Terápia

Három hónapja laktak együtt. A lakás Franzé volt, a jövevény teljesen hívatlanul, bármilyen előzetes bejelentés nélkül költözött be. Kora este volt, amikor Franz először megpillantotta, a hivatalból érkezett haza, elgyötörten a több mint tízórányi papírmunkától. Szokásához híven először a cipőjét rúgta le, s csak azután csoszogott el a villanykapcsolóig, a sötétben neszezés hallatszott a földről, de Franz túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy utánanézzen, s annak az aprócska, fürge árnynak sem tulajdonított különösebb jelentőséget, ami a villanykapcsoló kattanásával egyszerre suhant át az előszoba padlószőnyegét, és tűnt el a fal meg az ágyneműtartó közti résben.

Másnap reggel szemtől szemben is találkoztak. Franz a mosdókagyló előtt görnyedt, leöblítette a borotvahabot az arcáról, és amikor fölegyenesedett, a jövevényt pillantotta meg a tükörben. A háta mögött állt, a törölközőtartó alatt, és érdeklődve figyelte Franz tisztálkodását. Jócskán megnőtt ahhoz a jelentéktelen kis árnyhoz képest, ami tegnap este iszkolt át az előszobán, Franz dermedten nézte, bőre alá ezernyi jeges tűt szúrt az iszonyat, aztán már nem bírta tovább magában tartani az üvöltést. A jövevény összerezzent, Franz egyetlen ugrással hagyta el a fürdőszobát, és olyan erővel rántotta be maga után az ajtót, hogy a kezében maradt a kilincs.

Kapkodva öltözött, a cipőjét sem fűzte be, fejvesztve menekült el otthonról. Testén csorgott a hideg verejték, remegett, a reggeli forgatagban szerencsére senkinek sem szúrt szemet zilált külseje, és a hivatalban sem figyeltek fel rá jó ideig, mindenki a saját kuckójában üldögélt aktacsomóival körülbástyázva. Az osztályvezető nem volt szigorú ember, de azt ő sem hagyhatta szó nélkül, hogy már a harmadik olyan űrlap kerül az asztalára aláírás és lepecsételés végett, melyen a kézírás leginkább ahhoz a macskakaparáshoz hasonlít, amit egy részeg kínai matróz vet papírra nyílt tengeren, méghozzá egy dühöngő trópusi vihar kellős közepén, mert bizony nemcsak az írás volt elviselhetetlenül ronda, de a lapok is nedvesek voltak, mi több, sósan tapadtak, akár a könnyekkel átáztatott szerelmes levelek.

Franz a homlokát törölgetve kopogtatott be főnöke irodájába, ingnyaka egészen sötét volt a verejtéktől, mi a gond, kolléga, kérdezte az osztályvezető, csak nem beteg? Miből gondolja ezt, uram? Nem gondolom, tudom! dörrent rá az osztályvezető, minek jön ilyen állapotban munkába? Franz értetlenkedett egy darabig, de az igazgató nem tűrt ellentmondást, ha nem akarja padlóra küldeni az egész hivatalt, azonnal jelentkezzen az orvosi rendelőben, és a fenébe is, vigyen magával felmosórongyot, még a végén elseggel itt valaki a verejtékében!

Az orvos a székén hintázva kérdezte, hány napot írjon fel, mert ezt ki kell feküdni, a legjobb orvosság az influenzára a pihenés, szóval, mennyi legyen? Nem akarok semmit, rebegte Franz, inkább dolgoznék. Ugyan, előttem nem kell megjátszania magát, mondta az orvos, ha tudná, hány család nyaralt nekem köszönhetően, szóval, legyen egy hét, vagy egyezzünk ki inkább tíz napban? De Franz egyetlen szabadnapot sem akart, mire az orvos, hogy azt nem lehet, hogy valaki ennyire irtózzon a szabadidőtől, a munkamánia is betegség, vigyázzon. Franz tiltakozott, ő nem munkamániás, mindössze nem akar hazamenni, ennyi az egész. És miért nem, ha szabad kérdeznem? Mert félek, mondta Franz.

A pszichiátriára kapott küldőpapírt, mivel a hivatali orvos szerint az csak elmebeteg lehet, aki elutasít kéthétnyi ingyen döglődést. Franz végigjárta az elmeosztály háromemeletes épületét, négy orvossal beszélt és több mint tucatnyi asszisztenssel, egyik teremből a másikba irányították, míg végül eljutott a főorvosi rendelőbe. Aznap legalább tizedszerre ült le várakozni, elnézte, ahogy egy beteg a saját székletével mázol pálcikaembert a frissen festett falra, aztán végre behívták. Előadta panaszát a magas homlokú professzornak, az figyelmesen hallgatta egy ideig, majd félbeszakította, van egy jó hírem meg egy rossz, melyikkel kezdjem? Franz megvonta a vállát, akkor először legyen a rossz, mondta az orvos: fölöslegesen elszart negyedórát az időmből, ez alatt legalább kétszer megszülte a Kisjézust az elsőn Szűz Mária, na de mindegy, a lényeg az, hogy magának kutya baja, ha hiszi, ha nem, nekem is volt ilyen gondom, odahaza meg itt az osztályon is, ezek bárhol feltűnhetnek, na tessék, firkantott valamit egy receptlapra, fogja ezt és egy vegyszerboltban váltsa ki, van itt egy a sarkon, jól el vannak látva, ajánlom szíves figyelmébe. Az orvos indult kifelé, maga előtt tessékelte Franzot, aki a biztonság kedvéért még rákérdezett, főorvos úr, mit is mondott, hol van a gyógyszertár? A sarkon, csukta be a doki a rendelő ajtaját, de nem gyógyszertár, hanem vegyszerbolt. Patikába maga legföljebb pezsgőtablettáért menjen, mert eléggé rossz a színe. A viszontlátásra.

Takaros kis csomaggal ért haza a vegyszerboltból. Először résnyire nyitotta az ajtót, de a jövevényt sehol sem látta. Lábujjhegyen lépett be a házba, feszülten figyelt, nem hallott semmit. Lábai egészen megmeredtek, mintha aknamezőn lépkedne, hosszú ideig tartott, míg végigjárta a lakást. Sérülékenynek érezte magát, nem félelem volt ez, hanem a félelemtől való rettegés bénító bizsergése.

Sehol sem találta a jövevényt. Kicsit megkönnyebbült, bekapcsolta a tévét. Egész estig nézte, ügyelve, hogy véletlenül se pillantson félre a képernyőről, és valami olyasmit lásson meg, amit nem szeretne. Egy idő után azon kapta magát, figyelmét egészen leköti a műsor, mindössze arra kellett ügyelnie, gondolatai nehogy elkóboroljanak, és a körül kezdjenek keringeni, hogy vajon miért nem volt mersze az eldugottabb zugokba, sötétebb sarkokba bekukucskálni.

Éjfélre sikerült annyira megzaboláznia szorongását, hogy végre lekászálódott a fotelről, és még arra is rávette magát, hogy lefekvés előtt szétszórja a földön a boltból vásárolt ragasztós csapdákat, ahhoz azonban már nem volt mersze, hogy a bútorok mögé bepermetezze a halálfejjel díszített spray tartalmát.

Talán ez a mulasztás volt az oka annak, hogy az éjszaka kellős közepén furcsa zajra riadt. Nem tudta, mennyit aludt, ahogy azt sem, mennyi ideig hallgatta félálomban a kitartó kaparászást, abban reménykedve, hogy ha sikerül elég hosszasan csukva tartania a szemét és figyelmen kívül hagyni ezt a jelentéktelen kis zajt, az talán magától átvándorol az álmaiba, gyorsan foszló látomásként eltűnik ködben, őneki meg nem kell felpattannia az ágyból, hogy remegő kézzel kitapogassa az éjjeli lámpa kapcsolóját, szétugrassza a fényt a szobában, és azon igyekezzen, hogy kordában tartsa tekintetét, ami minduntalan a padlón elhelyezett csapdákat keresi. Különösen azt, amelyikben ott vergődik ő, a jövevény, aki még kiszolgáltatottságában is ijesztő, még rémültében is undorító. Franznak egyetlen mozdulatába kerülne, hogy végezzen vele, de képtelen rá, iszonyodik a látványától is, nemhogy attól, hogy a közelébe menjen, dermedten figyeli, ahogy vonaglik, mert nem adja fel, küszködik, és meg is van az eredménye, szerre engedi el lábait a ragasztó, csupán az egyiket nem tudja kiráncigálni sehogy sem, Franz érzi, bőrét lenyúzza az iszonyat, amint a jövevény egy utolsó, elszánt rándulással kiszabadul, ott marad a lába a ragasztóban, még mozog, mintha integetne gazdája után, aki most a ruhásszekrény felé rohan, eltűnik az első résben, puha fészket készít magának a porban, kényelmesen leheveredik, és kipiheni a nap fáradalmait, nem úgy, mint Franz, aki alig kanyarít pizsamájára egy háziköntöst, már száguld is végig a függőfolyosón, és hangosan csapódik utána a lépcsőház ajtaja.

A vonatállomáson töltötte az éjszakát. Nyár volt, könnyen talált szabad padot a peronon. A mozdonyok füttyében és a vagonkerekek csattogásában is nyugodtabban aludt, mint otthon, és a közelben üzekedő macskák bagzása is csak ringatta. A barátnője talált rá hajnalban, a szomszédok szóltak neki, hogy tárva-nyitva áll a bejárati ajtó. Nem hitte el, hogy Franz a jövevény miatt menekült el otthonról, megszokott neurózisai egyikének hitte ezt az esetet is, mi van, dohogott a lány, most már nem elég, hogy késheggyel karcolgatod unalmadban a combod, közönség is kell a cirkuszaidhoz?

Otthon teát főzött, és mivel nem talált más ennivalót, néhány vajkekszet tett Franz elé, egyél és nekem ne hallucinálj többet, jóllakottan sem vagy túl normális, nemhogy többnapnyi koplalás után. Franz tiltakozni akart, hogy ő nem képzelődik, de nem jöttek szavak a szájára, a sarokba mutogatott, morzsás, némán rebegő ajkaival úgy festett, akár egy szenilis öregember, mozdulatai azonban mindennél fiatalosabbak voltak, amikor rémületében felugrott a székről, és magával sodorta a kisasztalt, teástálca zörgött, porceláncsésze csörömpölt, kekszek roppantak el a lába alatt, a fotel felé menekült a jövevény elől, aki most nem keresett menedéket, a tegnapi sérülés után jócskán vesztett fürgeségéből, csak állt, és nézte, amint Franz mellé felkapaszkodik a barátnője is, egyszerre toporzékoltak és visibáltak, egyre magasabb hangon, mintha abban versenyeznének, melyikük tudja először megrepeszteni az üvegszekrényben sorakozó kristálypoharakat.

Nem tehetek róla, szívem, mondta Franz, most tényleg elmész? A lány, alighogy eltűnt a jövevény, lemászott a fotelról és öltözni kezdett, sietve húzta a cipőjét, kapta magára a kabátját, tényleg, felelte, nem bírom már ezt a cirkuszt, pláne egy ilyen kis dög miatt. De hát te is megijedtél, mondta Franz, akkor nekem miért nincs jogom félni? Ez tény, tekerte a nyakára a sálját a lány, de egy férfinak azért jóval rosszabbul áll a visibálás, mint egy nőnek, na szervusz.

Franz magára maradt, többé nem járt hozzá senki. Egyedül a rettegés nem hagyta el, gondoskodón vigyázta minden léptét, a kilincset sem nyomhatta le anélkül, hogy egy kisebb gyomorideg be ne feszüljön a hasába. Nem telt el nap anélkül, hogy ne találkozott volna a jövevénnyel, hol a kamrában felállított ásványvizes palackok között látta szlalomozni, hol a gáztűzhely tetején heverészett és élvezte a sötétséget, sőt, egyszer a vécén lepte meg, pár pillanat volt csupán, míg besurrant a küszöb alá, Franz mégis úgy megrémült, hogy még órákig a trónon rekedt a rátörő hasmenés miatt.

Egy idő után viszont egészen megszokta jelenlétét, legföljebb a hideg verejték öntötte el, ha összetalálkoztak. Többé már nem ordított, a belefagyott kiáltás kellemetlenül feszített a mellkasában. A legnagyobb kihívás az volt, hogy esténként elaludjon, alighogy lekapcsolta a villanyt, sejtelmes neszekkel telt meg a sötétség, még a bútorreccsenéseket és az utcán elhúzó autók zaját is a jövevénynek tulajdonította.

A legrosszabb szokása az volt, hogy ott végezte el a dolgát, ahol épp rájött a szükség. Gátlástalanul szotyogtatott a padlócsempére-konyhapadlóra, de a szőnyeget sem kímélte, Franz pedig egyszer az ágyneműn találta meg emésztése végtermékét. Naponta többször is feltakarított utána, nem értette, mit eszik, hisz ő gondosan elzárt minden élelmiszert abban a reményben, hogy a hívatlan vendéget az üres gyomor továbbállásra készteti. Aztán egy elborult pillanatában Franznak eszébe jutott, valószínűleg nincs is szüksége táplálékra, mert éjszakánként, miután ő elaludt, fölmászik az arcára, és degeszre szürcsöli magát a könnyekkel, melyeket házigazdája álmában hullajt. És valóban, szemmel láthatóan jól elvolt a lakásban, kezdeti távolságtartása is enyhült, egyre kevésbé érezte magát veszélyben, többé nem menekült Franz elől, ráérősen poroszkálva húzódott fedezékbe, már ha úgy tartotta kedve. Napról napra közelebb férkőzött Franzhoz, lakótársának félelme biztonságérzettel töltötte el, mígnem egyik este zuhanyozás közben lepte meg.

Franz hajat mosott, szeme csukva a samponhab miatt, ezért csak akkor vette észre a kád szélén ücsörgő jövevényt, amikor a fejére irányította a zuhanysugarat. A habos vízfüggöny mögül nézve még torzabbnak tűnt a teste, lábai aránytalanul hosszúak és cingárak voltak zömök törzséhez képest, a feje alig látszott, teljesen elveszett méretes csápjai alatt, melyek érdeklődve tapogatóztak a forró, párás levegőben. Franz hosszasan nézte őket, úgy tűnt, egyre hosszabbra nyúlnak, nőnek, egészen közel kerülnek a bőréhez, és hegyesek, akár az injekciós tű. Franz nem tudott már mérlegelni, csak ugrott, nedves lába megcsúszott a fajanszon, s ha nincs ott a törölközőtartó, feje talán a kagyló peremén loccsan szét. Szerencsére volt miben megkapaszkodnia, az ugrás lendületével rohant tovább, átszaladt az előszobán, egyenesen neki a falnak. Kissé visszatántorodott, sajgott a feje, tudta, hogy eltévesztette az ajtót, de gondolkodni már nem tudott, ismét nekifutamodott, egész testével csapódott neki a vasbetonnak, majd újra és újra, minden ütközésnél sötétebb lett vizes bőrének lenyomata, egészen addig, míg az utolsó rohamoknál már úgy festett a fal, mintha Franz árnyéka végérvényesen beletapadt volna a meszelésbe.

A szomszédasszony nappal sem vette túl jó néven a háztáji munkálatok zaját, rigorózusan tartotta magát a csendórákhoz, és az már végképp kiverte nála a biztosítékot, hogy valakinek éjjel egykor jut eszébe a közti falon kalapálni. Nem fárasztotta magát azzal, hogy átdörömböljön vagy becsengessen az impertinens szomszédhoz, határozottan feltárcsázta a rendőrséget, és azonnali beavatkozást követelt.

Két megtermett rendőr kellett hozzá, hogy lefogják Franzot. Hiába csöngettek hosszasan, majd törték rá az ajtót, és igyekeztek először szép szóval elmagyarázni neki, ha a kijáratot keresi, nagyon rossz helyen kopogtat, ő egészen addig próbálgatta testével a fal ellenállását, amíg a rendőrök türelmüket vesztve rá nem vetették magukat. Bilincsben vezették ki a bérházból, betuszkolták a járőrautóba, de félúton a rendőrség felé úgy döntöttek, mégsem a fogdába viszik.

Két hetet töltött a pszichiátrián. Sokkterápiának vetették alá, melynek az volt a célja, hogy feloldja a fóbiáit. A módszer bevált, a végén már annyira rettegett a jövevénytől, hogy megijedni is félt tőle. Kezelőorvosa, amikor megtudta, Franz novellaírással is foglalkozik, sőt, néhány helyen már publikálták is írásait, javasolta, próbálja meg kiírni magából félelmeit, hátha úgy könnyebben megszabadul tőlük. Franz kórházi tartózkodása alatt egyszer felhívta a barátnőjét, megkérdezte, volna-e kedve meglátogatni, merthogy itt is van ám látogatási idő, de a lány úgy tett, mintha nem ismerné meg, hiába bizonygatta, hogy ő az, Franz, néhány hete még együtt háltak, a lány azzal tette le a telefont, hogy megkéri szépen, többet ne zaklassa, nem ismer ő semmiféle Franzot, erről a fókabeszédet idéző családnévről pedig végképp nem hallott.

Egyedül ment haza a kórházból. Gyalog akart elindulni, de a recepción taxit hívtak neki. Nem tartott sokat az út, pedig Franz kérésére a sofőr nagy kerülőt tett. Otthon lift helyett lépcsőn ment fel az emeletre. Minél később szeretett volna hazaérni. A gangon a muskátlikat gondozta a szomszédasszony. Nem viszonozta Franz köszönését. Franz elnézést akart kérni a két héttel ezelőtti incidensért, de az öregasszony leintette, jól van, jól van, menjen csak, ne tartson itt árnyékot a virágaimnak. Franz engedelmesen továbbcsoszogott, és benyitott a lakásába. Szervusz, mondta.

Lepihent egy keveset, majd betelefonált a munkahelyére. A telefon hosszasan kicsengett, nem vették fel. Még egyszer próbálkozott, ismét semmi. Mintha megszűnt volna a hivatal.

Leült az íróasztalához, lapot fűzött az írógépbe. Leírt néhány szót, csak úgy találomra. Elolvasta, nem lesz ez így jó. Az orvos azt mondta, nevezze nevükön a félelmeit. A szekrényre nézett, utoljára a mögé látta besurranni a jövevényt. Leütött néhány billentyűt, hátha a zaj előcsalogatná. Semmi. Ismét próbálkozott, ezúttal egy tőmondattal. Az egyik sötét résben mintha csápok mozdultak volna. A jól ismert borzongás végigszántott a testén. Gyere, írta a papírra. Valami moccant a félhomályban. Gyere ki a sötétből, gépelte, mire kaparászás hallatszott. Franz hátához máris lucskosan tapadt az ing. Nem hagyta abba. Mire vársz? Gyere szépen. Ismét ugyanaz a zaj, ezúttal hangosabban. Nagyot nyelt, mellkasában a jól ismert szorítás, ne félj, mondta elcsukló hangon, nem bántalak. Először a csápjai tűntek elő. Gyere. Aztán a feje. Gyere szépen. Úgy. Gyere ki, a szekrény mögül, gyere ki, ha mondom, Gregor Samsa!