Valamit megtalálni ebben a konglomerátban

Kőrössi P. József: Talán nem sértem meg Lajost, ha azt mondom, egy újabb nagyvadat sikerült elhoznunk a Törzsasztal mellé. Szeretettel köszöntöm Kántor Lajos Széchenyi-díjas írót, irodalomtörténészt, és nem akarom a többi díját fölsorolni, mert akkor nem tudnánk megtartani az estet. Elhoztam pár könyvet, amit csak az elmúlt időszakban írtál vagy szerkesztettél, összeállítottál, előbányásztál, tehát ha csak az elmúlt egy-két évet nézem, akkor is legalább 10-12 olyan könyv van, amit vagy te írtál, vagy ha te nem olyan vagy, amilyen vagy, akkor abból a könyvből nincsen semmi. Arra lennék kíváncsi, hogyan is működik az a Kántor Lajos, aki ilyen iszonyatosan aktív az elmúlt harminc-negyven évben, de mostanában különösen.

Kántor Lajos: Azt remélem, ez nem a zárás előtti sietség, amikor az ember úgy érzi, bizonyos dolgokat meg kéne írni, amíg még nem hülyül el teljesen. Apropó, mindjárt egy tartozással kezdeném: lelkiismeret-furdalásom van, mert megígértem Szabó Ödönnek, hogy sajtó alá rendezem Bölöni Sándor hagyatékát, pontosabban a kezdeményezője voltam ennek. Az özvegy nálam hagyta az anyagot, és nagyon rég, még a Kriterionnal szerettem volna kiadatni, de akkor nem sikerült. Aztán arról volt szó, hogy ez Váradon valahogy összejöjjön – ezzel még mindenképpen tartozom a váradiaknak is, és szegény Bölöni Sanyi emlékének is. Sokat járt nálam, rengeteg levele is van, dokumentumértékű dolgok. Van, ami abból már megjelent, az egész tragédiája, legalábbis annak politikai, kultúrpolitikai része, már csak ez is kötelezi az egykori barátokat, meg hát a váradiakat, hogy ezt tényleg meg kell jelentetni. Végső soron ő volt az, aki kezdte… annak idején Bukarestig menően próbálkozott egy váradi irodalmi folyóirat elindításával, illetve akkor még csak mellékletről lehetett szó, a Bihari Naplóról. Már csak ezért is tartozunk neki, meg persze ott az Irodalmi Kerekasztal, meg sok egyéb; a színházért is sokat tett. Ez a tartozás nincs lezárva.

K. P. J.: Vegyük sorra, ha megengeded. Szabédiról biztosan fogunk ma este beszélni, hiszen a Konglomerát (Erdély) című könyvednek is egyik fontos szereplője. Beszéljünk most arról, ami legutóbb, nem olyan régen jelent meg, a könyvről, amely Szabédi László verseit gyűjti össze. Ez egy válogatás, tanulmányok, drámák is vannak benne. Azért említettem hangsúlyosan a verseket – és ez számomra szubjektív dolog –, mert róla soha nem gondoltam volna, hogy ekkora költő. Most mindenki fölfedezheti magának, hogy valójában nemcsak nagy gondolkodó, jelentős személyiség, hanem igazán remek költő is.

K. L.: A legjobban nem ez indította el bennem, hanem inkább György Péternek az Állatkert Kolozsváron című könyve, mert tőle igazán nem vártam. Ő az ELTE tanszékvezetője Budapesten, és nem úgy ismertük, mint annak a fajta irodalomnak, esztétikai koncepciónak a képviselője, amilyen részben Szabédi is. Azt, hogy ő fölfedezi magának és ezáltal a magyarországi olvasóknak is, ezt én nagyon fontosnak tartom, és remélem, hogy ez tényleg ráirányítja kicsit a figyelmet Szabédira.

K. P. J.: Tehát György Péter fölfedezte magának, és ez indított el benned is valamit, aki személyesen is ismerted Szabédit, a tragédiáját és az életművét.

K. L.: Nem indított el bennem semmit, csak a György Péter iránti rokonszenvemet növelte, nem volt nekem ellenszenves, de nem gondoltam, hogy egy platformon vagyunk. Hanem azt indította el, amit néhány olvasó már régebben megfogalmazott, hogy folyton írunk Szabédiról, de a művei nem hozzáférhetők. És akkor, miután megjelent a Konglomerát, illetve azelőtt még a Balassinál egy Szabédiról szóló könyvem, Erdélyi sorskerék címen, ez egészen Szabédiról szól, mindezek után tényleg úgy gondoltuk a Korunknál, hogy egy olyan Szabédi-könyvet kellene összehozni, amelyben minden benne van, ami fontos az olvasók szélesebb körének. Egyrészt nyilván irodalmi teljesítményének a java, másrészt a gondolkodó Szabédi, ebben nem lehet benne a tanár Szabédi, pedig szerintem ebben volt ő a legnagyobb. Ő rendkívüli hatással volt tulajdonképpen mindenkire, akivel mint tanár találkozott, még Székely Jánosra is. A Mórok című drámájában Székely kritikai véleményt fogalmaz meg róla, s Szadédi annyira azonosítható, hogy amikor a gyulai várszínházban játszották, Szabédi néven is szerepelt. Az özvegy nem alaptalanul meg is sértődött, meg Tompa Gabira is megharagudott, aki unokaöccse Szabédi özvegyének. De a Mórok nagyon fontos és nagyon jó darab, ha Szabédi vonatkozásában lehet is vele vitatkozni itt-ott. De én tudom, hogy személyesen Szilágyi Domokosnak mit jelentett, Lászlóffy Aladárnak mit jelentett Szabédi, egyáltalán minden tanítványának az egyetemen; azt kell mondanom, hogy a Szabédival való személyes kapcsolat, tanár-diák viszony fantasztikus volt. De azonkívül a kortársak is – ha azt nézed, hogy miket írtak róla, Mikó Imre vagy Jékely Zoltán –, mindenki zseninek tartotta Szabédit. Most azt el lehet mondani, hogy ő több okból nem futotta ki a tehetségét, nem tudta kiteljesíteni. És a pályájának van olyan szakasza, ami gyakorlatilag a romániai sztálinizmus korszaka, amikor rettenetes dolgokat volt képes leírni, nyilván azért, mert meggyőzte magát.

K. P. J.: Úgy tudta magát ezen túltenni, hogy meggyőződésévé vált.

K. L.: Abszolút! Ő semmit a meggyőződése ellenében nem csinált. Akkor ő elhitte azt, amit. Azt nem tudom, hogy volt képes elhinni, amit úgymond a Sztálin nyelvészeti munkáiról is írt, de sokakban volt az a remény, hogy úgymond a szocializmus a kisebbségben élő magyarság számára itt a kelet-közép-európai térségben, Romániában is biztosít valamit. Ez egy dolog, de van másik nagyon lényeges dolog: abban, hogy Szabédi borzasztónál borzasztóbb mondatokat volt képes leírni Sztálinnal kapcsolatban, abban Gaál Gábor is bűnös. Dokumentumok vannak arról, hogy ő nem úgy írta; a Vezessen a párt című híres vers eredetileg nem így volt, hanem Bánva ismerjem fel.

K. P. J.: Átírták vagy átíratták?

K. L.: Átíratták, megvannak a dokumentumok, ebben a kötetben benne van az eredeti változata, Bánva ismerjem fel, egymás mellett van a két vers. Nehéz volt Szabédihoz közel kerülni, mert elég merev ember volt, a diákjait nagyon tisztelte egyébként, persze a diákjai is őt, de nem az a barátkozó típusú tanár volt. Mi ötödévesek voltunk, amikor öngyilkos lett, mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyet még tanított. Maga az öngyilkosság, ez a vég még hangsúlyosabbá tette, hogy milyen kiválóak és gondolatébresztők voltak az előadásai. Többféle oka is van az öngyilkosságnak, általában sosem lehet pontosan tudni, de az biztos, hogy egyfajta kétségbeesés, valamilyen leszámolás is volt saját magával.

K. P. J.: Azzal is, amit képviselt?

K. L.: Ő akkor már nem folytatta azt a vonalat, amely bizonyos verseiben benne van, az aktuálpolitikai versekben, amelyeket a ’40-es évek végén írt. Amilyeneket Horváth Imre is írt, és attól még Horváth Imrét is szeretjük. Nem lehet ennek alapján megítélni. Aki nem élte meg azokat az időket, az igazából nem tudja.

K. P. J.: Ahogy visszaemlékszem, ő a Babeş–Bolyai Egyetem, az egyesítés miatt lett öngyilkos, számunkra ez maradt meg. Legalábbis ez bennünk így csapódott le, hogy ez volt a legfontosabb az ő döntésében.

K. L.: Annyiban kétségtelenül benne volt, hogy egyrészt őt Ceauşescu nagyon megalázta. Személyesen Ceauşescu. Ez azért fontos dolog, mert az egyetem egyesítésekor még Iliescu is ott volt, csak Iliescu akkor KISZ-vezér volt, Ceauşescu vezette az egészet. És akkor azt, aki ha el is fogadta vagy éppen magyarázatot keresett, hogy miért kell egyesíteni, mint ahogy Szabédi is ezt megpróbálta, de ugyanakkor kiállt még a Bolyai-korszak mellett, azokat a nagy tömeg előtt, a Bolyai tanárai, diákjai előtt megalázták. Egyébként zárójelben, mai napig sajnálom, hogy én akkor nem mentem el, ötödévesekként nekünk nem voltak előadásaink, és ki lehetett bújni a jelenlét alól. Úgyhogy én ezt megspóroltam, csak közvetve tudom, meg azoktól, akik leírták ezt végül is, hogy ott hogyan szégyenítette meg, amikor újra kihívatta Ceauşescu Szabédit. Előzőleg az egyik Bolyain tanító tanár, egyébként nyelvész, Kelemen volt az, aki besúgta, hogy a szünetben mit beszéltek ott Földes László, Szabédi és ez a Kelemen Béla.

K. P. J.: Ez Ceauşescu fülébe jutott?

K. L.: Persze, de amúgy sem voltak megelégedve Szabédi szövegével, és akkor ott újra kihívatták a gyűlés résztvevői elé.

K. P. J.: Ez akkora dráma.

K. L.: Abszolút dráma. Az is a kifogásom a Mórokkal kapcsolatban, hogy nem jelenik meg pontosan, a fenntartásom nem mint drámával van, hanem mint a Szabédi tragédiájával foglalkozó vagy abból kiinduló művel. A szöveg szerinti dolgot kellene pontosan megnézni, ha megvolna egészen pontosan; nem tudok róla, hogy lett volna hangfelvétel a második beszédről. Az első beszéd az megvan, az ő fogalmazásában, a hagyatékban is. Lényegében önkritikát kellett gyakorolnia, és kvázi visszavonnia azt, amit mondott. Nem volt rossz az eredeti szövege, a második szövegét én nem hallottam, nem is olvastam, tudomásom szerint nem írta le senki.

K. P. J.: Tehát azok elbeszéléseiből lehet tudni róla, akik ott voltak?

K. L.: Igen. Utána őt állandóan hívatták, és éjszakánként szólt a telefon, ezt az özvegytől tudom, meg a testvéreitől, Szabédi a feleségével a Postakert utcában, a mostani Cuza Voda utcában lakott, az özveggyel többször is beszélgettem ezekről a dolgokról. Már nem vagyok biztos benne, hogy ő vagy a két leánytestvér közül valamelyik mesélt ezekről a dolgokról. Érdekes, két öngyilkos lánytestvére is volt, egy fiatal, azt hiszem, 18 évesen valamelyik folyóba vetette magát, a másik tanárnő volt a református leánygimnáziumban, a nővéremnek volt az osztályfőnöke, imádták. Nekem az volt az első élményem, hogy amikor ez a tanárnő öngyilkos lett, a tanítványai teljesen kétségbe voltak esve, teljesen letargiába estek. Az is egy varázslatos ember volt, hogy ő miért lett öngyilkos, nem tudom. Székely Irénnek hívták. Azt is elmondta a család, hogy az is benne volt ebben a dologban, hogy sokan, akik odakerültek a securitatéra hasonló helyzetben, úgy szabadulhattak volna, ha vállalják, hogy besúgók lesznek. És valami ilyesmivel is megtámadták őt. Azt a szégyent, a második szégyent, hogy föltételezik róla, hogy ő ezt elvállalja, nem bírta elviselni; ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez a két rettenetes szégyen.

K. P. J.: Érdekes adalék, hogy amikor Magyarországon ’56-ban kitör a forradalom, akkor ő Moszkvában van.

K. L.: Ahová nem akart elmenni. Nem, mert nem akart Moszkvába menni. Nem akart elmenni, mert a nyelvészeti munkáján dolgozott, ami évtizedek óta foglalkoztatta, ezért nem akart semmiképpen elmenni, de végül rábeszélik, ennek meg is vannak a dokumentumai. Bányai László rektor s mindenki más azt mondta, hogy nem teheti meg, hogy ne menjen el. Hivatalos írószövetségi küldöttséggel megy, így az ’56-os forradalmi napokban Moszkvában van, és nyilván nem tud semmiről, hogy mi történik. És amikor megérkezik a bukaresti repülőtérre vagy vasútállomásra, akkor letámadja a bukaresti rádió, hogy nyilatkozzék erről. És akkor ő csak azt mondta, amit közben hallott – el lehet képzelni, hogy a Szovjetunióban egyáltalán mit hallhatott erről, hogy mi történik. Ő ekkor tényleg valami olyasmit mondott, ennek a szövegét se láttam soha, de azt mondják, negatív tartalmút, lényegében arról beszélt, hogy ellenforradalom van. És amikor hazajön Kolozsvárra, akkor tudja meg, hogy mi van. Aztán elkezdődik a felkérés, aláírni a nyilatkozatot, amelyben elítélik a magyarországi eseményeket, és akkor ő nem hajlandó aláírni. Ennek is van dokumentuma, Székely Jánossal ezen vitatkoztunk, leveleztünk ebben a dologban, mert az első szöveget nem írja alá Szabédi, visszautasítja, és aztán van egy másik nyilatkozat, megint nyilván nyomás alatt, amit ő is aláír. Azt mondja, és ennek a dokumentumai megvannak, hogy ezt is csak úgy hajlandó aláírni, hogyha Illyés Gyulának lehetősége van válaszolni erre a szövegre, akkor hajlandó ő erről egyáltalán tárgyalni.

K. P. J.: Visszatérve a Szabédi-kötetre, azért is ajánlom mindenki figyelmébe, mert nagyon érdekes levelek is vannak benne.

K. L.: Azok a levelek a politikatörténet izgalmas levelei, amelyeket Gyárfásnak, Iordachénak, Balogh Edgárnak írt. Kritikai hangot üt meg, a Magyar Népi Szövetség és a párt összefonódásairól, amiket leír Szabédi, fantasztikus. Például védelmébe veszi a Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áront. Ő unitárius volt, tehát nem katolikus alapon teszi.

K. P. J.: Most szeretném, ha Csiki Lászlóról, a vele való kapcsolatodról, illetve a Barátom a malomban című könyvedről beszélgetnénk. Ez a könyv azért különleges, mert egy nagyon nagy és hosszan tartó, közvetlen, személyes barátság, egyben szakmai kapcsolat története is. Azért a címe a könyvnek Barátom a malomban, mert volt nektek egy közös malmotok, ameddig Csiki László ki nem vándorolt Kolozsvárról Magyarországra.

K. L.: Közös malmunk annyiban volt közös, hogy az az ő malma volt, és aztán a mi malmunk lett, közös sosem volt. Egyszerre nem volt közös, de a malom szeretete közös volt. És maradt is.

K. P. J.: És ez a malom megvan még?

K. L.: A malom igen, csak sajnos az elmúlt évben összesen kétszer voltam, de megvan, sőt fel van újítva. Szerencse, hogy a fiaim is, meg az unokáim is szeretik, de sajnos ritkán jutunk el. Kalotaszentkirályon van, Kalotaszentkirály zentelki részén. Zentelke és Kalotaszentkirály összenőtt falu, ma Kalotaszentkirály a hivatalos neve a két falunak együtt.

K. P. J.: Ebben a könyvedben úgyszintén, mint sok más könyvedben, dokumentumok, levelek, levélváltások vannak, és egy nagyon izgalmas, komoly barátság körvonalazódik, sok-sok tanulsággal és sok-sok üzenettel.

K. L.: Csiki Lacival először a verseskötete révén találkoztam, addig nem is találkoztunk, ha igen, akkor abszolút felületes és felületi ismeretség és érintkezés volt. Az Igaz Szó kért meg, az volt az első és utolsó akciónk egyébként, hogy Láng Gusztival közösen egy beszélgetés formájában írjunk három új Forrás-kötetről, ha jól emlékszem, Farkas Árpié volt, a Magyari Lajosé és Csiki Lacié. Ezek közül Farkas Árpi számomra egyértelmű volt, jelentős kötet, Csiki Laci kötetében találtam jó verseket is, de az egésztől nem voltam csöppet sem elragadtatva. Később volt egy polémiánk, ha jól emlékszem, az Utunkban zajlott. Volt az a meszesgödör-vita annak idején, tehát az idősebb nemzedéket bírálták az akkori fiatalok, akik lehet, hogy ma már nem is élnek. Laci tulajdonképpen nem hivatkozott erre, de volt nemzedéki alapon valami kis jegyzete, amire válaszoltam, és ő viszontválaszolt. De az igazi kapcsolat a malom révén kezdődött közöttünk. Keresett valakit, eladta a malmot, készültek kitelepedni Magyarországra, eladta egy vásárhelyi tanár házaspárnak, akik nagyon messze voltak, a gyerekeik jártak oda egyszer-kétszer bulizni, de nem tudták kihasználni, ezért el akarták adni. De Csiki Laci nagyon-nagyon fontosnak tartotta, hogy olyan valakihez kerüljön, aki szeretni fogja.

K. P. J.: Te jártál azelőtt a malomban?

K. L.: Nem jártam a malomban. Nem esküszöm meg, pontosan hogy volt, végül is Tőkés Annáékkal vettük meg. Zsigmond Annaként ismerik, nőgyógyászként. Zsigmondné Tőkés Anna. Csiki előbb a képzőművész Kopacz Mariéknak ajánlotta föl, de nem akarták megvenni, és akkor ők szóltak nekünk. És így alakult végül is, hogy ezt közösen megvettük, aztán csak a miénk maradt a malom, mert Annáék a szemben levő régi istállót építették tovább, mi maradtunk a malomban. De ez egy másik történet, nem akarok most sem ebben a házban, sem más házban, a Tőkés családdal meg Lászlóval való kapcsolatomról beszélni, ebből is lehetne sok mindent írni, novellát, regényt, drámát, amit akartok.

K. P. J.: Maradjunk Csikinél.

K. L.: Csiki Lacival akkor kezdődött igazán a kapcsolat, amikor egy durva papírra, valamilyen kartonmaradékra írt, hagyott egy levelet, egy nagyon szép levelet, és aztán ők közben elmentek, de amíg ott voltak, már kialakult közöttünk egy még nem igazán baráti kapcsolat, de azért abszolút tudta az ember, ha nem is teljes mélységében, hogy a securitatéval függ össze az ő távozásuk, abszolút meg lehetett érteni ezt, hogy milyen okok vezettek oda, hogy ők elmentek Kolozsvárról. Attól kezdve aztán kialakult köztünk egy levelezés is, a diktatúrának a legsötétebb éveiről van szó, neki a malomból írtam leveleket, amiket el is küldtem. Nagyjából elmondva azt, hogy mik vesznek körül minket, mik történnek itt. Velünk és körülöttünk az erdélyi vagy romániai magyarsággal, bizonyos értelmiségiekkel. Laci is írt néha, de nem ilyen hosszú leveleket, hanem levelezőlapot, például közös lapot Bodor Ádámmal, amikor ők ott vannak a Magvetőnél. Aztán Lacival beszéltünk arról, hogy ebből érdemes volna valamit közösen csinálni. Aztán Laci váratlanul meghalt, úgyhogy nem is alakult ez a terv végül olyanná, ahogy szerettük volna.

K. P. J.: És közben földezted, megtaláltad, eljutott hozzád a Hazugok szigete című regénye, amely hagyatékban maradt fenn, illetve onnan került elő. Erről is beszéljünk röviden.

K. L.: A Hazugok szigetéről az özvegy szólt nekem. Megtudva, hogy van ez a regény, amely sose jelent meg, mondtam, akkor tényleg meg kéne nézni, milyen ez a könyv. Sokáig ez eltűnt, Laci maga is leírja, hogy az ő szeme elől is eltűnt. A Kriterionnál kellett volna megjelennie, de a cenzúra kidobta. Egyébként akkor írta, amikor Sepsiszentgyörgyről fölkerült Bukarestbe a Kriterionhoz. Ez benne is volt a kiadói tervben, nem igazán értem, miért dobták ki, mert nem úgy politikai. Azt a sepsiszentgyörgyi világot jeleníti meg, amit ő megélt ott: a Sugás és annak környéke, az együtt nagy ivások, orvosok és az írók, fiatal írók, ezeknek a világa, annak az embernek a szemével, aki már ebből kiszakadt.

K. P. J.: Azt mondod, nem is érted, miért tiltották be. Valami oka csak lehetett, bár mai fejünkkel aligha értjük meg a cenzorok szempontjait.

K. L.: Biztosan nem illett bele az elvárásokba. Igaz, van egy olyan szál benne, ami azokra utal, akik eltávozni akarnak, nem a főszál ez, de arra a helyzetre is egy kicsit utal; nem egy békés, boldog szocialista környék, amit ő leír. Szerintem nagyon-nagyon izgalmas a könyv, mert azt a világot láttatja, amit a hozzánk képest is fiatalok ott a Sugásban megéltek, annak egy erős iróniával és öniróniával megírt műve. Abszolút kívülről látta ezt a világot. Annyira, hogy igazából konfliktushelyzetbe is került a szentgyörgyiekkel, végül nem is ott temették el.

K. P. J.: Eddig beszéltünk Szabédi Lászlóról a könyve kapcsán, és nemcsak a könyve kapcsán, beszéltünk Csiki Laciról, és most hozok egy harmadik személyt, akit te fölélesztettél, hogy így mondjam, és ez Domokos Géza. Domokos Géza kockázatai címen írtál egy könyvet. Mindig előásol valakit, nagyon fontos személyiséget, és egészen új, nyilván szubjektív, de egészen új megvilágításban mutatod be.

K. L.: A Domokos Géza-kötetnek is megvan a személyes indíttatása, ezelőtt két évvel megkaptam tőlük a Kriterion koszorút. Ott Csíkszeredában, amikor ezt átadták, megköszönve ezt a kedves és bizonyos fokig váratlan megtiszteltetést, valóban ott jutott eszembe, hogy annyi szálon volt nekem kapcsolatom Domokos Gézával, és tényleg szerettem őt.

K. P. J.: Miközben rengeteget vitatkoztatok.

K. L.: Sokat vitatkoztunk nagyon sok mindenről, többek közt kiadói vonatkozásban is volt több vitánk, RMDSZ vonatkozásban is, de ennek ellenére igazán barátivá vált a kapcsolat. Elkezdtem keresgélni, tudtam, hogy vannak nekem leveleim Gézától, tudtam, hogy én is írtam neki, azok közül egy-kettőnek talán volt másolata, általában nem készítettem másolatot, csak ha valamit fontosnak gondoltam. Elmentem a Szabédi-házba, ott van a Domokos Géza-hagyaték is, az fel van dolgozva, digitalizálva van, maga az egész anyag, de maga a leltár megvan számítógépen. Meglepődtem, ha jól emlékszem, 42 ilyen levelet találtam, oda-vissza. Azonkívül volt még egy csomó személyes emlék.

K. P. J.: A levelek megtalálásakor már gondoltad, hogy könyv lesz belőle?

K. L.: Akkor már igen, utána egy fél év alatt született meg.

K. P. J.: Egy lendületből írtad meg tulajdonképpen.

K. L.: Abszolút. Össze kellett szedni a dokumentumokat innen-onnan. Domokos Géza könyveiből meg a naplókötetéből nagyon érdekes kép alakult ki, ráadásul tényleg úgy éreztem – most is úgy érzem –, ez egy nagyon fontos könyv. Jól vagy rosszul van megírva, az egy másik dolog, de fontos a közelmúlt megítélése szempontjából. Kitérhetnék erre-arra, de nem fogok kitérni.

K. P. J.: Nyugodtan térj ki.

K. L.: Például az ő helyzete az RMDSZ-ben Tőkés Lászlóval szemben, Szőcs Gézával szemben, hogy ezek a dolgok hogy bontakoztak ki. Részben tanúja voltam ennek, mert pont itt Váradon, amikor volt az első RMDSZ-kongresszus, én is bekerültem az országos elnökségbe.

Ha már szóba került a Lászlóval való kapcsolatom, úgy gondolom, erkölcsileg megvan az alapom, hogy bármikor véleményt mondjak, hiszen még a forradalom előtt, decemberben egynéhányan, tizenvalahányan álltunk ki levélben mellette, Tőkés László mellett. Igaz, nem Ceauşescunak ment a levél, hanem a református püspöknek, de az kikerült, a Szabad Európa Rádió bemondta, meg bemondta a Kossuth rádió is. Még azt is, hogy házi őrizetben vagyok, ami tudomásom szerint nem volt igaz, valószínűleg ezt védelemből mondták. Mi őmellette álltunk ki, egynéhány református lelkész, nagyon kevés írta alá, és néhány civil. A feleségem, Erzsike a barátnőjével, Kosztin Ildikóval az utolsó napokban is próbálta meglátogatni őket, de már nem engedték be Temesvárra. A jegyüket utólag, a forradalom után váltották vissza nekik.

Visszatérve Gézának a pályájára, ő a mi kutyánk kölyke volt Ceauşescu szemében is egy időben, maga Domokos Géza írja le, hogy amikor ki akarja nyírni őt mint Kriterion-igazgatót Elena Ceauşescu és az ő sötét nacionalista köre, mikor Géza megtudja, maga is csodálkozik, hogy a férj, Ceauşescu menti meg, mert fölfogja, hogy ennek esetleg rossz visszhangja lesz külföldön. Másrészt az is benne van, hogy ez kicsit a mi emberünk, a központi bizottsági póttag volt, az ideológiai életnek valamennyire a szereplője volt. Ez érdekes, sehol nincs leírva, Géza nem írja le egyébként, hogy pontosan mi volt abban a funkcióban, és nagyon nehéz volt kideríteni. Végigkérdeztem Gálfalvi Zsoltot, Dávid Gyulát, hogy végül is mi volt az ő funkciója. A központi bizottsági póttagság más dolog, nem jelent föltétlenül aktív részvételt. De a központi bizottságon belül volt egy olyan kulturális testület, hirtelen nem is tudom a megnevezését, ahova Géza is tartozott akkor. S amikor, mondjuk, valami nagy baj volt, s az ember megpróbált hozzá fordulni, az ő szava számított akkor.

Ez az ember egész fiatalon lett párttag, szépen le is írja, hogy a család hogyan fogadta azt, hogy ő bekerült, illetve hogy Moszkvába megy tanulni. Az lényeges dolog, és a történet szempontjából fantasztikusan fontos, hogy Pausztovszkij lesz az ő tanára a moszkvai íróiskolában. Pausztovszkij fölhívja telefonon, amikor már az Előrénél újságíró – nagyon szerette Pausztovszkijt, és Pausztovszkij is őt –, és megkérdezi, hogy fiam, mit csinálsz, erre mondta, hogy az újságnál van. Pausztovszkij annyit válaszolt erre: Géza, az újságírást idejében abba kell hagyni.

Gézának részben szerencséje is volt, egyrészt a kiadóval, másrészt a szentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban jó nevelést kapott, sosem ment el annyira az aktivista lét felé. Én azért tartom nagyon fontosnak, mert meg tudta valósítani azt, ami a Kriterion csodája volt abban az időben, mindannak ellenére, hogy próbálták őt is, a Kriteriont is megszüntetni. Voltak olyan jó emberek, jó emberei, akikre támaszkodni tud, ami egy utókori megközelítésben azt jelenti, mind szar kommunista volt, akit le kell köpni. De ha nincsen ez a kapcsolatrendszere, akkor Géza nem tudja megvalósítani, amit megvalósított. Senki más nem tudta volna ezt megcsinálni, mert vagy teljesen lefeküdt volna, vagy pedig kinyírták volna az első-második évben. És azért mégiscsak elég sokáig, ’69 végétől 20 éven keresztül csinálja.

K. P. J.: Úgy gondolom, ha nincsenek olyan tanúk, mint amilyen tanúvá tetted te magad, azzal, hogy Szabédit és Domokos Gézát, de hát Csiki Lacit is megírtad, illetve Lászlóffy Aladárról is van egy ilyen könyved, akkor ezek a dolgok elvesznek. Mert a távoli időből sokkal nehezebb ezeket a történeteket egyáltalán észrevenni, nemhogy rekonstruálni.

Javaslom, mielőtt áttérünk a Konglomerát (Erdély) című könyvedre, szóljunk egy másik új kötetről, amelynek szintén te vagy a spiritus rectora. Gyönyörű szép kis könyv. Az a címe, hogy Kedves Miska, és a 80 éves Ilia Mihályt ábrázoló bélyeg van a könyv borítóján. Tehát ez a 80 éves, legendás Ilia Mihálynak, Miskának a köszöntése. A hozzá közel álló vagy vele szoros kapcsolatban lévő irodalmárok írnak neki ebben a könyvben, s ennek a megszervezése is a te nevedhez fűződik. Ilia Mihályról annyit talán érdemes elmondani, hogy legendás irodalomszervező, szerkesztő, egy olyan ember, aki bármilyen irányzatból az értéket, a minőséget be tudja fogadni. Nem kirekesztő és nem eltávolító, hanem inkább befogadó emberről és szerkesztőről van szó. Van még egy másik könyv, amihez neked csak közvetve van közöd, a Túlélő képek, ezt a te fiad, László állította össze. Régebbi kiadás, de azért ehhez neked is van közöd. Kérlek, reagálj erre a két kötetre, hogy aztán végül a Konglomerátról beszéljünk.

K. L.: Kántor László sajnos vagy hál’ istennek Budapesten producer, operatőr meg filmrendező. Amikor még javában itt volt, mert itt végezte a főiskolát, elkezdett fotózni, és nyilván mindenkivel kapcsolatban volt, Domokos Gézával is.

K. P. J.: Elmondom, ki mindenki van benne fotóval és írással, nem mindenkit sorolok fel. Balogh Edgár, Horváth Imre, Méliusz, Bözödi, Gáll Ernő, Sütő András, Beke György, Fodor Sándor, Domokos Géza, Szőcs István, Székely János, Kányádi Sándor, nem tudom abbahagyni, egyre jobb nevek jönnek, Bajor Andor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Palotai Zsigmond, Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos, Szilágyi István, Lászlóffy Csaba, Gálfalvi György, Király László, Farkas Árpád, Balla Zsófia, Markó Béla, Mózes Attila, Egyed Péter, Visky András, Tompa Gábor, Kovács András Ferenc, tehát tőlük lehet olvasni, illetve róluk, s a Kántor László által készített fotók szerepelnek benne. A Miska-könyv?

K. L.: A Miska-könyv sajnos nem kapható, mert kevés példányban készült, azok kapták, akik írtak bele, és én kaptam meg a maradékot. Nem került könyvárus forgalomba, eleve úgy is terveztük, nem lett volna rá fedezet. Jó, hogy egyáltalán meg tudtuk csinálni. Arra viszont tényleg nagyon jó volt, hogy megtapasztaltuk, teljesen meghatódott ezen. Pedig hát ünnepelték sokan, két kötet is jelent meg róla, de azért ez más.

K. P. J.: Egyedi és eredeti. Ez volt az intermezzo. Eddig beszéltünk három nagyszerű emberről, akiket te hoztál vissza a gondolkodás terébe. Van egy fontos könyved; az emberek, akik beszélnek Erdélyről vagy Erdély kapcsán a mai helyzetről, azok mind kénytelenek emlegetni a Konglomerát (Erdély) című könyvedet. Említetted György Péter könyvét, mondtad is, meglepődtél, hogy ő erre adta a fejét. De beszélhetnénk még Markó Béla beszélgetős könyvéről és sok másnak a könyvéről, amelyek – ez abszolút a saját szubjektív véleményem, cáfold meg, ha rosszul látom – mintha azért születtek volna, hogy azt az Erdély-képet, ami főleg Magyarországon kialakult, tehát azt az idealisztikus képet lebontsák. Huszonegy fiktív szemináriumból áll a te könyved, tehát ezek nem megtörtént, megvalósult szemináriumok, legfeljebb a te fejedben valósultak meg. És három igazi nagy szereplője van ennek a könyvnek: Szilágyi Domokos, Szabédi László és Gaál Gábor.

K. L.: Említetted kiindulásképpen, hogy milyen vélemények vagy milyen hiedelmek vannak Erdélyről. Vagy az van, hogy a miénk, és mit akarnak ezek a románok itten, vagy pedig csodálkoznak azon, hogy itt még magyarul beszélnek, és milyen szépen. Tehát a két véglet között van valamelyes igazság. Annyit hozzá kell tegyek, holnap reggel megjelenik a kolozsvári Szabadságban egy szövegem, amelyben utalok egyebek mellett arra, amit az RMDSZ megalakulásának 25. évfordulóján Semjén Zsolt mondott el a magyar kormány képviseletében. Tehát nem magánvélemény. Azt mondta Semjén Zsolt, és ezt egyesek nem hallották meg, és még ma sem képesek meghallani, tehát azt mondta nyilvánosság előtt, hogy ha az RMDSZ nem jut be a parlamentbe, nehogy azt higgye valaki, hogy valaki más fog bejutni, más magyar párt, hanem nem lesz képviselete a magyarságnak. Ezt az Orbán-kormány miniszterelnök-helyettese mondta a kormány nevében. Ez nagyon fontos dolog, s végre mindenkinek, aki így-úgy elcsángált, meg kéne hallania.

K. P. J.: De eddig nem ez volt az álláspontjuk.

K. L.: Abszolút nem ez volt. Nem akarok én semmiféle RMDSZ melletti korteskedést, nekem is megvannak a kritikai észrevételeim, nem is szoktam elhallgatni, de itt lényegében arról van szó, hogy mi itt jelen pillanatban a reális helyzet. Tehát függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon, PSD vagy vagy liberálisok, ennél sokkal mélyebb dolog van. Ezekkel a dolgokkal szembe kell nézni.

K. P. J.: Mire gondolsz, hogy ezekkel a dolgokkal szembe kell nézni?

K. L.: Hogy mi a realitás. Vagy sírunk, eltemetjük magunkat előre, mielőtt még meghalnánk teljesen, már nem a nemzedékem, hanem az egész erdélyi magyarság, vagy pedig azt mondani, hogy nem vagyunk elég bátrak, és nem harcolunk eléggé. Szabéditől tanultam meg, neki egy fiatalkori naplójegyzetében van ez benne, gondolkodik Erdélyről, és ő használja ezt a fogalmat, hogy konglomerát. 1929-ben vagy ’30-ban írja le, akkor még egészen más volt a helyzet, más volt a demográfiai arány is, nemcsak Kolozsvárt, hanem erdélyi viszonylatban is, Váradon is. Egyfajta realitással kell nézni ezt a világot, és megpróbálni ezeket a helyzeteket újrateremteni; speciel tényleg ezeken a szemináriumokon keresztül teremtődik meg, de úgy, hogy ennek a három embernek, három nagyon különböző embernek a szövegei vannak gyakorlatilag, tehát hitelesen, nem idézőjelbe téve, beledolgozva a szövegbe. Abból jött egy vegyes műfajú valami, egyesek esszéregénynek mondják, én is azt hiszem, valami ilyesmi akart lenni vagy talán lett is. A lényeg az, hogy három különböző ember, akik valahol összekapcsolódnak. SZGSZ, mert a három személy ekként szerepel, Szabédi, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos. Szilágyi Domokos és Gaál Gábor nem is találkozik, Szabédi és Gaál Gábor találkoznak. Bizarrnak tűnik az ötlet, de nyilvánvaló, hogy ez azért jött össze, alakult így, mert ezt érdemes megpróbálni, ebből kihozni valamit, mert éppen a különbözőségük és a különböző helyzeteik szembesítésével jön ki ez a konglomerát. És én azt hiszem, hogy pontosan azzal, hogy abszolút különböző helyzetekről van szó, persze benne van a securitate is, igaz, csak Szilágyi Domokos érintettségéről tudunk, sem Gaál Gáborról nem tudjuk, hogy volt-e, sem Szabédről, az anyagát a mai napig nem adták ki, nem találják. Szabédi megfigyelési dossziéja teljesen eltűnt, a belügyminiszternél is próbálkoztak Markóék, de azt mondják, hogy nincs. Nem tartom valószínűnek, hogy elégették Berevoieşti-en, alighanem ez annyira kényes, hogy még mindig jobb inkább a páncélszekrényben tartani valahol.

Egyszer én is fenn voltam a CNSAS-nél, a Securitate irattárát adminisztráló intézménynél, és amikor kikértem a Korunkra vonatkozó dossziékat, kettőt hoztak ki, abból az egyik okozta a döbbenetet, mert egy belső ember, akivel ráadásul nagyon jóban voltunk, nagyon közeli volt ő – nem titok, le is írtam, a legjobb Ady-kutató, Bustya Endre –, micsoda ocsmány jelentések sorozatát írta, még korábban, vásárhelyi időszakában. Megvolt az ok is, amivel meg tudták fogni. Ebből a helyzetből írom meg azt a szemináriumot, amikor ez a három ember ott van a CNSAS-nál. Ugyanúgy van, hogy melyiknek mit jelent a szerelem például. Hogy éli meg. Az egész olyan értelemben konglomerát, hogy műfajként is konglomerát, mert mind a három ember az erdélyi sorsot vállalta, különböző helyzetekben. Az egyik, Gaál Gábor visszajött, nem is visszajött, hanem jött, a másik kettő pedig végigélte, kettő öngyilkos lett, a harmadikat pedig a saját pártja halálba kergette, infarktus végzett vele, akkor már hosszú ideje kizárták a pártból. Annyira benne van legalább egy fél évszázad, ha nem több, ebben az egészben, hogy úgy gondoltam, egyszer egy ilyen bizarr ötlettel többet lehet elmondani, mintha én most akár dokumentumok alapján próbálnám megírni ennek a fél évszázadnak vagy annál is többnek a történetét reálisan – ehhez egy intézet is kevés lenne, ha meg akarná írni. Ezért gondoltam, hogy három, számomra ismert és hozzám közel álló személyt választok. Pontosabban Gaál Gábor nem állt közel, csak az elődöm volt a Korunk főszerkesztőjeként, az alapítója a Korunknak, én már a halála után vitatkoztam, vitatkozni próbáltam vele egy csomó mindenben. Ugyanakkor el kell fogadni azt, hogy nagy dolgot hozott létre. Hogy a saját műveim mit érnek, mit nem, azt valaki más fogja megmondani valamikor, de azt hiszem, talán az egyik legfontosabb dolog, amit sikerült megvalósítanom: megőrizni a régi Korunkból annak hagyományát, a Gaál Gábor-i, még a dienesi Korunk hagyományát. Ez azzal kezdődött – ezt mindig elmondom –, hogy 1926 februárjában, a legelső Korunk-számban írta le, amit szerintem sehol a világon, egy Elekes nevű orvos, aki munkatársa volt a Korunknak: „két nagy veszély fenyegeti a világot, a fasizmus és a bolsevizmus”. A Korunkban 1926 februárjában. Ilyen nincs. Ilyen sehol nincs. Amikor először ráakadtam, megdöbbentem. Hogy ez létezik. ’26-ban? Hát még hol van a fasizmus, a náci változata még igazából sehol nincs. A Szovjetunióban pedig még azután kezdődnek a nagy sztálini kinyírások.

Visszatérve az egészre: ebből a Korunkból lett a másik, ’57 után elindított, Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztette lap, ahol én ’59-től voltam. Nagy nyomás alatt volt ez a Korunk, tette, amit megcsinálhatott annak idején ’89-ig, aztán megfiatalítva, szellemiségében nem elkötelezve egyértelműen sem erre, sem arra, megpróbálni kialakítani egy olyan értelmiségi fórumot, amelyik szembenéz a kor valóságával, ez az, ami a leginkább megmaradt, amit csináltunk, és még csinálunk ma is.

K. P. J.: Ez majdnem olyan volt, mit egy zárszó, s örülök, hogy a Korunkat szóba hoztad, isteni számokat adtak ki mostanában. Egy dolgot szeretnék még, kérlek, röviden erről is beszéljünk: mit lehet tenni azért, hogy az a skanzen-kép, amit erőltetnek Magyarországon is, meg erőltetnek talán Erdélyben is, valahogy változzon.

K. L.: Két tervről tudok beszélni, mind a kettő megvalósulás felé halad. Az egyik gyakorlatilag már majdnem kész van, egy olyan könyvet fogunk megjelentetni ebben az évben, valószínűleg augusztusban, aminek az a címe, hogy Valahol van egy város. Ez kifejezetten irodalmi jellegű dolog lesz, lesz külön egy Kolozsvár, és lesz egy erdélyi fejezete, de sokan lesznek benne, Végeltől Esterházy Péterig. Ma kaptam meg az anyagot Sárközy Matyitól, ő Londont írja meg. Azt, hogy Londonban hogy él egy magyar író. Lövétei Lázár Laci, aki nem is városon él, csak Csíkszeredában szerkeszti a Székelyföldet, ő írt Csíkszentdomokosról az egyik gyerekének egy verset. Ez részben magyarázat arra, de sokkal tágabb értelemben, hogy mit jelent a városi lét, és ebben a városi létben mit jelent magyarként is meglenni. Ennek lesz egy része régi szövegekkel, Kós Károlytól kezdve Cs. Szabó Lászlón keresztül Poszler Györgyig, akik a maguk kolozsvári élményét írták meg.

Egy másik dolog, ami most alakul, ez viszont egyértelműen erről szól, hogy egy ilyen könyvön dolgozunk, amely elsősorban a magyarországiakhoz akar szólni, de használható formában, tehát nem egy hagyományos bedekker lesz, nem is egy nagy tanulmánykötet, az lesz a címe, hogy Erdély fővárosa Európában. Kicsit a konglomerát felé is megy, de teljesen másképp. Ma Kolozsvárról is többnyire az van, a régi város, a nosztalgia, vagy a sírás. Azt akarnám sugallni, hogy a sírás és a panaszkodás csak az elvágyódáshoz és az elmenéshez segít hozzá, meg kell találni azt a módot, hogy lehet, tudomásul véve azt, hogy mi van, megpróbálva Európa felé menni, és hogy abban hol vannak pozitív dolgok. És vannak, Kolozsvárt tényleg vannak, nagyon sok minden, a színház, a TIFF, van a Babeş–Bolyai egyetemen is egy csomó minden, a fiataloknak a Muszáj-Musai mozgalma. Óriási dolog, amit most elkezdtek, a fiatalok felé kell nyitni, elhitetni, megpróbálni elhitetni azt, hogy van még lehetőség, és lehet élni, ha úgy közelítünk ehhez a konglomeráthoz, hogy ebben a konglomerátban új körülmények között is valamit meg lehet találni a jelenben és a jövőben.

(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)