Üzenet a kínai vázában
Üzenet a kínai vázában
Olvasom a neten, hogy egy amerikai család ajtókitámasztónak használt egy általuk értéktelen tucatárunak hitt kínai vázát, amiről aztán kiderült, hogy Ming korabeli ritkaság, végül egy árverésen közel másfél millió dollárért értékesítették. Ami azt jelenti, hogy ezen túl akár egy kisebb aranytömb is tarthatja azt az ajtót.
Most tekintsünk el attól, hogy normális ember nem ad ilyen irdatlan összeget egy mégoly tetszetős darabért, akármilyen jól mutasson is benne az őszirózsa vagy a krizantém. Az viszont életszerűbb és gyakoribb, hogy nem vesszük észre környezetünkben a valós értékeket, vagy ha észre is vesszük, nem törődünk vele, ráadásul nem értékeljük kellőképpen az emberi kapcsolatainkat sem.
Igazán nagy harcban leginkább az érdek és az érték áll egymással ebben a világban, s utóbbi egyre gyakrabban szenved vereséget. Kedvezőbb helyzetet jelent, mikor az érdek és az érték egy oldalon áll. Például a rettenetes szárazságban – mint amilyen az ősszel volt – jobban megbecsüljük a vizet, még az esőre is másképpen gondolunk. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy valamiféle emberi beavatkozás, rövid távú érdek is lehet az oka annak, hogy az idő megbolondul mifelénk is.
Nagyon sok kulturális értékünk, valamint kultúrateremtő emberünk megbecsültsége hasonlatos az ajtótámasztékul szolgáló porcelánhoz, közben ügyesen forgolódó „műanyag edények” képesek eladni magukat és produktumukat értékesként. Éppen ma érkezett néhány kézirat egy magát kulturális újságírónak nevező szerzőtől, akinek nem találtam olyan sorát, amelyben ne hemzsegtek volna a hibák, a teljes ékezethiányról nem is beszélve. Ordít az egészről az igénytelenség, miközben magát „Ming korabelinek” gondolja. Tudom, lenne nagy sértődés, ha kertelés nélkül szóvá tenném dolgai silányságát. Miközben gyakran gondolok arra bosszúsan, tehetetlenül, hogy hány remek írás kerül pillanatok alatt a feledés süllyesztőjébe, hány jó könyv nem kapja meg a neki járó elismerést, s porosodik valahol, hány értékes színházi előadás sikerét csorbítja a nézői közöny.
Ugye, arra sem számíthatunk mindig, hogy majd az utókor a helyére teszi az értékeket, s ha így is történik, ez nem feltétlenül komoly vigasz a ma mellőzött alkotónak.
Ama nevezetes kínai váza tulajdonosai sem repkedtek volna a boldogságtól, ha a huzattól kivágódó ajtó abban a pillanatban zúzza porrá a kincset érő porcelánt, amikor szembesülnek annak valós értékével.