Tamási Áron és a magyar népi mozgalom
1930 és 1940 között Tamási Áron felváltva élt Romániában és Magyarországon, pontosabban Kolozsváron, Budapesten és Farkaslakán. Az 1929 és 1930 januárjában megkapott négy-négyezer pengős Baumgarten-díj a megjelenő novellái és cikkei, az Ábel-könyvek, a Kolozsváron és Budapesten volt színházi bemutatók, a Révai Irodalmi Intézet folyamatos elszámolásai nyugodt életet biztosítottak az írónak. A Brassói Lapokban megindított „Tiszta beszéd” című rovata, mely válasz kívánt lenni Heinrich Zillich Klingsor című brassói lapban megjelent Ungarn und Deutsche című cikkére, fontos társadalmi-politikai szerephez juttatta. Zillich, aki már 1933 előtt híve volt a szászok és svábok közös szervezeti és politikai fellépésének, a szász és sváb csoportidentitás helyébe megpróbálta kialakítani a „romániai németség” tudatát, a fasizálódó Németország ötödik hadoszlopává kívánta tenni ez ott élő szászokat és svábokat.[1]
Tamási Áron kolozsvári napjai megoszlottak a szerkesztőségek, a kávéházak és a Petőfi utca 36.-ban található lakása között. Gyakran megfordult a Szépmíves Céh Könyvkiadó irodájában. Bejárt az Ellenzék című napilap szerkesztőségébe, ahol Kuncz Aladár és Hunyady Sándor dolgozott. Gyakran megjelent a literátus emberek törzsasztalánál a New York Kávéházban. Itt találkozott a több nyelven olvasó Ligeti Ernővel és Lakatos Imrével, akik a világ minden fontosabb eseményéről tudtak. Szerda délutánonként hivatalos volt Makkai Sándor összejöveteleire, amelyeken rendszeresen megjelentek a kolozsvári élet képviselői és a városba látogató művészek, művész barátok.[2] Sokat járt az Újságíró Klubba, ahol találkozott Nyírő Józseffel, Karácsony Benővel, Dsida Jenővel s a Kosályban gazdálkodó, időnként Kolozsvárra látogató Bartalis Jánossal.
Ebben a városban ismerkedett meg és került élete végéig tartó közeli személyes barátságba az 1934-ben odahelyezett egyetemi lelkésszel, az 1938. december 24-én gyulafehérvári megyéspüspökké, majd gyulafehérvári érsekké emelt Márton Áronnal. Márton Áron törzshelye különben a Szociális Testvérek Társasága által üzemeltetett Központi Szállóban volt. Dr. Szima Lídia szociális nővér emlékezete szerint nem csak találkoztak, de itt vitatta meg Márton Áron és Tamási Áron 1936 végén vagy 1937 elején Venczel Józseffel, talán Asztalos Sándorral és Nagy Istvánnal a szerveződő Vásárhelyi Találkozó témáját, esetleg programját.[3]
Tamási Áron Budapesten is otthon volt. 1928 novemberében Benedek Elek „székely különítményé”-vel járt íróként először a magyar fővárosban. Az állomáson a Bartha Miklós Társaság mintegy ötventagú delegációja várta őket. A Zeneakadémián rendezett irodalmi esten, ahol – mások mellett – Nyirő Józseffel és Bartalis Jánossal együtt olvasott fel készülő munkájából – a hallgatóság szűnni nem akaró tapssal köszöntötte. Ez időben meglátogatták Kodály Zoltánt Völgy utcai villájában és Babits Mihályt a Reviczky utcai lakásán. Találkoztak Sárközi Györggyel és az 1929-ben ugyancsak Baumgarten-díjat kapott Erdélyi Józseffel. Tamási Áron ettől kezdve, ha nem túl sok megjelenéssel is, de a Nyugat szerzője lett, többek között Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Erdélyi József, majd Szabó Pál, Kodolányi János, Jancsó Elemér és Veres Péter társaságában. Azok között avatódott a Nyugatban is íróvá, akik mozgalmi és szépírói csoportosulásként a parasztság szociális törekvéseinek, sorsának adtak hangot, akik – Henryk Markiewicz általános leírását és fogalmait forgatva – bizonyos jellegzetességeket: eszmei jegyeket, az ábrázolt világ jellemzőit, műfaji-kompozíciós és nyelvi formákat megismételhetetlen rendszerben, e jegyek mennyiségi túltengésében, valamint általuk okozott belső rendben formálták műegésszé. És az sem mellékes, hogy e Romániában és Magyarországon élő költők és írók nagy része a kívülről és alulról érkezettek élményével kapcsolatos önértelmezési, világértelmezési kérdéseket emelte be a magyar irodalomba.
1930 és 1940 között Romániában és Magyarországon több olyan kezdeményezés született, ami ehhez az eszmei, szociológiai, esetenként politikai és költészettani irányzathoz kapcsolódott.
Kolozsváron 1930-ban Dsida Jenő, Mikó Imre és mások megindították az Erdélyi Fiatalok című folyóiratot és megszervezték az Erdélyi Fiatalok Társaságát. Könyvsorozatot indítottak Erdélyi Fiatalok Falu Füzetei címmel. Sokat átvettek és hasznosítottak Dimitrie Gusti professzor szociográfiai elméletéből és monografikus módszeréből.[4] Kísérletet tettek a romániai magyarok szellemi életében az irodalom központúság felszámolására. A „társadalom tudatosítás” eszméje, a „szociálisabb öntudatú belső demokráciá”-t segítő lap és szervezet terve lebegett a szemük előtt. Kérdőíveket állítottak össze, amelyekkel a családi- és tulajdonviszonyokat és a népszaporulat tendenciáit akarták vizsgálni.[5] Tanulmányozták a nemzetiségi jogok biztosításának feltételeit, módszereit és kereteit, a falvak népének társadalmi problémáit, meg akarták teremteni az Erdélyben együtt élő népek közösségét, elő akarták mozdítani a kölcsönös megértést. Ennek a munkának első eredménye a 21 éves Mikó Imre műve, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés lett. Az 1932-ben kiadott könyv, a „falu-füzetek” első darabja a Bánffy Miklós rokona, Bánffy Ferenc borsai birtokán lévő falvakban összegyűjtött tapasztalatokat foglalta össze, feltárva az erdélyi székely-magyar parasztok társadalmi elesettségének és nemzeti elnyomatásának összefüggéseit. Mikó Imre célja ugyanaz volt tehát, ami az ekkor még Csehszlovákiában élő Balogh Edgáré, a tanyakutatásra szervezkedő szegedi fiataloké (Erdei Ferencé, Hont Ferencé, Ortutay Gyuláé, Radnóti Miklósé, Budai Györgyé, másoké[6]), az 1930-ban Ki a faluba! címmel röpiratot fogalmazó József Attiláé és Fábián Dánielé (akik a röpiratban belső címbe emelték: „[…] hazánkban ma minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés”[7]). A kiszolgáltatottak és megnyomorítottak sorsát fogalmazta meg 1934-ben Tamási Áron a Farkaslakán írt Bajlátott szülőföldben, Illyés 1936-ban könyv alakban is kiadott a Puszták népében, 1937-ben Erdei Ferenc a Futóhomok és Kovács Imre Néma forradalom című munkájában.
A jelzésszerűen felsorolt alkotók szemléletmódja, írásmódja és szituáltsága azonban nem volt azonos. A Bajlátott szülőföldet író Tamási Ároné volt a legszemélyesebb. Nem csak azért, mert a családi hagyomány szerint ősei az 1600-as évektől folyamatosan éltek Farkaslakán, meg azért, mert az 1930-as években testvéröccse és két testvérnénje lakott itt családjával, hanem azért, mert novelláiban, regényeiben, drámáiban a helyi tényvilágot idéző geográfiai, történelmi, társadalmi és kulturális hagyományok, kontextusok a meghatározóak, melyek nyelvként, szövegként, diskurzusként vannak jelen a művekben. Érvényes ez a Bajlátott szülőföldre is. Ez a mű úti beszámoló, elbeszélés, családtörténet, a mindentudó író pozíciójából megfogalmazott szöveg, melynek egyik rétege falu-, gazdaság-, szokás- és kultúrismereti beszámoló, „szemérmes szociográfia”. A szövegben ezek kiszólásokban jelennek meg. Annál a résznél például, amikor a mindenkinek muszáj-munkáról van szó, így: „Jól értem: betévő falat kell, a lámpába petróleum, némi ruházat, az államnak adó, a községnek pótadó, a papnak egyházi adó. Ezek nagy úrrá teszik a muszájt.”[8] A lakóházuk, amelyik tökéletes mása volt a többinek, így jelenik meg: „Rothadt és szakadozik a ház fedélen a zsindely, néhol már bébújik a hó és bécsorog az eső. A csűr zsupfedele még ennél is rosszabb, egyenesen koldulni mehetne, de megrokkant a fedél alatt maga a test is, a csűré: az északi részben legalább fél métert süllyedt a földbe. Bent akkora helyen kirothadt a padló, hogy oda ágyat lehetne vetni. Fent pedig a két odor, ahol széna és más takarmány szokott állni, majdnem egészen üres.”[9] A politikai és a végrehajtó hatalmat a bíró és a jegyző jelenti ebben a világban. „A községháza előtt már ott van a jegyző és a bíró – olvasható a román nemzeti ünnep leírásánál – […]. A jegyző fekete ruhában áll, kabátjának a gomblyukában román kitüntetéssel, komoly és értelmes jegyzői arccal. Jegyző volt már a magyar világban. A bíró egy kissé dölyfösen áll, szintén román kitüntetéssel a kabátja gomblyukában, és román nemzetiszínű szalaggal a dereka körül, a kabát alatt. Harisnya van rajta, fehér székely harisnya, melyhez városi félcipőt visel.
Székely ember, és ahogy mondám: egy kicsit dölyfösen áll, pedig állhatna egészen szerényen is.
Ott állnak már a tűzoltók is, ismét egyenes sorban, arccal a községháza felé. Kezdődhetik az ünnepély. Az iskolás gyermekek a román himnuszt éneklik. Mindenki, figyelmeztetés nélkül leveszi a kalapját, és komoly. Aztán a tornác lépcsőjére feláll a fiatal állami tanító, aki magyar származású. Az ő feladata, hogy méltassa a nemzeti ünnep jelentőségét. Románul kezdi, de aztán áttér a magyarra, mert az állam nyelvét a falu székely népe nem nagyon érti meg. Azt mondja a tanító, rokonszenves arccal és lámpalázzal, hogy élt kétezer évvel ezelőtt itt Erdélyben egy bátor és vitéz nép: a dákok. Egy másik vitéz és bátor nép azonban leigázta a dákokat, ezek voltak a rómaiak. A két nép aztán összekeveredett és ebből lett a román nép.”[10]
A Puszták népe műfajelméletileg más alkotás. Olvasható a feudális társadalmi korszak általános lezárásaként (az angol nyelvű megjelenés után Új-Zéland középiskoláiban ezért lett a mű kötelező olvasmány). Tekinthető önéletrajznak és szociográfiának. Az egyéniséget és a személyiséget középpontba állító, az elbeszélő mozzanatok jelenlétéhez kapcsolódó, gyakoriságot kifejező megjegyzések okán vallomásnak. Az elbeszélő (történetmondó, visszaemlékező) és a dokumentumokat felvonultató szövegdarabok értekező szólama miatt történeti munkának is.[11]
A Puszták népe a műfajkeveredés és a személyes tanúságtétel okán közel van Tamási Áron Bajlátott szülőföld című munkájához. A családban és a történelemben végzett vizsgálata, az eredeti dokumentumok beépítése révén azonban az 1937-ben megjelent A néma forradalomhoz, Kovács Imre művéhez közelít.
A néma forradalom Dimitrie Gusti bukaresti professzor műfaji igénye szerint is tökéletes szociográfia.[12] A szerzőnek nem volt semmiféle személyes és családi kapcsolata a (József Attila Hazám című versében is megjelenő), a Pallavicini birtokon leromboltatott házakhoz, melyeket azért kellett szétveretni, nehogy a 17. században letelepített mezőgazdasági cselédek utódai jogot formálhassanak azokra a földdarabokra, melyeken házaik állottak.[13] Történelmi munkák, statisztikai évkönyvek, agrárszocialista elemzések, a Pro Christo Diákokháza Falukutató Munkatársasággal korábban közösen írt könyvük és egyéni kutatásai alapján tekinti át a magyar falvakban élők sorsát a 15. századtól az 1930-as évek közepéig. Törvényeket idéz már az 1490-es évekből, felemlegeti Budai Nagy Antalt, Dózsa Györgyöt, Werbőczy Istvánt, a sikertelen parasztforradalmakat, Széchenyit, az 1848-as jobbágyfelszabadítást. Ír az 1897-ben Budapesten megtartott országos „földmívesmunkás kongresszus”-ról, mely azt követelte, hogy az addigi „gyakorlatban volt 18-20 órai napi munkaidő”-t szállítsák le 12-re. Kivándorlást jelző táblázatokat, az „Erdélyben új honfoglalásra készülő” román nemzetiségűek földvásárlásait mutató térképeket közöl. A birtokmegoszlást demonstráló számsorokból, a születési statisztikák rémítő romlásából, a cselédbérek drasztikus csökkenéséből, a magyarországi svábok földvásárlásaiból és a „népi németek” létszámát eltúlzó térképekből, meg a szektásodásból levonja a következtetéseket: „A fiatal korosztályok aránya egyre kedvezőtlenebbül alakul a társadalomban: az öregek tért nyernek […]. Az öreg társadalom a halál dermedtségével utolsó állomás egy nemzet életében. […] a mélyben már évek óta súlyos szociális forradalom folyik és nagy társadalmi erők feszülnek a robbanásra.”[14]
Azokból a „falu-füzetek”-ből, vallomásokból és szociográfiákból, melyek közül mindössze négyről esett szó, leglátványosabb és legnagyobb hatása A néma forradalomnak volt. A 24 éves szerzőt a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék 1937. október 27-én maga elé idézte „a sajtó útján elkövetett osztály elleni izgatás bűntette és a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” vádjával. A bíróság első fokon három havi elzárásra, három évi hivatalvesztésre és ugyanezen időre terjedő politikai jogvesztésre ítélte.
Dr. Matolcsy Mátyás országgyűlési képviselő interpellációja nyomán A néma forradalom szerzőjének ügyét, a másodfokú bírósági döntés előtt, a parlament is megtárgyalta.[15] A képviselő a Kovács Imre könyve elleni eljárást összekapcsolta beszédében Féja Géza Viharsarok című művének elkobzásával és a szerző ellen indított támadással. Interpellációjában felolvasta Bartók, Móricz, Zilahy, Erdei, Fodor József, Illyés, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Szabó Zoltán, Tóth Aladár és Veres Péter tiltakozását „bármilyen oldalon álló magyar írók […] sorozatos perbefogása ellen”.[16]
A néma forradalom ugyanúgy felkavarta a magyarországi társadalmat, mint Mikó Imre könyve a romániai magyar közvéleményt. Kovács Imre mellett kritikákban és recenziókban emelt szót Féja Géza, Kodolányi János, Darvas József, Thurzó Gábor. Mikó Imre könyvét elismeréssel olvasta Jakabffy Elemér, Kós Károly, Méliusz József. Mindkét könyvnek itt is, ott is legfőbb érdeme különben a közírók radikalizálódása lett.
Magyarországon 1937 márciusában megalakult a Márciusi Front Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sárközi György, Tamási Áron és Veres Péter részvételével. Romániában, Marosvásárhelyen, majd egy éves közvetlen előkészítő munka után 1937. október 2-án kezdődött el a Vásárhelyi Találkozó.
A Márciusi Front a „népi írói csoport” intézményes színrelépése is volt. Március 15-én a budapesti Múzeum-kertben és a környező utcákban hozzávetőlegesen ötezer, többségében egyetemista, főiskolás és ifjúmunkás előtt olvasta fel Kovács Imre a Márciusi Front tizenkét pontját. A célok közt szerepelt a demokratizálás, a gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési- és szervezkedési szabadság, az általános, egyenlő és titkos választójog biztosítása, az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének betartása, az ötszáz holdon felüli birtokok kisajátítása, a bankok, kartelek és monopóliumok uralmának megszüntetése, a progresszív adórendszer, a 40 órás munkahét bevezetése, a minimális munkabér megállapítása „a létminimum felett”, a szervezkedési szabadság, a progresszív tandíj bevezetése az „alsóbb néposztályok érdekében”. A követelés 12. pontja így hangzott: „(követeljük) A magyar revíziót: a dunavölgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a dunavölgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.”[17]
A Vásárhelyi Találkozó megnyitó beszédében az elnöklő Tamási Áron folytatta az 1936-os Cselekvő erdélyi ifjúság és az 1937. augusztusi cikke, Az erdélyi magyarokhoz című írásában foglalt gondolatokat. Szót emelt az Európában kisebbségi sorban élő negyven millió ember „elemi, nemzeti és emberi” jogaiért, a politikai és vallási szempontokat nem tekintő együttes magyar fellépés lehetőségéért Romániában. Sürgette „a liberális demokrácia” helyett „az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak” demokráciáját, a falusi kisbirtokos és a munkásság életfeltételeinek javítását.[18]
A konferenciát és az ott elhangzottakat majdnem minden politikai oldal támadta. A szervezők és a felszólalók szemére hányták a magyar sérelmi politika elutasítását, „a szélső bal oldal vezető elméinek […] megdöbbentő megalkuvását”, a nemzeti szempont háttérbe szorulását, az ország egysége elleni támadást. Mindezekre Tamási Áron az Ellenzék október 15-i számában Eszméink és bajtársaink védelmében, két nappal később a Brassói Lapokban Kitűzött zászló címmel válaszolt. A második írásban hitet tett a közép-európai magyarság „nyelvi és kultúrközössége” és a román magyar együttélés mellett, „az építő erők szétforgácsolása” ellen. „A román nép és a romániai magyarság közötti békés együttélésnek – írta – mindenek előtt álló feltétele az, hogy az állam biztosítsa a magyarság népkisebbségi jogait, úgy is mint állampolgársági egyedeknek, s úgy is, mint nemzeti közösségnek.”
*
1930 és 1940 között a Kárpát-medencében, a magyar anyanyelvűek közösségeiben, nem egyforma mértékben ugyan, de nőtt a falvakban élő sorsa iránti érdeklődés. Ebben tetten érhető volt a szolidaritás és a segíteni akarás gesztusa, az igazságosabb társadalmi berendezkedés utáni vágy, a falvak életének szépirodalmi formában és tudományos apparátussal történő feltérképezése, a kívülről és alulról érkezettek önértelmezési és világértelmezési ambíciója. Ez a törekvésrendszer létrehozott egy nem homogén szépirodalmi műformát, a szociográfiát, több műfaj keveredésének lehetőségével. Ezek az egyéni kezdeményezések Romániában és Magyarországon erőteljes mozgalommá szélesedtek. E folyamatban irányító szerephez jutottak írók, többek között Tamási Áron és Kovács Imre.
A II. világháborút lezáró békekötés után azonban ezek a törekvések és mozgalmak nem teljesíthették ki reménybeli szerepüket. 1942-ben a Moszkvában megjelent Új Hang című folyóiratban olvasható cikkekből kiderült, hogy a népi írókat, az emlegetett két mozgalom által megfogalmazott célokat nem kívánják szóhoz juttatni.