Tükör által homályosan – Arcok tegnap és ma
„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.” (1 Kor. 13,12.)
Január végén hatalmas érdeklődés mellett nyílt meg az Ernst Múzeumban az utóbbi évtizedek portréábrázolásának alakulását vizsgáló tárlat. Budapesti vernisszázson ritkán látható embertömeg jelent meg a Nagymező utcában, legutóbb talán a Mi a magyar? című, Fekete György által nemzeti blaszfémiának titulált kiállítás megnyitója vonzott hasonlóan nagy számú érdeklődőt. A látogatók közül sokan a Gulyás Gábor Műcsarnokban végzett munkája iránti szolidaritásból jelentek meg. Gulyás jelenleg a Műcsarnok ügyvezetői pozícióját tölti be, a kiállítás társkurátorai Rózsás Lívia és az Aradon született Angel Judit – aki az 1999-es Velencei Biennálén a román pavilon kurátoraként is szerepelt.
A korábbi tervek szerint a Múzeum alapításának 100. évfordulója alkalmából a XX. század képzőművészetével foglalkozó nagyszabású és igen költséges kiállítást láthattunk volna, ez végül éppen az anyagi feltételek hiánya miatt nem valósulhatott meg (a kiállítótér korszerű felújításához kb. 70 millió forintra lett volna szükség). A kurátorok az eredeti terveket ily módon más – elsőre kissé kiforratlan benyomást keltő – koncepcióval kényszerültek felcserélni. Pedig a Tükör által homályosan című kiállítás tematikája a művészettörténet igen izgalmas – és szociológiai aspektusból is lényeges – problémájával foglalkozik: miért veszített a portré korábbi jelentőségéből, az egyén ábrázolása miért szorult háttérbe fokozatosan a XX. század második felétől kezdve?
A portré olyan arckép vagy plasztika, melyen felismerhetők egy adott egyén jellemző vonásai, fiziognómiájának sajátos ismertetőjelei, ugyanakkor korlenyomatként is értelmezhető: Egyiptomban a halottkultuszhoz, a túlvilági újjászületésbe vetett hithez kötődik, a görög portré idealizmusát a római művészetben valósághű ábrázolásmód váltja föl, hogy aztán a reneszánsz humanizmusa által több évszázadon keresztül meghatározó műfajjá váljon. A hagyományos eszközökkel létrehozott portré csak a XIX. század második felében – a fényképezés megjelenésének hatására – veszített jelentőségéből, de a XX. század elején az avantgárd pszichologizáló karakterábrázolása, később a Neue Sachlichkeit megjelenésével ismét népszerűvé vált. Az absztrakt expresszionizmus, a minimalizmus és más nonfiguratív tendenciák hatására az 50-es, 60-as években ismét marginalizálódott és legutóbb csak a pop-art időszakában volt képes rövid időre megújulni (Warhol nyomatain pl.).
Felmerül a kérdés, hogy ha a kortárs képzőművészet a társadalmi folyamatok előérzeteként funkcionál, hogyan vélekedhetünk erről a jelenségről. Lehetséges, hogy a portré mellőzése az emberiség kollektivizálódásának szimptómája? „Mintha az ilyen típusú ábrázolás kívül esne a mai kortárs képzőművészet körén: a reprezentált arc sokkal inkább eszközzé vált, mint a művészet korábbi időszakaiban…” – áll a bevezető szövegben, a felvetés azonban megválaszolatlan marad. „Az emberi arc egyszerre néző és nézett, de főként ez utóbbi: saját arcunkat is csak kívülről, valamiben tükröződve láthatjuk” – de így is csak homályosan – sugallja a kiállítás címéül szolgáló újszövetségi idézet. A tárlat vezérfonala tehát mintha inkább az episztemológia mentén haladna, és mintha az objektív valóság megtapasztalásának lehetőségét kérdőjelezné meg.
A tárlaton kiállító képzőművészek egy dologban hasonlítanak: bár különböző médiumokkal dolgoznak, mindannyian rendelkeznek olyan alkotói periódussal, melyben az arc képzőművészetben betöltött szerepét és jelentőségét vizsgálják. Ettől eltekintve az Ernst Múzeumban bemutatott műveik igen széles palettán mozognak. A falakon és a képernyőkön olyan nemzetközileg elismert képzőművészek alkotásaival találkozunk, mint Joseph Beuys, Herman Nitsch, Bill Viola, Gilbert and George, Cindy Sherman vagy Andres Serrano. A nagy nevek közül kiemelkedik az afroamerikai videóművész William Pope L. Pierce című rémálomszerű víziója. A magyar mezőny a tárlat üde színfoltjaként számos kiváló festménnyel képviselteti magát: a szatmárnémeti Veres Szabolcs torz figurájának expresszív tekintete felejthetetlen, az idén első ízben átadott Jakobovits Miklós-díj tulajdonosa, Jovián György Tanulmány egy balesethez című portréja nyers naturalizmusa révén vésődik emlékezetünkbe. Fehér László fiatalkori önarcképe mintha az amerikai komikust, Jack Blacket ábrázolná.
A kiállítás leredukált színvilága és a műtárgyak levegős elrendezése nyomán jelentkező nagy falfelületek miatt azonban a kiállítótér helyenként kissé üresnek tűnik (már csak a plasztikus alkotások hiánya miatt is), és a múzeumot elhagyva könnyen olyan érzésünk támadhat, mint a Szépművészeti Múzeum korábban agyonreklámozott sztárkiállításainak esetében: nem egészen erre számítottunk.