik, hogy kolozsvári és sepsiszentgyörgyi illetőségét (a messziről sugárzó örmény entitását) rögtön pályája kezdetén váradira cserélte, s magára öltötte a város eleganciáját. Benczédi Sándor kisplasztikájának ősi, népi életfilozófiáját, és leánya, Benczédi Ilona morbidnak tűnő, ám igazából az emberi gyarlóság elementáris megnyilvánulásaira összpontosító szobrászatát leszámítva a hatvanas–hetvenes években Jakobovitson kívül senki sem volt képes annyira felülről s egyben annyi szeretettel szemlélni pózainkat, illúzióinkat, önámításainkat, kényszerűségeinket, egyszóval: táncunkat, nem Csontváry cédrusa, hanem saját fogságunk körül. Ebből a nézőpontból, látószögből szövődött nagyvárosi életképeinek a tüllfüggönye, amelyet opera-előadásokon eresztenek le, amikor balett-betét játszódik a színpadon, hogy az álom (az irodalmi-zenei mű) dimenzióján belül egy még káprázatosabb látomás körvonalaival már-már a Lét transzcendenciájára utaljanak; „la vida es sueno”; az élet – álom, írja a spanyol 17. század nagy színpadi szerzője, Calderón, korszakalkotó vígjátékának az élére; annak a kettős álom-állapotnak szerez érvényt a festő ama sokat emlegetett groteszk képi hangulat, színpompa, elrajzoltság bölcs mosolyával.
A Múzsák eredményesebben álltak ellen a diktatúrának, mint a társadalom; a mind sűrűbben leszálló szürkületben igényes zenei élet zajlik (templomban és hangversenyteremben), visszhangos színházi bemutatók és irodalmi estek vonzanak teltházakat, csillog az operett, az államosított barokk püspöki palotában a rendszeres egyéni vagy életmű-kiállításokon kívül Jakobovits és Hora Coriolan muzeológusok reprezentatív erdélyi képtár létrehozásával feledtetik, ellensúlyozzák a kultúra autonómiájának az elnyomorítását. Várad az erdélyi városok „legvidámabb barakkja”.
A nyolcvanas években aztán mumifikálódik a romániai nemzeti szocializmus, úgy tűnt: az alagút – végtelen; egyébként valóban nem jutottunk ki belőle, csupán egy váratlan kanyar után lehulltak az álarcok s egy tágasabb és megvilágítottabb szakaszban folytatódik.
A hivatástudat állapotváltozásai azonban nem esnek egybe a politikai fordulatokkal. Jakobovits Miklós ugyan valóban 1989-et követően vált igazán közéleti emberré, egyrészt Tempfli József szövetségeseként a katolikus egyházi művészeti javak számbavételével, restaurálásával, gyűjteményi rangra emelésével, másrészt az összes erdélyi magyar képző- és iparművész szövetségeseként az új életre keltett Barabás Miklós Céh intézményesítésével, kortárs értékeink határon túli elismertetéséért végzett művészetdiplomáciai tevékenységével és belülről láttató művészeti írásaival; de saját (illetve Mártával legalábbis szellemileg közös) műtermében sokkal korábban állványozza fel a festői újbirodalom székhelyét és színhelyeit.
Ahogy a diktatúra malomkövei között mind jobban roncsolódik a társadalmi és a személyes kapcsolatok háború után regenerálódott rendszere, hálózata – úgy és abban az ütemben emblematizálódik az a festői nyelv, amelyet éppen a számára mindig tragikomikus valóság, látvány, emlék aromás átírásáért csodáltunk.
Ha fülünket a földre tapasztjuk – halljuk a Föld szívverését.
Ha szemünket behunyjuk – belelátunk önmagunkba.
A művész áll a műterem közepén és saját szívdobbanásában érzékeli a Mindenség ritmusát. Pontosabban: a lélek mindenhatóságát.
A festői újbirodalom székhelye áttevődik ennek a Teremtés előtti állapotnak a Trónusára (1999-ben, kikezdhetetlen humorával meg is jeleníti a „hitetlenek” számára), amely persze nem fotelkényelemre, hanem örök és sajgó készenlétre kárhoztatja, mintha Prokrusztész ágyából akarna felegyenesedni, hogy „látva lássanak”.
Akár rá is hagyhatnánk magunkat sokszor és méltán idézett ars poeticájára az utolsó három évtizedben lezajlott folyamat lényegét illetően: „Engem a képzőművészetben az emberiség lelki lenyomatai érdekelnek. Tárgyakban és emlékekben azok a jelzések, amelyek érzeteinken keresztül régi korok és emberek üzeneteit közvetítik felénk, a sors és az emberi melegség megbízható radiálását, az emberek közti viszony harmonikus és disszonáns voltát a színeken és formákon keresztül. A titkokat keresem, melyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, mintha varázslatos dimenzióból keresném a múltat, sejtelmes viszonylataival éppen úgy, mint a jelenkor frivol, banális jelképeit, mai korunk bizarr emberi szimbólumait.”
Ha azonban azt a hihetetlen tényt, hogy immár Te is 75 éves lettél, komolyan vesszük, nem titkolhatjuk örömünket és meggyőződésünket, hogy a romos váraink és légváraink köveiből általad örökösen újra és újra formázott szellemi architektúrád megkerülhetetlen példája annak a művészi magatartásnak, amely mindenekelőtt és minden körülmény ellenére saját felelősségének érzi az emberi integritás megőrzését, amely a másságot éppen a hűség eszményében tiszteli, s amelyet olyan elődöktől örököltél, mint például Nagy Albert, Mohy Sándor, Fülöp Antal Andor, Szervátiusz Jenő, Kádár Tibor, Kós András és Miklóssy Gábor.
Lehetséges, hogy Te és legjobb erdélyi nemzedéktársaid e művészi magatartás és szellemi örökség utolsó képviselői közé tartoztok napjaink művészeti világszínpadán, de általatok dicsőül meg majd az a közösség is, amelyből vétettetek és amelyet szolgáltok.
Szenvedéseidből pedig rakj újabb kék és rózsaszín tornyot az alaktalanság és hitetlenség fölé!