Thomas Stearns Eliot: A sivár föld – Részlet a The Waste Land című poémából
(ez mottó) Nam Sibyllam quidem Cumis ego ipse oculis meis vidi in ampulla pendere, et cum illi pueri dicerent: Σίβυλλα τί θέλεις; respondebat illa; άποθανεîν θέλω.[1]
(ez meg ajánlás) For Ezra Pound, il miglior fabbro[2]
- A holtak temetése
Április a legkegyetlenebb hónap, kikelti
Az orgonát a halott földből, összekeveri
Az emlékezést és a vágyat, tavaszi
Esővel serkenti az eltompult gyökereket.
A tél melegen tartott minket,
Feledhető hóval fedte be a Földet, elszáradt
Gumókkal táplálta az elgyengült életet.
A nyár meglepett minket, záporesővel kelt át
A Starnbergerseen;[3] mi megálltunk az árkádok alatt,
Majd a napfényben a Hofgartenbe[4] mentünk,
Kávéztunk, és egy órányit beszélgettünk.
Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.[5]
Gyerekkorunkban a főhercegnél, a kuzinomnál laktunk,
Aki elvitt szánkózni magával.
Én eléggé féltem. De ő azt mondta, Marie,
Marie, fogóddz erősen! Így suhantunk lefelé.
A hegyekben érzi magát igazán szabadnak az ember.
Az éjszaka javát olvasással töltöm, és télen délre utazom.
Miféle gyökerek szorítanak, miféle ágak nőnek
Ki e köves hulladékból? Emberfia,
Nem mondhatod vagy sejtheted, mert csupán
Egy halom széttöredezett képről van tudomásod, ahol éget a nap,
S a kipusztult fa nem nyújt menedéket, a tücsök se megnyugvást,
És a száraz kő sem idézi fel a vízcsobogást. Csupán
E vörös szikla alatt van árnyék,
(Lépj e vörös szikla árnyéka alá),
És olyasmit mutatok neked, ami különbözik
Mögötted lépkedő reggeli árnyadtól,
Vagy attól, amelyik este azért keletkezik, hogy találkozzék veled;
Meg fogom mutatni neked a rettegést egy maroknyi porban.
Frisch weht der Wind
Der Heimat zu
Mein Irisch Kind,
Wo weilest du?[6]
„Egy éve adtál először jácintot nekem;
Azontúl csak jácintos leánynak szólítottak.”
‒ Mégis amikor a Jácintkertből későn visszajöttünk,
Karod tele volt, hajad csupa víz, s én meg se
Tudtam szólalni, szemem elhomályosult, nem voltam
Se élő, se halott, és semmiről sem tudva,
Néztem a fény szívébe, a csendbe.
Oed’ und leer das Meer.[7]
Madame Sosostris, a híres látnok
Nagyon megfázott, mindazonáltal
Európa legbölcsebb asszonyának tartják
Bűnös kártyapaklijával. Itt van, mondta
Az ön lapja, a vízbe fulladt Föníciai Tengerész,
(Gyöngyből van a két szeme. Nézze meg!)
Itt van Belladonna, a Sziklák Úrnője,
A helyzetek úrnője.
Itt van a három bottal rendelkező férfi, meg a Kerék,
És itt a félszemű kereskedő, aki ezt
Az üres lapot hordja a hátán,
Nekem nem szabad látnom. Nem lelem
Az Akasztott Embert. Rettegjen a vízbefúlástól!
Látom a körbesétáló emberek sokaságát.
Köszönöm. Ha látja a kedves Equitone-nét,
Mondja meg neki, hogy a horoszkópot magam hozom el:
Manapság nagyon óvatosnak kell lenni.
Irreális volt a Város
A téli hajnal barna ködében,
Tömeg áramlott keresztül a London Bridge-en,[8] oly sokan voltak,
Hogy nem gondoltam arra, mily sokat ragadott el közülük a halál.
Kurtán sóhajtottak, nem túl gyakran,
Mindegyikük a lába elé nézve
Sietett fel a dombra, majd le a King William Streetre,
Ahol a Saint Mary Woolnoth[9] holt hangon
Jelezte a kilencedik óra utolsó kongását.
Megláttam ott egy ismerőst: „Stetson! ‒ állítottam meg kiáltva.
Velem voltál a hajón Mylaenél![10]
Kikelt-e a kertedbe ültetett
Hulla? Kivirágzik-e az idén?
Vagy megártott ágyának a hirtelen fagy?
Oh, tartsd távol a kutyát, ő az ember barátja,
Vagy a körmével majd újra kiássa!
Te! „Hypocrite lecteur! ‒ mon semblable, ‒ mon frère!”[11]
Goron Sándor fordítása
[1] Én a saját szememmel láttam Szibillát Cumaeban egy üvegben lógni, és amikor a fiúk azt kérdezték tőle: Szibilla, mit akarsz, ő azt felelte: meg akarok halni.
[2] Ezra Poundnak, a legnagyobb mesternek
[3] Tó Németországban
[4] Park Münchenben
[5] Nem vagyok orosz, Litvániából származom, igazi német (vagyok).
[6] „Frissen fúj a szél / Szülőföldem felé, / Ír gyermekem / Hol fogsz megszállni?” (Richard Wagner: Trisztán és Izolda)
[7] „Sivár és üres a tenger” (Richard Wagner: Trisztán és Izolda)
[8] Londoni híd
[9] Anglikán templom Londonban
[10] Mylaenél zajlott az első nagy tengeri ütközet a rómaiak és a karthágóiak között i. e. 260-ban, amely a rómaiak győzelmével ért véget.
[11] Charles Baudelaire Az olvasóhoz (Előhang) című versének utolsó sora: „Álszent olvasó! – hasonmásom, – fivérem!”