Új útra lépve
1.
A nyitott ablakon a Széchenyi tér zaja behallatszott a Zsótér-ház szalonjába. A szoba viszonylag csendes volt, a csütörtök délutánt nem zavarta társaság; a házikisasszony a pamlagon ült, a hetyke bajuszos fiatalember az asztalon rendezgette a papírjait; türelemmel megvárta, amíg a lány kinevette magát.
– Jól van, folytassa, Kálmán! Sok van még?
A férfi megemelte a kéziratköteget.
– „Nem is csalatkozott. A hír mehhoszta, hoty a tettesek csakugyan kézre kerőtek, és a bunda most ott van az igasz hivataaba. Nénn nap alatt aatvehetyi a tulajdonosa, ellenkező esetbe elaarverezik, mind gazdaatlan taargyat, a kóurhaaz javaara.
Nyomba útra keet a kastéjba. Nem habozott ety percik se. Hisz csak az igaz jussaat mety keresnyi.
A szógabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hoty a bunda itt van, és némaan intett Filcsiknek, hoty gyüjjön utaanna. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztő vezette a saaros csizmájó Filcsiket, ki félénken tipegett utaanna, még végre egy félik sötét szobaaba értek.
– Ott van a bundaaja! – szót reszkető hangon, ety szögletbe mutatva. – Vigye el!
Az örek szemek lassankint szoktaak meg a homaajt. De azé önkéntelenő is odatalaat, ahonnan a halk nyüszörgés hallaccott.
A szógabíró odalépett, és széthúszta az aatyfüggönyököt. Filcsik haatrataantorodott. Ott fekütt Terka halovaanyan, mind a letört lilijom, hosszó fekete szempillái lecsukva, laabai a híres tulipaanos bundaavaa letakarva.
Szép vót igy haadokóva is. Eggy a fődtő búcsúzó angyal. Vajon hova siethet? Hisz az égbő maan lebukott eccer!
Lehet, hoty fő se nyittya többet azokot a bűbaajos szemeket, mellyek ollyan hamissan tuttak kacsintanyi, azokot az édes ajkakot, mellyeket ollyan gyönyör vót csókónyi.”*
A lány sikkantva felkacagott, megtörte az olvasás folyamatosságát. Az olvasó várt, de látszott rajta, fogy a türelme. A másik látta rajta, zsebkendőt vett elő, s abba fojtotta nevetését.
– „Filcsik némaan, mozdulatlanó aat ety percig, mindha gondókozna; asztán szilaardan lépett az aagyhó, és levette a haadoklóró aszt a takarót, melly utaann az ollyan nagyon vaagyott. Mellehet, usse lessz raa szüssíge többet. A haadokló angyaa méccsek messe mozdót. Filcsiknek méccsek a keze se reszketett. Méccsek eggy utósó pillantást se vetett a szeginy jaanyra. Némaan, szótlanó ment ki, mindha nem faajna neki semmi.
Még arra se fordót vissza, mikor a szógabíró borzalomvaa sziszegett utaanna, hoty »pogaany«.
Ott kinn nyakába kanyarította igasz jussát, annak dacaara, hogy esteledett, hazaindót jaaratlan útakon. Nem akart most emberekvee talaakoznyi. Talán éreszte, hogy ő nem az.”
A házikisasszony nem tudta türtőztetni magát. A harsány kacagás közben alig tudta kinyögni:
– Kálmán, nagyon kérem, hagyja abba!
A fiatalember letette a papírt, majd összehajtogatta, és a redingot zsebébe dugta.
– Kérem, hívja be Julist, és hozasson valami innivalót!
Amíg a fiatalember kint volt, a lány megigazította ruháját, megtörölte a szemét, elrendezte arcvonásait.
– Sajnos, Julist édesapja elküldte a patikába. De ha kívánja, én is el tudom készíteni a limonádét. Meleg ez a szeptember.
– Köszönöm, nem kell. Nem is a melegség miatt kértem, csak hogy megnyugodjam.
– Látja, Mariska kisasszony, ezt szeretem: amikor a nők igazat mondanak.
– Mit tehetnék mást egy jogismerőnek. Már a huszonkilencedikbe léptem…
– Hagyja csak el, Mariska! Nem szorul maga rá kikényszerített bókokra, hiszen tudja, hogy szépségén nem fog az idő.
– Igaza van, Kálmán, hagyjuk. Inkább beszéljünk a történetről.
A férfi elkomolyodott.
– Nincs mit beszélni róla, hiszen kinevette.
– Kálmán! A történet érdekelne, de ahogyan meséli…
– Mariska! Mifelénk így beszélnek az emberek. A parasztokról írok; hogyan beszéljenek másként?
– Hát nézzen körül kicsit Szeged környékén! Vagy ha nem is járja meg a környéket, legalább a piacon barangoljon! Így beszélnek a szegediek?! Vagy nem nekik írta?
Ivott egy kis limonádét.
– Kálmán, kérem, miért nem volt itt vasárnap?
– Mert nem tudtam, hogy Kisasszonykor tartja a névnapját. Meg voltak itt elegen. Mindig sokan vannak maga körül.
– No, igen. Az apám gazdagsága. Meg még mindig eladó lány vagyok. Lány? Vénlány.
– Ne folytassa, Mariska, mert mindjárt elmegyek!
– Kálmán! Volt már maga a szatymazi birtokunkon? Apával?
– Még nem.
– Kérem, 15-én, vasárnap legyen itt reggel nyolcra! Kikocsizunk, s szeretném, ha kísérőm lenne!
– Egyedül?
– És hozza magával ezt a bundás történetet! Ott magunkban leszünk, meghallgatnám.
A fiatalember odalépett a pamlaghoz, kezet csókolt és elindult. Az ajtónál visszaszólt:
– Isten áldja, Mariska! Be kell még mennem a redakcióba.
2.
Szépen sütött a nap, jó volt ülni a szatymazi diófa alatt. Túl voltak a vasárnapi ebéden, Zsótér gazda ment vizitálni a szüretet, csak ketten ültek az asztalnál. Az asztalon túrós, tepertős, krumplis és tejfölös pogácsa volt, mellette cserépkancsóban könnyű, tavalyi homoki bor, szódásüveg meg a vödörben. A fiatalember mellényben volt, előtte az asztalon papírok.
– „Nöm is csalatkozott. A hír möghozta, hogy a töttesek csakugyan kézrö körültök, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nap alatt átvehöti a tulajdonosa, öllönköző ösötben elárvörözik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra költ a kastélyba. Nöm habozott ögy pörcig söm. Hiszön csak az igaz jussát mögy körösni.
A szolgabíró nem tött sömmi öllönvötést, böismörtö, hogy a bunda itt van, s némán intött Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényös, szőnyögös bönyílón körösztül vözöttö a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénkön tipögött utána, míg végrö ögy félig sötét szobába értök.
– Ott van a bundája! – szólt röszkötő hangon, ögy szöglötbö mutatva. – Vigyö öl!”
Mariska kisasszony nem tudta visszafojtani a nevetést. Az olvasó szünetet tartott. Bort töltött a kiskorsóba, szódát nyomott rá, lassan kortyolta a hűs fröccsöt. Talán elég időt hagyott. Csend lett.
– „Az örög szömök lassanként szokták mög a homályt. Dö azért önkéntölönül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.
A szolgabíró odalépött, s széthúzta az ágyfüggönyököt. Filcsik hátratántorodott. Ott föküdt Terka haloványan, mint a lötört liliom, hoszszú fökötö szömpillái löcsukva, lábai a hírös tulipános bundával lötakarva.
Szép volt így haldokolva is. Ögy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siöthöt? Hiszön az égből már lebukott ögyször!
Löhöt, hogy fel söm nyitja többé azokat a bűbájos szömöket, mölyök olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édös ajkakat, mölyöket olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott ögy pörcig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépött az ágyhoz, és lövötte a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Möglöhöt, úgy söm lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak mög söm mozdult. Filcsiknök még csak a közö söm reszkötett. Még csak ögy utolsó pillantást söm vötött a szögény löányra. Némán, szótlanul mönt ki, mintha nöm fájna nöki sömmi.”
Mariskából kibuffant a nevetés. A fiatalember fölállt.
– Kálmán! Várjon! Ne haragudjon! Mindjárt megnyugszom.
A kisasszony remegő kézzel töltött magának egy teli pohár bort, és lassan kortyolgatva megitta. Amikor a kiskorsót letette, már nem reszketett a keze.
– Kérem! Folytassa! Kálmán! Kérem!
– Rendben. „Még arra söm fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszögött utána, hogy »pogány«.
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy östölödött, hazaindult járatlan utakon. Nöm akart most ömbörökkel találkozni. Talán éröztö, hogy ő nöm az.”
– Jaj! – Mariska már jajgatott a nevetéstől.
A termetes fiatalember elnémult. Nézte a nőt, aki minden erejét összeszedte, hogy elfojtsa a nevetést. Egy pogácsáért nyúlt.
A nőnek az arca kipirult, a szájsarka vérzett, de végül elhallgatott. Mélyeket lélegzett, majd megszólalt.
– Édes Kálmán, bocsásson meg! Lehetetlen volt nem nevetnem. Mondja, ragaszkodik ahhoz, hogy a beszélt nyelvet adja vissza?
A fiatalember ráemelte a szemét.
– Mariska kisasszony! Megtenné, hogy kijavítja nekem úgy a szöveget, hogy ne legyen nevetséges?
– Kedves Kálmán! Nagyon szívesen lennék a társa… – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta –, azaz a munkatársa. Ám tudja, városi lány vagyok. Nem lennék biztos abban, hogy helyesen igazítom a szövegét.
– Ott lennék maga mellett…
– Nem, édes Kálmán, amihez nem értek, ahhoz nincs huzalmam. Inkább ne írjon így; Kákai Aranyos 3. se így írt.
A fiatalember arca földerült, megpödörte a bajszát.
– Igazán megörvendeztet, hogy olvasta a könyvem. Csakhogy ott muszáj volt úgy írni, hogy mindenki megértse. Az más volt: bírálat, kritika volt, vágás…
– Drága Kálmán! Higgye el, hogy jó úgy! Írja át a történetet.
Zsótér Andor tűnt fel a bokrok takarásából.
– Kálmán öcsém, be kell küldenem a mindenesemet a városba. Nincsen kedve a homokfutón vele menni?
– De édesapa!
– Hallgass, Mariskám, már eleget mulattatok! Elhallatszott a pincéig. Meg hátha akad munka a szerkesztőségben.
– Köszönöm, urambátyám! Való igaz, meg kell vizitálnom a hétfői szedést. Köszönöm a vendéglátást! Mariska kisasszony! Az Isten áldja! Gondolkodni fogok a szavain.
– Gyere, öcsém, velem. A hátsó udvarról indulunk.
A fiatalember összemarkolta a papírjait. Búcsúzásként még hosszan nézett a fiatal lány szemébe, majd elindult.
– Köszönöm, hogy megszabadított – suttogta oda a házigazdának.
3.
A szállodai szoba nyitott ablakában álldogált az újságíró, onnan nézett az Oskola utcára. A mély csend szinte betöltötte a szűk utcát, mintha a nógrádi szurdokokban lett volna.
Szeptember vége volt, elmúlt 29-e, a zsebórája szerint már hétfő kezdődött. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Az én apám is mészáros, kocsmáros volt. Selmecen magam is tagja az önképzőkörnek. És később… Bagolykám rajongó szemei! Úgy volt, hogy győzünk… – de Zoltán sokáig élt, míg Kálmánka csak néhány napig… Negyvenkilenc hónapja már… Van-e értelme az idő… Az Úr adjon örök nyugodalmat neki!
Kotorászott a zsebében. Kivette a pipáját, de dohányt nem talált. Visszarakta, tovább kutakodott. Lelt egy szivart. Megnyalta, hogy jobban szeleljen, majd gyufát vett elő, s rágyújtott. Mélyet szívott, majd ismét az utcát nézte.
Mennyi emberrel találkoztam életemben. Otthon, a kocsmában éppen úgy sokan fordultak meg, mint a Mauks-házban. Mennyi történet – mind lejegyzésre vár. Bagolyka és köre azt mondta, hogy leszek akkora író, mint Móric bácsi.
A szivar parázsos vége kiesett a töredezett szárból, hullócsillagként az utca kövezetére. A férfi mellényzsebéből elővette penicilusát, megfaragta a szivar végét, újra megnyalta az oldalát, majd a gyufásdobozért kutakodott. A doboz meglett, de gyufa már nem volt benne. A nézelődő szájába vette a maradék szivart, legalább szopogatva érezze a dohányízt.
Mariska. Milyen szép és okos! Vágjunk bele?! Igaz, már nem fiatal, de én sem vagyok mai gyerek. Csak túl gazdag. Bár az nem baj. Lehet, hogy Andor bátyám szívelne, de a tollforgatásban nem lát fantáziát. Vőjelöltjeit próbára teszi az üzletben. Mint a mesebeli király. De én nem akarok vállalkozó lenni. Ahogy az uralkodót eltartják az alattvalói, ugyanúgy eltarthatnának az olvasóim. Ám Mariska mellett lehetne-e írni?
Ellépett az ablaktól. A szobában az ágy lábánál állt egy asztal, leült a székre, és tovább töprengett a sötétben.
Ismerjük-e magunkat, magyarok? Lehet, hogy azért szeretjük a szakállt, hogy beretválkozáskor se kelljen tükörbe nézni? Megtörtént a váltás, a korrumpálódott Deák-párt megbukott – igaz, sok tagja belépett a Szabadelvűbe. Az öreg meghalt hetvenhatban, a választási sikert már nem érte meg. Mekkora többség! Azonban a sok tolvaj gazember még mindig szabadon cselekedhet. Lopósoké lenne a világ? Milyen nagy tere lenne itt egy újságírónak! De csak Budapesten. Szeged túlságosan kicsi ehhez.
Kellene ebbe a piszkos világba valami tisztaság! Az erkölcs fénye megmutatná az emberséget. Diogénész lámpása. A vidék, a falu, a tanya – itt még nem szennyezett semmit a civilizáció. A kedves Rússzó! Milyen nagy igazság a kultúra és a civilizáció szembeállítása. Mert igaz, hogy a civilizáció elkoptatta az emberséget. Tanulhatnánk a kultúra értékeit őrző rusztikus világból. De városlakó voltál te is, Zsan-Zsak.
Töltött az asztalon álló kancsóból, nagyot ivott a vízből.
Nem jó ez a Tisza-víz. Túl meleg nekem. És zamata sincs. A palócországi bármelyik ásott kút vize jobb ennél! És a források! A forrásokhoz kell visszamenni. Azonban igaza van Mariskának: mindenki számára iható legyen.
Fölállt, meggyújtotta a petróleumlámpát, megvizsgálta a tollhegyet, ellenőrizte a tintát a tartójában, és maga elé vett egy kutyanyelvet.