Üzenet Váradra
Cseppben a tenger: egy kiteljesedett nyitott életműből kaptunk ízelítőt Kristófi János nagyváradi festőművész télbe hajló késő őszi budapesti kiállításának megnyitóján a Gellért szállóban.
Rendkívüli volt ez a verniszázs, két vonatkozásban is. Mindenekelőtt azért, mert a rangos szálló nagytermét zsúfolásig megtöltő művészetkedvelő közönség – nagyrabecsülését kifejezendő – tisztelettel fejet hajthatott a máig aktív idős Mester előtt; de ünnepi volt ez a szellemi együttlét azért is, mert olyan kimagasló személyiségek tisztelték meg jelenlétükkel a rendezvényt, mint a kiállítást megnyitó Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, Kocsis Zoltán, a világhírű zongoraművész és karmester, aki gyönyörű Bartók-interpretációjával emelte az esemény fényét, és Banner Zoltán művészeti író, ki nagy hozzáértéssel méltatta a nyolcvanöt esztendős művész munkásságát, külön felhíva a figyelmet az életmű mély összefüggéseire.
Több mint kuriózum, hogy Kristófi János alkotói tehetségét nemcsak a festészet terén bontakoztatta ki, templomi orgonajátékával a zene világában is kamatoztatta képességeit. A piktornak a zene iránti életre szóló ilyetén szerelmét nem pusztán figyelemfelkeltő különlegességként említjük, hanem főleg azért, mert a muzsika éteri hatása implicite benne foglaltatik hosszú és igen termékeny festőművészi munkásságában. Bach és a többi halhatatlan művek égi akkordjait a képíró – akaratlanul is – belekomponálta-szőtte festményeibe, mélyítve azok gondolati tartalmát és érzelmi töltetét, emelve művésziségüket. A festészet és a zene, e két művészi kifejezési forma ilyenszerű találkozása ugyanis szinergikusan támogatja egymást, erősíti a művek költői üzenetét, emeli művészi értéküket.
Kristófi János magántanárként sok-sok művészpalántát okított évtizedeken át, segítve őket eligazodni a művészi alkotás rejtelmeiben. Tanítványai között olyan kiemelkedő művészegyéniségeket is találunk, mint a Genfben élő Szalai József festőművész, az Európai Művészeti Akadémia tagja, a budapesti, de váradi gyökerű Kerékgyártó László festőművész és Urszinyi Mária, a nagyváradi pályatárs.
Kristófi János a szó nemes értelmében hagyománytisztelő. Mindig is a szerves fejlődés híve volt, a se szeri, se száma „forradalmi” újítások hidegen hagyták. Mint minden magára valamit is adó alkotó, természetesen ő is kutatott, búvárkodott, időnként új eljárásokkal, technikákkal, kifejező-megformáló modalitásokkal kísérletezett. Ilyesmikre szüksége is van az alkotóművésznek, mivel az új és még újabb lehetőségek felismerése a fejlődés szükségképpeni velejárói, a tiszavirág-életű izmusok azonban nem érintették meg művész-lelkét.
Realista festészetében hihetően két nagy szakasz különböztethető meg: egy korábbi, mely erőteljesen figuratív, már-már dokumentarista erejű; ezt követi egy fokozatos közeledés az impresszionisztikus szemlélethez és ábrázolásmódhoz.
Az első etapban keletkezett alkotások gondolati középpontjában a kor rajza és a korabeli emberek életvitelének ábrázolása áll. Az egy- vagy többalakos kompozíciókon olyan régmúlt emlékek is fel-feltünedeznek, mint a bájos gyermeki örömök, a sokszínű és ezerbogú kenyérkereső munka, a vásárok színes forgataga vagy az ünnepek rítusa, emelkedettsége. A cezúrával élesen nem elkülöníthető szakaszok egyszersmind Kristófi János művészi tevékenységének metamorfózisát, személyiségének belső fejlődését is tükrözik; egész korszakokról vallanak, bennük közösségi és egyéni drámákkal, melyeknek a Mester egyszerre volt személyes tanúja, szenvedő alanya és krónikása. Ebben a hosszú folyamatban jól kivehető az alkotóművész szemléletének árnyalódása, gazdagodása, közelebbről a saját értékvilágában menet közben beállt leheletfinom változások, nemkülönben közeledése ama látásmód felé, amely az élet pillanatonként változó hangulatainak a megörökítését tartja elsősorban a művész(et) feladatának. Akár ha futó filmkockákat néznénk. No ez az, amit igen nehéz festői eszközökkel megragadni. Ezért hát ilyen teljesítményekre csak kiforrott, kiteljesedett alkotók képesek, akik kifejező eszközeiknek teljes mértékben birtokában vannak.
Mellékesen, de nem jelentőség nélküliként jegyezzük meg, hogy amikor a művész egykor-volt életek történéseit idézi fel – krónikásként hírt hozva a kései utódoknak az idő árjába alámerült vagy letűnőfélben lévő világokról, életmegnyilvánulásokról és tevékenységformákról –, nem történeteket mesél, hanem élményeket rögzít. A valóság iránti hűség, az élet mimetikus ábrázolása az autentikus művésznél sohasem jelent szolgai utánzást, a valóságosnak az egyszerű lemásolását; Kristófi János – aki bár a valóság talaján áll – műveiben élményszerűen tükrözi a vant és a legyent, a létezőt és a kellőt, az elvetendőt és a kívánatosat, az erkölcsileg érvényeset, finoman beleszőve azokat a képek szövetébe.
Szinte elérzékenyülünk képzeletben hallván a tenyérnyi dombocskáról lesikló, szánkázó gyermekek rivalgását, zsivaját, az önfeledt kacajok gyöngyözését; magunk elé képzeljük a becserkészett tágas mezőket, csalitokat, mentaillatú patakpartokat, a láthatárt lezáró alig-dombokat, a behavazott szundikáló apró parasztházakat – az egész eliramlott, varázsos gyermekkort.
A tájképeken nem lehet nem észrevenni a magukkal ragadó különleges hangulati elemeket: az irizáló fény-árnyék párbeszédeket, a szüntelen változó atmoszferikus hatásokat, állapotokat.
Kristófi János a maga mélységében ismeri az életet. Tudva tudja, hogy mindnyájan a föld fiai vagyunk, hogy általa vagyunk, és azt is, hogy a belőle fakadó Életnek mindnyájan – képességeink szerinti – szolgálói kell hogy legyünk; és hogy ki-ki azzá válik, amivé önmagát küszködései árán teszi. Hogy a vágyak nem egyebek, mint a lelkekben keletkezett űrök kitöltésére irányuló értékteremtő óhajok. Az élet mélységes tiszteletéből, no meg az alkotóművész bölcsességéből következik Kristófi János életművének kiegyensúlyozottsága, a mindenhol jelen lévő visszafogottság, mértéktartás.
Impresszionisztikus hatású képein Kristófi János tudatosan háttérbe szorítja a rajzot, helyébe a fény és az árnyék örök párharca és a színeknek érzelmeinkre gyakorolt hatása lép. Noha a téli tájképeken a mindent beborító fehérek – hol a kékkel kacérkodva, hol meg a lilába vegyülten – a téli hideg hatását keltik, mégis a látvány ereje ellenállhatatlanul vonzza a kíváncsi-mohó tekintetet. Gruzda János, Nagy Albert, Mohi Sándor… havas képei jutnak eszünkbe.
Kristófi életművében a falusi életet ábrázoló munkák mellett fölényesen jelen van az urbanisztikai táj képtípusa. Középpontban az egykor oly kedves és vidám szecessziós Nagyvárad áll. De felbukkan itt az erdélyi és az európai nagyvárosok számos építészeti nevezetessége is. Szemünk előtt elevenedik meg a történelem, nagy királyaink építő kezének sok-sok képi lenyomata: hatalmas katedrálisok, paloták, középületek…
Végezetül szólnunk kell az életmű egészében rejlő szakrális vonulatról is. Amely sem nem harsány, sem nem tolakodó, ám annál nagyobb meggyőző erővel hat. Egyféle profán szakralitás sugárzik ezekből a munkákból. Templomok tornyai emelkednek imponálóan a kisebb-nagyobb települések horizontja fölé, fúródnak ellenállhatatlanul az isteni nagyság végtelen magasába.
*
A budapesti közönség hálásan köszöni az idős Mester önzetlen gesztusát, azt a nemes-szép tettét, hogy emlékezetes művészi alkotásaival megörvendeztette a magyar főváros művészetkedvelő polgárait ezen a zord télelőn.