2011. augusztus 2 | Molnár Zsolt | Irodalom

Tél

Összerándul a lég, a szó,
Dadog a fény, éj bevakol.

Füst vonaglik a kéményből,
Űzi a tűz, s mondja: megöl.

Puszta puszta. Rálóg a csend.
A hópelyhek ereszkednek

Rajta pillén, mint takaró,
Ha valaki már nem horkol,

Mert tüdőben kis jégcsapok
Vágnak durván vakablakot

az életnek, hogy kiszálljon,
s a halállal ne vitázzon.