Temetőtúra
Temetőtúra
Két öregasszony baktatott a katolikus temető kaptatóján. Az út hegyre tartott, ők meg karonfogva kapaszkodtak felfelé.
A párhuzamosan felfelé vezető úton két másik öregasszony nagy hangon csevegett.
– Be pofátlanok, még a holtakat is fellármázzák – szólt a vékonyabbik, kis fürge testalkatú, majd így folytatta: – Te, Olga, emlékszel még, amikor Zsiga járt hozzád! Szegény, hogy meghalt!
– Szép volt, biza – sóhajtott a másik nagydarab, s megállt kifújni magát. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát, amelyre kiültek az erőlködéstől az izzadságcseppek. – Az volt a jó idő! – folytatta. – Bezzeg, akkoriban csak úgy kiléptem a munkahelyemre, azt a negyven perc gyaloglást oda s délután ugyanannyit vissza meg sem éreztem.
– Hol is van ennek a Zsigának a sírja? – kérdezi hirtelen a vékonyabbik.
– Há hogy nem tudod, Éva? Meg is nézhetjük.
– Nézzük meg. Úgysem jár oda senki. A felesége hány éve is halott?
– Még élt Zsiga után pár évet, pedig ő betegeskedett egész életében.
Elindultak újra karonfogva. Egy bukszusbokor mögött állt a sír. V. Zs. középiskolai tanár és neje.
– Jó lélek volt. Mindig hozott valamit. Emlékszel, amikor nem lehetett semmit kapni az üzletekben, s ellopta az anyósától a tojást, a vénasszony tyúkot tartott abban az ínséges időben, úgy kopogott be az ablakon: Olgica, tedd el gyorsan, és ideadott két tojást. Ha nem tudott bejönni, mert ment az iskolába vagy gyanakodott a felesége, csak megzörgette az ablakot, és idedugott ezt-azt, ha nem egyéb, egy szál orgonát.
– Meddig is járt hozzád?
– Amíg le nem betegedett. Tudod, kivezették a végbelét az oldalára. Egy pár évig élt még, de akkor már elmaradt tőlem. Egyszer próbálkoztunk a műtét után, de azzal a zacskóval olyan hangok jöttek ki belőle, nem tudta magát kontrollálni, abba is hagytuk, restellte. De amíg nem volt beteg, húsz évig járt hozzám.
– Húsz évig csalta veled a feleségét? – szörnyülködött a vékony. – Te Olga, nem volt egy csepp lelkifurdalásod sem?
– Nekem nem, minek? Tudod, Ambrus, nyugodjon, milyen ember volt. Betegen feküdtem, s mikor jött haza, felborított az ággyal együtt, hogy neki olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel… Na én akkor úgy felkeltem, hogy elővettem a laskaserítőt, s húztam egyet a fejire. Meg is ijedtem, hogy meghal, mert betört a feje. Akkor jól összevert, s elváltunk, be volt fejezve. Na hát ezután nekem többet férj nem kellett. Zsiga úriember volt, ragaszkodott hozzám. Az asszony beteg volt, de nem is sértette volna meg a feleségét azzal, hogy az megtudja, hogy hozzám jár. Minek? Jól volt ez így. Szép volt, ugye, Zsiga? – s azzal a sír felé lódította a bevásárlószatyrát. – Eljött vasárnap délelőtt, megkaptam a porciómat, s azzal el volt minden intézve – göcögött kedélyesen. – Férfira még egyszer mosni, főzni nem vállaltam volna.
– Persze, a porció, neked most is az jár az eszedben! De mért nem vált el, s vett el téged! – háborgott a sovány. – Az lett volna a becsületes.
– Ugyan, Éva. Hülyeség lett volna. Így volt ez jó mindenkinek. Nekem is, na! Érted már?
– Értem, értem, s mégsem.
– Éva, fiam, én veled nem vitatkozom. Te nem tudtál egyedül élni, én tudtam.
– De nem volt becsületes.
– Te gyámoltalan voltál, Éva, én nem.
– Az voltam. De akkor sem volt becsületes! – háborgott a kisebbik. S közben elindultak ismét karonfogva.
– Nem bizony. Amikor becsületes voltam, nem volt benne semmi köszönet. Csak feküdjél, Ambrus fiam, ott a hátadon a réformátusban! – integetett a flakonnal a másik temető felé. Majd lelkesen megállt: – Na, itt van Ferike sírja! – s arcára mosoly ült ki. – Üljünk le! – fújtatott. – Mára elég volt ez a menés nekem, hogy jutok haza?
– Ugyan már, Olga! Ez is sok neked, el vagy hízva!
– Dehogy vagyok – s azzal behúzta a lógó hasát, kidüllesztette a még mindig formás, kerek, nagy fenekét, s a mellét előrebökte. – Nézd meg – illegette magát – nincs egy csepp hasacskám sem!
– Nem, csak mikor a hasad behúzod, a segged a kombinátig ér, a csöcsöd meg az orvosi egyetemig.
– Éva, fiam, sosem voltál normális!
– Nem biza, hál’ istennek!
– Ferike sem volt rossz! Jó kicsi játékos volt az övé…
– Sssst! Meghallják!
– Nem hallja itt senki!
– Akkor is, nem illik itt a temetőben.
Közben a másik két nagyhangú öregasszony közeledett feléjük a párhuzamos ösvényen.
– Be pofátlanok, zeng a pofájuktól a temető!
– Ne foglalkozz!
– Még a holtakat is feltámasztják! – kiáltott oda a sovány a másik két nő felé. Az egyik, nagyothallón a füléhez tette a tenyerét, majd legyintett, s haladtak tovább.
– Jó kis játékos fa…
– Ssssst! Te, meghallják!
– Dehogy hallják, nem látod, hogy süket az a vénasszony?
– Az ilyesmi nem járja. Különben is, én azt a nőt ismerem látásból, fiatalabb nálad sokkal.
– De süket, nem látod? Szóval jó kis játékos…
– Olga, én faképnél hagylak, ha nem fejezed be! Aztán mehetsz egyedül haza.
– Jól van, na. Menjünk Andráshoz, te szentfazék.
– Menjünk – csendesedett el a kisebbik.
Megint elindultak karonfogva, elcsendesedve.
– Te, Olga, gyere, nézzük meg Jóskát, itt van az ő sírja is! Hogy elment az a szép ember!
– A nagy bendőjével…
– Még te beszélsz, Olga?
– A fiai is úgy csúfolták, hogy a Bendős, nyugodjék békében!
– De te nem ismerted fiatalkorában, milyen fess ember volt.
– Olajosseggű!
– Az! De férfi volt! – mondta mérgesen a kicsi. – És hogy tudott énekelni! Milyen csodás hangja volt, elmehetett volna operaénekesnek, ha képezi magát!
– Egy iparos volt.
– Na és?
– Mit lelkesedsz úgy érte? Ejsze szeretted?
– Én? – s a kicsi nekiveselkedett: – Szeretni nem szerettem… – gondolkozott egy pillanatot, majd nagy levegőt vett: – …hanem szimpatizáltam! – vágta ki magát.
– Szóval szeretted – nyugtázta a kövér.
– Olga, te csak azért haragszol rá, mert azt mondta rólad, hogy kövér vagy!
– Ilyent nem mondott!
– De mondott valami hasonlót, emlékszem, amivel megsértett!
– Azt mondta, amikor kérdezted, hogy Olgicát nem szimpatizálja-e, hogy a töltött galamb a torkán akadna!
– Ezt mondta? Milyen jópofa!
– Nagyon! De a liter pálinka nem akadt a torkán! Emlékszel, amikor húsvétkor felment hozzátok, te nagy hülyén kitetted a liter pálinkát elé, s addig nem ment el, amíg volt az üvegben? Én is ott voltam.
– Emlékszem hát! S utána meg azért nem ment el, mert nem bírt, ha hagyom, ott hengeredik az ágy alá. Taxit kellett hívni, hogy hazavigye, még az uram fizette.
– Szép. Meg fejszét dobott az ajtóba részegen, s a családja kimenekült a fészerbe aludni, nem is egyszer.
– Így volt – felelte dacosan a kicsi. – De az asszony imádta. Iii-mád-ta! Hányszor mondták, váljon el, de az szerette őőrületig azt az embert. Három gyereket szült neki! Látod, élt negyvenkét évet! Itt van a sírján, vedd elő a szemüveged, ha nem látod!
– Ezért nem kotorászok a táskámban, elhiszem.
– A fia még ezt a kort sem érte meg. Ott kapták meg a szemetesházban meghalva egy novemberben. Látod? Itt van az is a sírkövön: B. A. élt 40 évet. Milyen szép fiú volt az is! Be kár érte!
Majd kis szünet után folytatta a kicsi:
– Meg amikor vágta a disznót télen, s kezdte mondani, hogy „Évike, nem vág a kés!” Mondtam neki, há Jóska, miért mondod ezt nekem, anyámnak van egy régi fenőköve, adjam oda? Neked biztos jobb van, otthon hagytad? – Na erre belevágta a disznóölő kést a trancsírozó deszkába, csak úgy rezgett. Te, Olga, figyelsz, ne bóbiskolj! Erre egyből kapcsoltam, hogy az italt kéri!
– S még ez tetszett neked – dohogott a kövér.
– Tetszett, nem tetszett, ilyen volt, nyugodjon!
– Aztán mit tudott az csinálni azzal a nagy bendőjével?
– Hallgass, te Olga! Ne légy ilyen moslék! Mindig csak az izélés jár az eszedben még a temetőben is! Különben én az uramat nem csaltam meg!
– Jójó – hagyta rá a kövér, mint aki nem vitatkozik, de aztán hozzátette:
– Te nem őt, de meg az téged!
– Meg biza. Olyan volt, mint a kóbor kutya, ha szimatot fog. Fűvel-fával összeadta magát. Moslék volt, nyugodjék.
– Hát ilyen volt, kellett neki a nő! Nem elégedett meg eggyel. Férfi volt!
– Amikor járta a falvakat, minden helyén volt egy-egy kurvája. Amikor mentünk a vonattal, mindenhol elmondta, hogy itt lakik Ica, itt Annus, már tudtam. De azt mondta, az régen volt. Volt egy helye, ahol egy testvérpár várta, a Csorna lányok, azokért hogy odavolt! Én nem tudom, hogy csinálta, engem nem érdekelt volna annyi mindenféle nő.
– Biztos értette a módját.
– Ejsze te is kipróbáltad? – kapott a szón a kicsi.
– Één? – ütközött meg a kövér.
– Te hát! Mert tőled kitelik!
– De már a kománém urát csak nem veszem pártfogásba! – méltatlankodott a kövér.
– Na csak hallgass, nálad könnyű helyen állt a pártfogás. Azt az ablakot nemcsak Zsiga zörgette!
– Ne fárassz már, Éva! Vigyük azt a virágot a sírhoz, s menjünk! Nem tudom, hogy érek haza – sóhajtott.
– Vigyük-vigyük – hagyta rá a kicsi.
– De azért te csak ne tagadd, hogy Jóskával jóban voltál – vágott vissza a kövér.
A kicsi megállt, kihúzta magát, nagy levegőt vett:
– Na én most mondok neked valamit, Olga! – kezdett bele ünnepélyesen, fenyegető hangon.
– Mit, te Éva?
– Én most megmondom neked, de esküdj meg! Esküdj meg, hogy senkinek el nem mondod!
– Kinek mondjam, Éva? Ennek a sok sírnak itt körben? Számold csak össze, hányan maradtunk még!
– Akkor is! Csak úgy mondom el, ha megesküszöl! – fenyegetőzött tovább a kicsi.
– Esküszöm – sóhajtott a nagydarab, csak hogy szabaduljon, és mehessenek. Arcán a verejtékcseppek egyre sűrűbben ültek, a nap melegen sütött. – Csak menjünk már, útközben is el tudod mondani.
– Te Olga, én neked nem mondok semmit, mert téged nem is érdekel!
– Dehogynem, mondjad – mondta a kövér gyászosan.
– Nem mondok semmit!
– Akkor ne mondjál. Nekem az nem új, hogy te Jóskával jóban voltál, mindig is tudtam – legyintett a kövér.
– Jóban!
– Na látod!
– Úgy van! Ennyi nekem is járt! És kész! Olajosseggű ide vagy oda, emlékszel, milyen gyönyörűen kifente bent a gyárban a késeket? Csak épp két évig tartott, amíg megfent vaj egyet – emlékezett tovább a kicsi.
– Ivott.
– Sajnos.
Közben megérkeztek a kicsi férjéhez. Agronómus – úgy volt kiírva a sírkőre, jelezve, hogy tanult ember, aki itt nyugszik.
A kicsi asszony fürgén szaladt a kútra a vázával, dobta a bűzös végű, elszáradt csokrot a szeméttárolóba, s hozta a friss vizet a vázában. Mint egy mókus, úgy mozgott. A kövér ott ült a sír szélén, homlokát törölgette, bágyadt volt.
– Még szerencse – mondta a kicsinek, amikor az visszaért –, hogy maradt otthon egy jó darab püspökfalat s a két felsőszárny a tyúkból, amit tegnap kisütöttem.
– Nekem meg maradt egy tányér árva fuszulykaleves tegnapelőttről. Be se’ rántottam. Nekem most nem kéne hús, le se’ menne a torkomon ebben a melegben! Én nyáron zöldséggel élek, imádom a főzeléket!
– Én meg a húst! A főzeléktől hasmenésem van. A tennap megsütöttem a tyúkot, grillesen, kicsit fűszeresen, csináltam hozzá egy kis petrezselymes krumplit ecetes-cukros salátával, s megettem.
– Az egészet? – szörnyülködött a kicsi.
– Na nem egyszerre! Éjszaka még felkeltem, kimentem a teraszra, kiültem. A múlt héten szórópisztollyal felfújták a szembeni házra, hogy BAZD MEG TÉR.
– Micsoda disznóság, a hatóság hogy tűri az ilyesmit? – háborgott a kicsi.
– Nem kérdezték azok a hatóságot, éjszaka jöttek, s lefújták a falat. Le sem tudták mosni, festeni kell, de nincs pénze a lakóknak, hát most úgy marad egy darabig. De nekem tetszik! Ez szép szó. Ugye, milyen szép helyen lakom? S aztán éjszaka olyan szépen illatozik a hárs az ablak alatt, s amíg ott álldogáltam, megettem a két combot, ami maradt délről.
– Te képes vagy még éjjel is zabálni! Fúj, nagybelű!
– Bazd meg tér meg virágillat, egy jó kis csirkecomb – mit akarsz még, Éva, a mi korunkban?
– De te fiatal korodban is csak az élvezeteknek éltél! Amikor elmentünk nyaralni a szakszervezettel, te csak azt nézted, hol nyalhatsz el egy fagylaltot!
– Engem nem érdekeltek a múzeumok!
– Tessék, így beszél egy diplomás óvónő!
– Tanítónő, Éva, tanítónő.
– Tudom, tudom.
– Csak mikor Babuci kicsi volt, és óvodába helyeztek, kértem, hogy maradhassak az óvodában. Onnan is mentem nyugdíjba. Én nem kínlódtam füzetekkel, javítással, nagy a felelősség. Az óvodásokkal meg eljátszogattam.
– Te semmit nem vettél komolyan, Olga!
– Dehogynem. Amit kellett, megcsináltam.
– Te még vázlatot sem írtál! Bezzeg, én mennyit stresszeltem, amikor vártuk azt a piszok tanfelügyelőnőt!
– Én megírtam éjjel, fölösleges munka volt, az biztos. Évekig éjszakáztam azért a lakásért is, amíg kihímeztem az árát!
– Tudom, sokat dolgoztál!
– Úgyhogy nekem nem kellett volna még az a felelősség is az iskolában! De attól én még diplomás tanítónő vagyok!
– Én meg csak egy szaros óvónő.
– Hogy beszélsz, Éva? Az is rang. Pedagógus voltál! – kanyargatta a hangját a kövér.
– Emlékszel, amikor jött az a hülye tanfelügyelőnő, Iszpászné, azt is itt rágják a nyüvek valahol, s kérte a vázlatot? Odaadtam, el sem olvasta, aláírta, jól van. Na, mondom, akkor most olvassa el, mit írtam ide a végére. Azt mondja, ez nem az ő feladata, olvassa csak el az igazgató elvtársnő. S azzal elment. Jött is Szilvásné, azt mondja, a tanfelügyelőnő megkért, ellenőrizzelek, mert valamit írtál a vázlatba. Odateszem eléje, azt mondja nagy hivatalosan, Éva elvtársnő, te balkezes vagy, én nem tudom kiolvasni a te írásod, olvasd fel, mit kifogásolt a tanfelügyelőnő. Mondom, nem kifogásolt semmit, aláírta, neked kell elolvasni. Na csak olvasd. Elkezdem olvasni a végét: „S akkor a gyerekek libasorba álltak, és felemelkedtek a levegőbe, és sorra kirepültek az ablakon. Aki ezt a vázlatot végigolvassa, az egy nagy marha, akassza fel magát, ámmen!” Na, ezért kellett vázlatot írni. Szilvásné csak fogta a fejét, s ingatta jobbra-balra. Éva, Éva. Csak ennyit mondott, s elment.
Csend volt.
– Hallod-e, Éva, te sem voltál gyáva. Mi van, ha akkor felfüggesztenek, amilyen világ volt?
– Igaz, megtehették volna. De akkor nem lett volna többet Éva óvó néni, aki szórakoztassa őket. Annyi sületlenséget mondtam nekik, hogy fogták a hasukat a röhögéstől. Azt mondták, én vagyok az óvoda bohóca.
– Sosem voltál normális.
– Nem, hál’ istennek. Te, Olga! Te ebben sem voltál sohasem egyenes!
– Miben, Éva?
– Hát te román világban román voltál, magyar világban meg magyar!
– Miket beszélsz, Éva!
– Hol Monostori voltál, hol Mănăstirean.
– Én Mănăstireannak születtem, most is az vagyok, magyar világban a magyar hatóság átírta Monostorira. Én meg írtam, ahogy az igazolványban szerepelt.
– Na látod, jó kis köpönyegforgatás, amit csinálsz.
– Hagyjál már, Éva.
– Akkor annyit mondj, te román vagy, vagy magyar vagy?
– Én mindig magyar voltam.
– Azért, mert az apád román katonatiszt volt?
– Azért, mert Székelyföldön születtem, magyarok neveltek! – emelte fel a hangját a kövér. – Apámra nem is emlékszem.
– Pedig azon a fényképen szép, fess ember volt.
– Festette is magát, mesélte az anyám. Akkoriban úgy volt a divat a Regátban, hogy az urak kendőzték magukat. Festették a szájukat, a hajukat, már amelyik őszült, s még néha a halántékukon ereket is rajzoltak.
– S közben alul nem mosakodtak – kottyant közbe a kicsi.
– Púderezték magukat.
– Fúj! S aztán mi lett vele?
– Miután megcsinált minket, a négy gyermeket, anyám elkergette a háztól.
– Miért?
– Mert vége volt a háborúnak, s csak a kaszinóba járt, a pénzt vitte, s nem hozott a házhoz. Azt mondta az anyám, lerótta a tiszt úrnak a kauciót, amit az após nem tudott letenni az esküvőn. Most már menjen, szerezzen másik kauciós apóst, mert neki fel kell nevelnie a négy gyermeket.
– Katonás asszony volt az anyád.
– Az, nyugodjék. Emlékszel, amikor otthagyott a sok kolbásszal?
– Tudom, mi mentünk át Andrással befejezni. Min vesztetek össze akkor?
– Hogy ha odahívtam, mér’ szólok bele.
– Há miért nem hagytál utána, Olgica?
– Csak annyit kértem, már akkor el voltam válva Ambrustól, hogy ketten vagyunk a leánykával, ne töltsön méteres kolbászt, mert nem esszük meg egyszerre, tekerjen egyet a közepén a méteresnek.
– S nem tekert?
– Azt mondta, hogy én őtet nem veszem ki a slungjából, olyan nem létezik, amit én mondok, s ha nem tetszik, megyen haza. Szó szót hozott, vette a kabátját, s kimasírozott abban a téli időben az állomásra. S többet nem is jött hozzám. Otthagyott a sok kolbászhússal, hűtőm nem volt, az ablakba nem tehettem, mert megeszi a macska, bent pedig megromlott volna. Azért rohantam át hozzátok este fél tízkor a hajamat tépve. A leányka még kicsi volt, aludt, otthagytam szegényt.
– Azért hadd el, szegény anyád, neki sem volt könnyű a négy gyerekkel egyedül.
– Maga kereste. Nem tűrte, hogy valami ne úgy legyen, ahogy ő akarja. Akaratos, bikfafejű székely asszony volt, nyugodjon.
– Ő is egyedül élt, te is. Én nem bírom az egyedüllétet. Sokszor elmegyek valahova, megeszek egy fagylaltot, kiülök egy padra, s ahogy jön a dél, úgy érzem, mennem kell haza, mert várnak. Pedig tudom, hogy nem vár otthon senki.
– Nagy úr a megszokás.
– Te, Olga – szólt a kicsi patetikusan –, ha tudnám, hogy feltámad, itt a tíz körmömmel kaparnám ki a földből, úgy hiányzik! – lovalta bele magát a keserűségbe, s már sírt is.
– Hadd el, Éva, ne kaparj te egyet sem. Jól van itt, ahol van, neki már megváltás volt a halál, nyugodjon. Nem volt kevés az a kilencven év.
– Kilencvenegy és fél! – pontosított a kicsi.
– Pláne.
– Na gyere, menjünk.
– Menjünk.
Elindultak lefelé. A kicsi megszólalt megint:
– Na még elmondok neked valamit!
– Jaj, Éva, ma ilyen vallomásos napod van!
– Az! – mondta a kicsi izgatottan. – Te azt nem tudod, hogy a Juci néni koponyájára húztam egyet, amikor kikerültek a csontjai a sírból.
A kövér megállt, báván a semmibe meredt, úgy nézett át a kicsi fején.
– Én ezt nem értem, Éva – s leült egy sír szélére, mert sejtette, hogy ez hosszú lesz.
– Nem hát, nem is dicsekedtem ezzel senkinek! Amikor meghalt az uram, tíz esztendeje, s kiváltottam a Juci néni sírját, tudod, a keresztanyámét, aki miatt csak egy szaros óvónő lettem, nem hagyták, hogy egyetemre menjek, pedig belőlem is lett volna akármikor egy középszerű magyartanár! – lovalta bele magát egy újabb történetbe a kicsi.
– Mondd a lényeget, Éva, nem bírom ezt a meleget!
– Szóval kiváltottam a keresztanyám sírját, s kibontották a sírt, előkerültek a csontok, egy koponyaféle is, s én olyant húztam egy bottal rá, hogy mind szétmállott! Nesze neked, Juczizika néni!
– Te, Éva! Ez kegyeletsértés!
– Az! – felelte gyűlölködve a kicsi. – Tudod, ő is olyan házibarátnő volt nálunk. Apám, nyugodjon, akármilyen szilimán, semmi kis ember is volt, mégis megcsinálta a magáét.
– S ezért haragudtál Juci nénire?
– Ezért is! De meg mindenbe beleszólt! Apám mindig letorkolta anyámat: Annus te csak egy analfabéta vagy, aztán anyám csak sírt, s Jucika néni dirigált. Azt is ő döntötte el, hogy óvónő legyek, pedig szépen hegedültem, hívtak a városi szimfonikus zenekarba is, apám oda sem engedett, mert megkérdezte Jucika nénit, s az azt mondta, hogy oda csak a kurvák mennek. Szegény anyám mit búsult miatta! Te azt nem tudod, Olga, hogy anyám egyszer vett egy nagy széndarabot, s nagy betűkkel felírta a Juci néni falára, hogy BÜDÖS KURVA! Ott röhögött rajta a fél város, alig bírták lemosni! Anyám sem volt gyáva asszony, de szerette apámat, sokat tűrt neki. De én ledobattam a tábláját a sírról Juczizika néninek! Pedig drága tábla volt! Úgy volt írva nagy cikornyásan rá, hogy „Juczika néni, kisded óvó, a gyermekek pártfogója”. De leszedettem én, le bizony, s a helyére tetettem az uramét. Az övét meg odaadtam a kőműveseknek, hogy tüntessék el.
A hosszú csendben csak megszólalt a kövér.
– Azért Andrásnak sem volt könnyű melletted.
– Bezzeg! Még őt sajnálod? S engem ki sajnál? – vonta elő megint a kicsi a kardját. – Miért nem volt könnyű neki mellettem, Olga? Kényelmes élete volt. Én főztem, mostam, takarítottam, né, milyen ízületesek az ujjaim! Látod? – dugta oda a kövér szeme elég a görbe ujjait. – Dolgozni jártam, ő meg nyugdíjas volt!
– De ő szerzett be.
– Ráért, én dolgoztam.
– Lehúzta azt a 45 évet ő is, dolgozott eleget. Te meg minek mentél vénemberhez?
– Hogy pártolod!
– Húsz év az húsz év. Sok korkülönbségnek.
A kicsi hirtelen témát váltott.
– Te Olga, igaz az, hogy még veled is jóban volt?
A kövérnek fátyolos lett a tekintete.
– Én ilyent nem mondtam – állította meghökkenve, erőtlenül.
– Dehogynem, az előbb mondtad, nem emlékszel, még a Ferike sírjánál?
– Én azt nem mondtam – mondta bizonytalanul a kövér.
– Azt mondtad, hogy fűvel-fával jóban volt.
– Azt te is tudod.
– És veled is jóban volt, ne is tagadd! – támadt rá.
A kövér értetlenül nézett a kicsire. Tekintete révült volt.
– Én ilyent nem mondtam – de nem volt meggyőződve arról, hogy amit mond, úgy van.
– Olga, te már olyan szenilis vagy a sok zabálástól, hogy nem tudod, az előző percben mit beszélsz. Maholnap megüt a guta!
– Jó, hogy te nem vagy szenilis! – vágott vissza a kövér sértődötten.
– Nem is! Én még verseket tanulok, hogy tartsam karban a memóriám. Azt mondják, mindenre emlékszem!
– Minden rosszra! Semmi szépre.
– Hát nem is volt szép semmi ebben az életben.
– Mert te mindig a dolgok rossz oldalát láttad.
– Azt mondd meg, te Olga, mi volt jó az én uramban! – követelőzött a kicsi.
– Mit tudom én – felelte a kövér kitérőn.
– Hogyhogy nem tudod? Most már megmondhatod, itt nyugszik, úgysem hallja!
– Hát férfias volt – húzta ki magát a kövér.
– Akkor mér nem mentél hozzá!
– Mert nem akartam férjhez menni, tudod jól.
– És mitől volt olyan férfias? Nekem nem kellett, nem szerettem.
– Attól, hogy te nem szeretted, éheztetted, ő még férfias volt. Kárpótolta magát, ahogy tudta.
– Na nem éheztettem, nehogy azt hidd, elvette, ami neki kellett.
– De mégsem volt jó a házasságotok.
– Nem. Én ma sem tudom, miért. Főztem, mostam, elvégeztem mindent.
– Nemcsak ebből áll egy házasság.
– Há miből? A gyerekeket felneveltem. Jártunk szórakozni is, még sörözni is, emlékszel, milyen jó volt az a kis cigányzene a Tulipántban? Nem csak a munkából állt az élet. Mégsem volt jó a házasságunk. Pocsék volt.
– Nem szeretted.
– Nem szerettem.
– Akkor minek mentél hozzá?
– Minek, minek. Már benne voltam a korban, nem akartam egyedül maradni, s ő sem. Miért nem mentél hozzá te?
– Hagyjál már, Éva.
– Szóval lefeküdtetek? Hányszor? Hol? – lovalta bele magát a kicsi.
– Menjünk.
– Válaszolj! Addig nem megyek sehova.
A kövér elindult, szédelgett a melegben.
– Te Éva, én többet nem jövök ide, rosszul vagyok.
– Hozzak vizet?
– Hozzál!
– De csak ha megmondod, hogy volt az urammal.
– Mér nem kérdezed meg tőle. – A kövér visszament a komája sírjához, ráült a szélére, és a zsebkendőjével legyezgette magát.
– Már tőle kérdezhetem. Te mondd meg.
– Már nem emlékszem… – mondta a kövér erőtlenül. – Nem mindegy most már? Maholnap én is ide fekszem.
– Én is, de András mellé nem! Megmondtam, a sírban nem bújok mellé! – Már szaladt is a vízzel a nejlonflakonban. A kövér a csuklójára öntötte, ivott egy keveset.
– Olyan szomjas vagyok, de nem merek többet inni, mert nem bírom ki hazáig.
– Ó, Olga, én rendszeresen lehúgyozom magam, ha két percen belül nem találok egy helyet. De kicsire nem adunk! Van víz a csapban!
– Tudom, mindig húgyos voltál.
– Mit sértegetsz? – méltatlankodott a kicsi. – Azt mondd meg, hogy volt az urammal!
– Majd elmondom egyszer – felelt kitérőn a kövér.
– Szóval még a kománémmal is megcsalt – morfondírozott a kicsi. – Milyen barátnő az ilyen!
– Jani öcséd is nagy lator volt, nyugodjon! Hű, de fess ember volt az még a halála előtt is!
– Az – mondta a kicsi. – Miután végig.-ta a fél országot, mint tanfelügyelő, s nem kellett már senkinek, megnősült, s ott folytatta, ahol abbahagyta. Szegény anyám, nyugodjon, felhívta egy nap a felső házba, s azt mondta, Jani fiam, nősülj meg. Az elment délután a Fecske cukrászdába, ott megismert egy sportolónőt, s elvette. A többit tudod. Kutya-macska élet volt az is.
– Na látod, ezért nem mentem én megint férjhez!
– De te egy moslék vagy, Olga!
– Miért? – kérdezte a másik megütközve.
– Mert az uram sírja mellett vallod be nekem, hogy veled is jóban volt.
– Na hagyjál már, Éva! – fordult el most már haraggal a kövér. – Kifacsarod, amit az ember mond!
– De, bevallottad.
– Nem vallottam be semmit! Különben gondolj, amit akarsz!
– Én nemcsak gondolom, hanem tudom is.
– Akkor most mit fosod a szót? Menjünk.
Elindultak lefelé. A kövér búcsúzkodott.
– Szervusz, Ferike. Nem jövök többet, látod, már nem bírom magam. Másokra vagyok utalva – mondta a sírnál megállva. – Tudod, Éva, miután Zsiga beteg lett, jött Ferike.
– Aztán elszedte tőled az a hűűlye Manci, sokra mentél vele! – mondta a kicsi, az ű-t hosszan furulyázva.
– De megjárta, mert őt is faképnél hagyta Ferike – kapott a szón a kövér. – Emlékszel, akkor kaptam egy enyhébb gutaütést, három napig fekete pernyéket láttam.
– Emlékszem.
– Amikor bementem Mancihoz, és ott ül Ferike a turkálós, világos nyári zakójában, nagy elegánsan a borjúfejével! Manci öltöztette, pedig csak egy páncélcsehi büdös paraszt volt, onnan vakaródzott ki a tehén fara mellől! – mesélte indulatosan.
– Látod, Olga, ezt nem szeretem benned – csitította a kicsi. – Hogy te elítélően szólsz az iparosról, a parasztról. Az én apám proletár volt…
– Hogy lett volna proletár, Éva, egy érettségizett könyvelő? – méltatlankodott a kövér.
– De az volt! Proletár volt! Mert annak vallotta magát! Nincstelen volt, és minket úgy nevelt, hogy mindenki egyenlő.
– Egyenlő hát, de nem velem!
– Az nem úgy van, Olga!
– De úgy van! Te sem mentél sem egy olajossegűhöz, sem pedig egy büdös paraszt után! A te urad is tanult ember volt, városi!
– Sokra mentem vele! De Ambrus, a te urad is falusi fiú volt, mit rúgsz a fingodhoz!
– De amikor megismerkedtünk, már városon élt. Ő is érettségizett!
– Sokra ment vele – motyogta közbe a kicsi.
– Na mindegy – váltott témát a kövér, majd folytatta. – Ezek ketten ott ültek a Manci konyhájában, mint Tuba s Tubáné, s akkor jöttem rá, én marha, hogy ezek együtt vannak! Akkor kaptam a kisebb gutaütést. Adj a tótnak szállást, kiver a házadból!
– Ugyi!
De a kövér eleresztette a füle mellett a közbevetést, úgy mesélt tovább lendülettel:
– S még hogy grasszáltak! Ferike azt kellett hazudja, hogy franciatanár, nem volt jó az őstermelő! A mézesüveges parasztja! De amikor a Haller gróf szólt hozzá franciául, Manci rögtön azt hazudta, hogy Ferike nagyothall.
– Notórius hazudozó volt az a Manci!
– Ki tudta színezni a valóságot! De én már nem haragszom rájuk. Tudod, hogy Manci elmúlt már kilencven?
– Tudom, földsüket, és még mindig pinuminálja magát. De jól teszi! – bizonygatta a kicsi, majd visszatért: – A másik gutaütésed akkor volt, amikor leváltottak nyugdíj előtt egy évvel az igazgatói posztodról. Akkor egy hónapig rángatózott a vállad, s csuklottál, emlékszem. Nem voltál akkor elég jó román, hogy ezt megtették veled!
– Mit számít már – felelte bosszúsan a kövér –, kellett a posztom a fiatal román kolléganőnek, ott volt a két kicsi gyermek…
– De az ura jól keresett, főmérnök volt, aztán nem haltak volna éhen még pár hónapig, amíg téged nyugdíjaznak.
– Áh, mit számít, megvan, ami kell, nem éhezem, laknom van hol, hál’ istennek!
– De egy hónapig rángatóztál utána, még én kellett tegyem rád a borogatást!
– Úgy volt, Éva! Csak azt kívánom, a harmadik gutaütés egyből végezzen velem, ne kelljen a leányomnak forgatni engem.
– Jaj, Olga, miket beszélsz!
– Az lenne szép.
– Erről nem mi döntünk.
– De én már eldöntöttem.
– Én még nem érzem a halálomat.
– Te fiatalabb vagy, Éva.
Közben már a másik sírnál jártak:
– Na viszontlátásra, Zsiga, te úriember voltál. Téged szerettelek!
– Mit búcsúzkodsz? Mit sajnáltatod magad! Jössz te még ide, ne búsulj.
– Nem jövök, csak majd, ha hoznak – állt meg a kövér a temetőkapuban. – Köszönöm, hogy elhoztál, Éva – mondta komolyan.
– Máskor is.
– Mondom, hogy többet nem jövök. Nincs miért.
– De akkor sem volt szép tőled, hogy nős emberekkel adtad össze magad.
– Na megyek, Éva. Innen már fel tudok ülni a buszra.
– Elkísérlek a megállóig, nehogy rosszul legyél – aggodalmaskodott a kicsi. – Nem iszol még vizet? Hoztam.
– Nem kell. Megyek egyedül.
– Még te állsz az erdő felől?
– Na pá, Évike! – s eldöcögött. A kicsi tétovázva nézett utána, bizonytalanul, hogy lépjen-e utána segítséget nyújtani.
A kövér eljutott a megállóig. Fogta a buszmegálló fémoszlopát, s fújtatott. Remegett a keze, amelyben a bevásárlószatyrot tartotta. Jött a busz, s ő lassan felszállt az első ajtón.
A kicsi még egy darabig nézett a busz után.
– Az ember még a legjobb barátnéjában sem bízhat – dohogott félhangosan. – Adj a tótnak szállást… Milyen igaz is! De már mindegy, ezt az Olgát is megüti maholnap a guta, szegényt. Mennyit bír zabálni még most is!
Egy férfi haladt el mellette, hosszan megnézte, s ő akkor eszmélt, hogy hangosan beszélt.
– De hadd el, Éva, te is megérted a pénzed – vigasztalta magát. – Nem voltam egy kedves. Még jó, hogy megöregszik az ember, ráér ezeken gondolkozni. Az uram is csak azért kellett, hogy legyen férjem. Ha a papírt megadták volna férj nélkül is, kiváltom úgy. Nekem már az sem kell, hogy legyen mellettem valaki – most egy lány nézte végig, aki elhaladt mellette. – Tudok én magamban is beszélni. Az uram is azt mondta halála előtt, nyugodjon, hogy a legjobb társaság saját maga volt mindig a maga számára. De hogy még Olgával is összeállt! Tudtam én, de nem érdekelt. Most legalább tiszta vizet öntöttünk a pohárba.
Délután otthonról felhívta a kövéret.
– Olgica, nem jössz holnap ebédre? Kaptam egy kis friss bárányhúst, te azt szereted!
– Mennék, Éva, de olyan nehezen értem haza. Ki sem megyek egy darabig a házból!
– El vagy kényelmesedve. Vigyem el neked a porciód?
– Hadd, el Évike, köszönöm szépen, ne fáradj!
– De elmegyek, akarom látni, hogy vagy!
– Ne gyere, lefeküdtem, fel sem kelek holnap délig.
– Hogyhogy lefeküdtél, amikor épp telefonálsz?
– Itt van az ágy mellett, ha szól, tudjam felvenni.
– Te, vigyázz, nehogy rálépj, amikor felkelsz, és elbotolj a drótban, ha megfeledkezel róla.
– Ne aggódj, pihenj te is.
– Én nem vagyok fáradt, nekem jót tett ez a temetőtúra! – mondta a kicsi lelkesen. – Szépen kitárgyaltad a régi szeretőidet.
– Hagyjad, Éva, ami eltelt, eltelt.
– De akkor is, hogy tehettél ilyent!?
Csend.
– Ott vagy, Olga? Nem vagy rosszul? Ne menjek hozzád?
Csend a vonal végén. Semmi kattanás.
– Olga, ott vagy? Ne hívjam a mentőket? Jól vagy? – sikoltozott a kicsi.
Nagy későre jött a válasz.
– Itt vagyok, Éva – felelte tele szájjal a kövér.
– Mi van, te most is zabálsz? Nem vagy rosszul?
– Nem. Volt még egy tyúkom, mikor hazajöttem, betettem a sütőbe. Már nem bírtam, megéheztem erősen. Kiléptem egy csirkeszárnyért a konyhába.
– Akkor azért nem kell az én bárányom, bezzeg!
– Jó lesz az neked is, megeszed!
– De direkt annyit vettem, hogy te is jóllakjál belőle.
– Jó lélek vagy, Éva. Csak ne piszkálódnál annyit. Az urad is mindig arra panaszkodott nekem, hogy piszkálódsz.
– Én!? – kiáltott fel méltatlankodva a kicsi. – Ki piszkálódott!?
– Hogy nem hagysz neki sohasem békét, minden szavát kiforgatod, ítélkezel mindenki felett, senkiről nincs egy jó szavad. Nehéz természetű vagy, Éva lelkem! Na, ezt mondta, ha akarod tudni.
– Hogy fújod, mint a vízfolyás! Hogy erőre kaptál a tyúkodtól! Milyen éles lett a nyelved, bezzeg!
– Te kérdezted…
– Ezt eddig is tudtam. Én azt kérdeztem, mikor csaltál meg az urammal, de erre nem felelsz!
– Amikor a keresztlányom kicsi volt, s András ott akart hagyni titeket.
– Tudom. Akkor először. S utána mindig.
– Mindig nem. De ha tudod, akkor mit kérdezősködsz? Azt mondta, elválik tőled, s elvesz engem. Mondtam, nekem nem kell, nem akarok férjhez menni. Menjen vissza hozzátok, ott a gyermek, vagy keressen másik asszonyt.
– Aztán mégis lehúztuk azt a keserves 38 évet.
– Tudod, Éva, ha nem piszkálsz, én ezt már el is felejtettem. Most jutott eszembe, mikor hazajöttem, hogy annyit kérdezősködtél. Én csak a szépre emlékezem.
– Jó természeted van, Olga.
– A férfiak is azért szerettek.
– Persze, szerethettek! Lógott a hasad, a hajad mosatlan volt örökké, s a körmeid mucskosak.
– Nem lógott a hasam, most is megnéznek az utcán, nincs semmi hasam.
A kicsi egy másodpercre elhallgatott meghökkenve, majd folytatta könyörtelenül:
– Meg az anyajegyek a nyakadon, mint a kullancsok, ha megszívták magukat, úgy csüngnek!
– Ó, Éva, az a pár pötty nem számít!
– Fiatal korodban is olyan voltál, mint amikor a macska belefosik a ventilátorba, s rád spriccel.
– Nem vagy normális, Éva – nevetett a kövér, majd hozzátette. – Meg abban az egyszobában hol tudtam én minden nap fürödni attól a piszok háziasszonytól!
– Hát az már igaz, Olga, hogy piszok vénasszony volt, de te meg trehány voltál.
– Mégis szerettek a férfiak. Te meg olyan voltál, mint akit dobozból húztak ki, mégsem tudtad Andrást magad mellett tartani.
– Nem fektettem súlyt erre. Sokat gondolkozom.
– Te Éva, nem kerül sokba a telefon?
– Jaj, jó, hogy szólsz, Olga, látod, én is szenilis vagyok, le is teszem, akkor nem jössz holnap ebédre?
– Majd megyek jövő héten valamelyik nap, úgyis kell mennem Áldáskához is, tudod, mióta meghalt az ura, mindig hív, hogy egyedül van.
– Én is egyedül vagyok.
– Én is, Éva, de már megszoktam. Ötven éve egyedül élek, harminchat voltam, amikor elváltam Ambrustól.
– Te mindig önálló voltál, én meg egy gyámoltalan kukac.
– Hogy lettél volna gyámoltalan, Éva, amikor szembementél a tanfelügyelőnővel is. Én azt nem mertem volna megtenni. Engem kirúgtak volna.
– Téged lehet! De engem nem. Tudta, hogy nem félek tőle. Az ember azt kapja, amitől fél. Én az egyedülléttől féltem. S egyedül maradtam, mint az ujjam – fordult megint önsajnálatba a kicsi szólama.
– Hagyjad, mert legalább hozzád járnak a lányaid meg az unokák.
– Járnak hát. Megeszik, amit főzök, utána nyitogatják még a hűtőt egy darabig, aztán mikor látják, hogy nincs benne semmi, elmennek. Arra már nincs idejük, hogy meghallgassanak.
– Én meg Babucit csak akkor látom, ha felülök egy évben egyszer a vonatra. Sosem jön hozzám, azt mondja, nem ér rá, pedig már tíz éve nyugdíjas. Sokat bántottam, szegénykémet.
– Mindig tépted a haját, ha nem kaptad meg a porciódat! Ej, az a porció!
– Azért nem jön hozzám, nem szeret.
– Akkor mikor jössz, Olga?
– Majd jövő héten. De ígérd meg, hogy Andrást nem hozod elő többet.
– Nem hozom, megígérem.
– Na jól van, pá, Évike.
– De most sem fér a fejembe, hogy megcsaltatok ti ketten engem.
– Tudtad te azt korábban is.
– Tudtam hát, de akartam hallani a szájadból.
– Na látod, ezért nem szerettek a férfiak téged.
– Tudom, ha még sokat fogok élni, mindent megtudok. Azt is, amire nem is vagyok kíváncsi.
– Mit mind foglalkozol ilyenekkel, én nem gondolkozom, Éva!
– Dehogynem, Olga, te is számot vetsz az életeddel. Maholnap mész a kilencvennek.
– Én azt nem érem meg, nem is akarom.
– Én sem. Na pá, Olgica, akkor várlak jövő héten.
– Pá, Évike, majd megyek.