Várad váteszei
A Kolozsvárra beköszöntő sarki tél sem riasztotta el február utolsó estéjén az írókat és irodalomfogyasztókat attól, hogy Nagyvárad ifjú váteszeivel találkozzanak. Mikola Emese tudósítása a kolozsvári Bulgakovból, ahol szerda este az Élő Várad Mozgalom szerzőit ismerhette meg a közönség.
Milyen „küldetéstudat” fogja össze, a még papírszárnyaikat bontogató ifjú irodalmárokat? Maga a város, ahol élnek, az a kulturális mítosz, amiben felnőttek és amit átértelmeznek. Hisz száztíz évvel ezelőtt Váradon jelent meg az az antológia, ami felforgatta a magyar irodalmi életet. Azóta Nagyvárad a határmentére szorult geopolitikailag, és néha kulturálisan is. Ezzel szembemenve és a Holnap kerek évfordulójára rájátszva a Várad kulturális folyóirat (Szűcs László főszerkesztő és Tasnádi-Sáhy Péter irodalmi szerkesztő személyében) egy izgalmas kísérlettel rukkolt elő, porszagú emlékezés helyett, most alkotó, ifjú tehetségek antológiáját jelentették meg Élő Várad címmel.
Kolozsváron a helyi irodalom-felelősek, az Utunk jogutódjaként már 1990-ben beinduló Helikon folyóirat látta vendégül a váradosokat. A Bulgakov irodalmi kocsmában, ami minden szükséges feltételt biztosított (mikrofonok, reflektorként funkcionáló éjjeli lámpák) komoly, de mégsem formális beszélgetésre került sor. A kolozsvári és bukaresti rádió is tudósított az eseményről.
A főszerkesztő Karácsonyi Zsolt rövid felvezető mondatában fekete-fehér, de inkább sötét képet festett Nagyvárad kulturális életéről, Szálinger Balázst idézve, miszerint „“Várad átka, hogy virágzott/ és most is figyelem-vert.” Az est házigazdája a szintén helikonos André Ferenc volt, a közkedvelt slammer, aki életkorban és műfajban is jobban illett az élőváradosokhoz.
A beszélgetésből megtudták a jelenlévők, hogy az Élő Várad több mint egy jó ötlet, vagy mint egy fiatalokat segítő memento-antológia. Az Élő Várad egy kulturális-irodalmi mozgalom, összművészeti kitekintésekkel. Ami immár két éve színesíti a helyi kulturális választékot, közelítve egymáshoz a Váradon élő egyetemistákat és a nagyváradi közönséget.
A valódi irodalomban csak a szövegek kellene előtérben álljanak, vagy vetélkedjenek egymással. A beszélgetéssel egybekötött felolvasáson a precíz megfigyelő, finoman szarkasztikus Bíró Árpád Levente, a kamaszos tagadós Jock Evelin, a létből a formába menekülő lélek Mihók Tamás, a sírás előtt elharapott ajak metafórája Ozsváth Zsuzsa, és kassáki vezérként mindekit egybefogó, filmkockákban gondolkodó Kemenes Henriette impressziója vonult el előttem. Eltérő műfajban és műnemben alkotó, eltértő személyiségek akik váradissággal töltötték meg a zord erdélyi estét.
Fotó: Ungvári Oscar