Távozáskor – Balázs F. Attilához

Az idők végezetén, Danilo Kiš szerint, héberül fogunk beszélni,

„a kezdetek és a vég nyelvén”,

de azt nem említi, hogy kivel fogunk beszélni kihez fordulunk majd in articulo mortis

könyörögni az utolsó kenetért ki színe előtt fogunk megérezve a halál atomikus melegét –

én nem hiszem ám hogy beszélni fogunk inkább csak gyanítunk majd egyféle beszédet

egy új ismeretlen illatot mint mikor idegen vidékekre térsz

ahol az emberek úgy bámulnak akár egy kíváncsi idegent

az anyag hidegrázása mikor valaki egy nedves lapra fúj

mielőtt még valami lényegtelent írna rá

komótosan fog lezajlani minden mint ama napokon mikor egy új nyelvet tanulsz

vagy a diktálás utáni írást – ezúttal az undok iskolacsengő sürgetése nélkül.

Egy fekete tábla áll majd előttünk kimegyünk hozzá ábécérendben

egy hang hívására mely csupán a többiek fejéhez

csatlakoztatott fejünkben zeng

tengernyi koponya a többszörös végzet egyazon üde hangjának észlelői

akár az újabb szenvedélyeket gerjesztő vagy az elfeledteket felidéző cigarettafüst

és merem hinni hogy nem lesz „egy vég”, kedves Danilo,

hanem több egynél külön-külön a román lengyel

vagy ukrán magyar illetve a jiddisül beszélő fejében

miközben egy imát kántál a holtak emlékére,

mindőnk kádisát a világ-alkonyának súlyos nyelvén.

A táblára mindenki felírja majd egykori rejtett nevét melyen hajdanán

valaki álmában szólította ki lehetett volna édesanyja mégsem volt az.

Ezen neveket nem ismerik itt a földön de zamatosságuk megjő

amint írásra kerülnek és mi majd tudni fogjuk hogy valóban a mieink

és hogy ekképpen szólított bennünket az aki egykor nevet adott s aki most

visszaadja neveink.

Olyan ez mint mikor mindenkiért eső esik és mindnyájan ugyanúgy érzik

a simogatását. Esőben az emberek testvérek, ám mindenki a saját kötelén

szárítja magát.

Szerintem ez a helyzet távozáskor – megfürdetnek új köntösbe öltöztetnek

és senkit semmi nem zavar.

Fordította: Mihók Tamás