Van értelme a költészetnek
Zsidó Ferenc: Komoly műtéted volt a közelmúltban, jelenleg utókezelésre jársz. Mennyire változtatta meg ez az életedet, irodalomhoz fűződő viszonyodat?
Kinde Annamária: Jelenleg hosszas utókezelésre járok, egy olyan rákellenes sugárkezelésre, amely megmenti majd az életemet. Két agyműtéten estem át Kolozsváron, az első novemberben, a második februárban zajlott. Akinek nem volt része benne, nem tudja elképzelni, mit jelent. Amikor nem tudsz olvasni, amikor nem jutnak eszedbe szavak. Próbálsz valamit mondani, és mást beszélsz. Ez volt a műtétek utáni hetekben.
Az életem olyan lett, hogy nem tudok egyedül meglenni. Írni szerencsére tudok már. Olvasni is. Gondolkodni is. Néha úgy érzem, megokosítottak az utóbbi műtéttel… Mintha jobban tudnék egyenesen gondolkodni. Mintha most már jobban látnám a lényegi összefüggéseket.
Zs. F.: Úgy érzékelem – a Facebookon is követve betegség-kálváriádat –, hogy sok ember „szurkol neked”. Ad ez némi erőt? A veled együtt érzők között nagyon sok az író-költő. Kicsit pozitívabban látod most az erdélyi írótársadalmat? Egy 2009-ben, a Helikonnak adott interjúdban elég lesújtó véleményt fogalmaztál.
K. A.: Hálás vagyok, sokat jelentenek nekem azok, akik a Facebookon velem tartanak, szurkolnak nekem. Rengeteg erőt ad a legrosszabb napokon is. Ha sok köztük az író-költő, az külön ajándék. Bár azt hiszem, természetes, hiszen ők eleve érzékenyebbek. De ott bárkinek az őszinte jókívánsága nagyon sokat jelent.
Erdélyi írótársadalmat nyilván csak interneten látok. Lélekben közel vannak hozzám, de fizikailag messze. Nagyvárad pedig most már nagyon más – ilyen szempontból is. Ha belegondolsz, a székelyek például messzebb vannak tőle, mint Budapest!
Ami az erdélyi írótársadalmat illeti: engem nagyon érdekel, de jelenleg nem látok „erdélyi írótársadalmat”. Van kapcsolatom fiatalokkal, aminek nagyon örülök, ők érdekelnek engem, valamiért én is őket… Másként éreznek, másképpen gondolkodnak, másképpen nyilvánulnak meg, mint azok, akikre a 2009-ben megjelent interjúmban gondoltam. Tehát figyelem az eseményeket, tudomást szerzek arról is, amit a fiatalok látnak. Az, hogy Kolozsváron van irodalmi élet, mindenképpen értékes lehetőség. Biztató. Főleg ha azt nézzük, hogy vannak városok, ahol már nem létezik. A székelyekről az volt az utolsó benyomásom, hogy mintha mindegyik megyei csoport már csak a saját energiájára figyelne.
Persze, vannak kivételek. Ha jók a megfigyeléseim, híreim, Sepsiszentgyörgy például egy biztató hely, állítólag ott olcsón lehet könyvhöz jutni és meg is vásárolják, cserélgetik a fiatalok.
A csíkszeredaiakról is olvasok néha híreket. Ők is keresnek valamilyen utakat, ezt látom.
Zs. F.: Ahhoz képest, hogy betegeskedsz, elég nagy pörgés van körülötted. Mindkét végéről égeted a gyertyát? Van egy belső kényszer, hogy minél több dolgot nyélbe ütni, befejezni?
K. A.: Őszintén? Először is bízom abban, hogy meggyógyulok. De másként fogok élni, mint azelőtt. Most azokat szeretném rendbe tenni, amik eddig voltak. És persze új terveim vannak. Az életben maradáshoz erre szükség van. Elkezdtem végre írni egy regényt. És nyilván 57 évet töltök, nem tudhatom még pontosan, mennyi időm lesz. Irodalom embereként viszont meg kell írnom azokat, amelyeket fontosnak tartok. Amit már jobban látok, ha már kioperálták az agyamból azokat a – néha a gondolkodást is zavaró – daganatokat.
Zs. F.: Az elmúlt öt-hat évben úgy érzékeltem, némiképp elszigetelődsz/elszigeteled magad. Kevesebbet lehetett hallani rólad – annak ellenére, hogy a kötetek jöttek. Jól látom ezt? – vagy a Székelyföldről nem lehet jól átlátni Váradra? Vannak átjárhatóságok, vagy csak egymással alig érintkező körök?
K. A.: Ami az utóbbi kérdésedet illeti, sajnos vannak ilyen, egymással alig érintkező körök. Aki megnézi a magyar nyelvű irodalom működését, most is látja.
Az elmúlt öt-hat évnek is megvolt az oka. Magánéletben erőm sem volt már. Beteg is kezdtem lenni. Az elszigetelődést is jól érzékelted… Erőm sem volt, pénzem sem volt utazni. Dolgoznom kellett újságíróként is, az is nehéznek tűnt már nagyon. Ezek nem vidám mondatok. Ez volt. Most kemény szándékom, hogy utazni fogok, amint meggyógyultam, s hogy sok mindent másként csinálok.
A váradiaktól ráadásul minden messze van. A Székelyföld is. Talán nem is érdekli őket, inkább csak azok, akik ide költöznek, mert tetszik nekik valamiért. A váradiak meg elköltöznek Magyarországra. Most éppen ilyen időket élünk.
(…)
Zs. F.: Egy erdélyi közösségi portál versversenyt szervezett a költészet napjára, s ezen második lettél. Ad ez – illetve a hasonló sikerek, díjak – egy löketet, motivációt az alkotáshoz? Van értelme a költészetnek?
K. A.: Azon a kolozsvári esten, ahol ezeket a verseket bemutatták, nem engedte még az állapotom, hogy részt vegyek. Pedig nagyon szerettem volna. Az még legalább néhány hónap, amíg oda utazhatok. De várom, akik ott voltak, írjanak róla, és ha jól tudom, a tévé is feltesz majd az internetre egy felvételt az előadásukról.
Megnéztem egyébként a magyarországi rendezvényeken készült képeket is. Azok is fantasztikusak. Budapesten a száz író felolvasása. Nyíregyházán a József Attila olvasásának a rekordja. Őszinte nagyrabecsülésem a szervezőknek! Most a nagyváradi költészet napi estén, amit Szabó K. István színházi főrendező hozott össze a Moszkvában, megint ezt láttam.
Ami a kérdés másik részét illeti: a költészetnek persze, hogy van értelme. Van egy olyan elmélet is, amely szerint a költők legalább harminc évre előre érezhetik, mi fog történni. Hogy hogyan érzik majd magukat az emberek, milyen nagy történések, mozgások várhatók a világban. Ez egyébként számomra is nagyon érdekes tapasztalat volt a régebben írott verseimmel, amiket akkor mintha nem értettek volna az olvasók. Most pedig olyan visszajelzéseket kapok, hogy az az érzésük, mintha most írtam volna, mintha mostani érzéseiket fogalmaztam volna meg azokban a versekben.
Érzékeny emberek, akik szeretik a verseket, léteznek. Akkor pedig persze, hogy van értelme a költészetnek is.
(eirodalom.ro portál, 2013. április 21.)