Téróhajtás 2.0
Óhajtsuk a teret! – zártam e helyütt egy hónapja a bevezetőt, melyben a kortárs képzőművészet számára kezdeményeztem – visszhangtalanul, naná – megfelelő váradi kiállítóteret. Ha már kortárs lúd, hát akkor legyen műfajok fölötti, egy olyan helyet vizionálok, ahol a kortárs művészeti törekvések egyaránt otthonra lelhetnek függetlenül attól, hogy a látvány, a szó, az emberi hang vagy bármi egyéb segít kifejezni a művészi, alkotói törekvéseket. Már csak azért is, mert a kortárs alkotások esetében a műfaji átfedés, keveredés magától értetődő, ugyanígy a különböző audio, video eszközök, informatikai újdonságok, az interaktivitás használata.
Érdekes tapasztalattal szolgáltak a magyar kultúra napja alkalmából a különböző településeken szervezett programok, hiszen most is az ötlettelen, múltba révedő leltárkészítés dominál, sok-sok kötelességszerűséggel. Kivételesen érdekes kísérlet a sok langyosban a váradi színházban a diákokra épített Csongor és Tünde volt (sajnos kvázi zártkörű előadásban), vendégszövegekkel, jelenkori utalásokkal, profi színészek közreműködésével. Számomra meglepő módon, akikkel erről az estről beszéltem, vagy teljes elutasítással fogadták a produkciót, vagy pedig felsőfokon áradoztak róla, hozzátéve, hogy nem akkor és ott kellett volna bemutatni. Különös ellentmondás: a fesztív kulturális alkalom azok szemében sem fér össze az alkotó törekvésekkel, akiknek a produkció kifejezetten tetszett. Kétségtelenül nagy a szakadék a kortárs művészeti folyamatok, trendek és a kultúrát valamilyen cél eléréséhez fontos, szükséges eszköznek tekintők között. S nem mindegy, ugye, hogy a támogató, a döntéshozó hol áll e helyzetekben, hogy mit gondol, mi az érdeke, mit tekint támogatandónak, elviselendőnek.
Ezért, ezért is kellene a hely, a kortárs művészetek háza, csarnoka, akármilyen formája, tere a jelenkort a ma sajátos eszközeivel ábrázolni, magyarázni, bírálni, nevetségessé tenni stb. szándékozó törekvések számára. Kell az otthonosságon, a kreativitás kompromisszumok nélküli érvényesülésén túl azért is, hogy a gyakran egymástól elzárt alkotói világok is hathassanak egymásra, beszélhessünk valódi interkulturalitásról. Anélkül, hogy mindez elefántcsonttornyot, elzárkózást, bezártságot, a világ kívül rekesztését jelentse.