Szöveggé írt élet: Simone Weil
Simone Weil (1909–1943) francia filozófus, keresztény misztikus magyar nyelvterületen mind a mai napig kevéssé népszerű. Nevét leginkább Pilinszky János tette ismertté, aki elkötelezett fordítója, értelmezője volt. S hogy napjaink magyar értelmezési irányát – amelyben Simone Weil elsősorban keresztény világnézete miatt jelentős – mennyiben határozta meg a költő, s mennyiben szorulna bővítésre, újraértelmezésre csak akkor derül ki, ha mi magunk is folytonosan újraolvassuk a szövegeket.1
Simone Weil neve mára már a legnagyobbak között szerepel. De mit is mondhat a ma emberének? – kérdezhetnénk. Szövegei – talán minden más filozófusnál jobban – arra ösztönzik az olvasót, hogy a saját életére vonatkoztassa azokat. A megélt élet és a leírt mű ugyanis Weil esetben mélyen kiegészítik egymást. Egész – tragikusan rövid – élete megmagyarázhatatlan keresés. Akárcsak műveiben, életében is jelen van egy megérthetetlen, ha úgy tetszik, misztikus mozzanat. Mert hogyan jut el valaki egy jómódú, liberális szellemű párizsi polgárcsaládból a nincstelenség ilyen mély átéléséig? Hogyan válik belőle egy hányatott, tanárként, kétkezi munkásként kenyerét kereső, háborút megjárt életút?
Élet és mű kapcsolatában nincs más fogódzónk, mint visszatérni magukhoz a szövegekhez. Weil igazságkereső, aforizmákra kihegyezett gondolkodásmódja leginkább Pascalt juttatja eszünkbe, akinek kereszténysége okán is mély szellemi rokona. Az aforisztikus gondolkodás viszont épp tömörsége révén ki van téve a félreolvasás veszélyének. A rövid forma még inkább tápot ad az olvasó értelmezői előítéleteinek. Néha az az érzésünk támad, hogy a túlontúl éles szembeállítások, mintha csak magáért a szembeállítás kedvéért történnének. Mintha a gondolkodás szenvedélye, formai öröme éltetné ezeket az írásokat. Másrészt viszont a rövid szövegek hangsúlyosan mondani, üzenni akarnak, nem az öncélú paradoxon vagy a stílusbravúr kedvéért születtek. Simone Weil központi kérdései: a kegyelem, az üresség, a képzelet, az én, vagy az olyan talányos gondolatok, mint a nehézkedés széles hatósugarúak, az olvasó részéről számos előítéletnek nyithatnak teret. Mire gondolunk például, ha Weilnél az ürességről olvasunk? Ha el is tudjuk képzelni, bizonyára csakis negatívan, valaminek a hiányaként. De ugyanúgy, el tudjuk-e a képzelni az ént? Hol húzódik az én határa, hol kezdődik és hol végződik? Meghatározható-e egyáltalán? Ha nem, akkor mit jelent az éntől való szabadulás? Tegyük hozzá, az olvasóból szintén ellenállást válthat ki az én lebontásának gondolata. Különösen, mivel terepe a szenvedés, a szerencsétlenség. Létezésünk semmissége egyes helyeken mintha külön-külön saját személyes életünk semmiségét sugallná. Például: „Ha abban a gondolatban találjuk meg az öröm teljét, hogy Isten létezik, ugyanezt a teljességet kell meglelnünk abban a fölismerésben, hogy mi magunk nem vagyunk, mert ez a kettő ugyanaz a gondolat. A második fölismerést pedig csak a szenvedés és a halál közvetíti érzékeinkhez.
Öröm Istenben. Valóban tökéletes és végtelen öröm lakozik Istenben. Részvétem semmit sem adhat hozzá ennek a tökéletes és végtelen örömnek a valóságához, távolmaradásom semmitől sem foszthatja meg. Akkor pedig fontos-e, hogy részt veszek benne vagy nem? Egyáltalán nem fontos.”2
Másutt viszont így ír: „Az embernek nincs léte csak birtoka. Az ember léte a függöny mögött helyezkedik el, a természetfölötti oldalán. Csak azt ismerheti meg saját magából, amit a körülmények elébe tárnak.
Az én el van rejtve előlem (más elől is): Isten oldalán van, Istenben van, ő Isten. Gőgösnek lenni annyit jelent, hogy elfelejtem: Isten vagyok… A függöny pedig az emberi nyomorúság: megvolt a függöny még Krisztus számára is.”3
Simone Weil megfogalmazásai gondolati, képi sugárzásuk ellenére sem annyira kép-, inkább képletszerűek. A végső, tovább nem bontható törvényszerűségeket keresik. Aforizmái az emberi állapot leírásai, de mégsem állnak meg a leírásoknál, hanem a megfogalmazhatóból a nem megfogalmazható felé nyitnak. Üresség, Isten, lehetetlen vagy éppen ellentmondás, mindegyik egy-egy név arra, ahova a szövegek tartanak. És ha ezt nézzük, akkor nekünk, olvasóknak is át kell értelmeznünk az üresség, a képzelet vagy akár az én fogalmát. Nem önmagukban, változatlan lényegként, hanem viszonyként kell őket elképzelnünk. Amikor is a valami nem az üresség ellentéte, hanem épp feltétele. Az én nem centrum, hanem természeti erőktől függ: változó, lebontható, képlékeny. Az énnek mechanikája van Weilnél, a nehézkedésnek van alávetve, és ez a nehézkedés nyit magára a természetfölöttire. „A lélek minden természetes indulatát az anyagi nehézkedéshez hasonló törvények irányítják. A kegyelem az egyedüli kivétel.”4 A kegyelem „felfelé zuhanása” pedig találó gondolat arra, hogy a természetfölötti nem létezik az emberi nyomorúság nélkül. A nyomorúság pedig az ürességet teszi megtapasztalhatóvá, amelyről szintén rendkívül mély értelmű, pontos megfigyeléseket olvasunk. Például: „Az üresség a legtökéletesebb teljesség, csakhogy nekünk ezt nem szabad tudnunk. Abból látszik ez, hogy egy percre maga Krisztus is teljesen elveszítette ezt a szeme elől. Lényem egy részének tudnia kell, de a többi nem tudhatja, mert ha azok is tudnák, akkor nem beszélhetnénk többé ürességről.”5
„Minden bűn kísérlet arra, hogy az ürességet betömjük.”6
„Folyton tetten kell érnünk magunkban az ürességet betöltő képzeletet.”7
Élet és szöveg kapcsolata Weil esetében még egy további dolog miatt jelentős. Szerzőnk ugyanis sem zsidó gyökereiben, sem a kereszténységben nem tudott otthonra találni. Bár mélyen átélte a kereszténységet, az egyház kötelékétől végig távol maradt. Az átmenetiséget tehát tudatosan választotta. Ennek okáról egyik vallomásában így fogalmaz: „A kereszténységnek minden küldetést magában kell foglalnia, kivétel nélkül mindent, mivel egyetemes (katolikus). Következőleg az egyháznak is. Számomra azonban a kereszténység ebben az elvében egyetemes, a valóságban azonban nem. Annyi minden reked határain kívül, amit szeretek, s amiről nem tudnék lemondani, sok minden, amit Isten szeret, mert másképp nem léteznének. Elmúlt századok hatalmas kiterjedtségükben, a húsz legutóbbi kivételével; színesbőrűek lakta országok történelmében az eretnekséggel vádolt hagyományok, mint a manicheus és albigens; a reneszánszból származó, a kelleténél többször alábecsült hagyomány, mely mégsem érték nélküli. Mivel a kereszténység csak elvileg egyetemes (katolikus), de valóságban nem, részemről azt tartom méltányosnak, ha elvileg vagyok az egyház tagja és nem ténylegesen; nem pusztán egy időre, hanem ha kell, egész életemre. Nemcsak méltányosnak tartom; amíg Isten nem adja meg ellenkező parancsának bizonyosságát, számomra ez kötelesség. (…) Mindig ugyanezen a ponton maradtam, az egyház kapujában, rezzenés nélkül, mozdulatlanul.”8
Nem tudjuk megválaszolni, vajon otthonra talált-e a saját maga választotta száműzetésben – aminek igényét egyik rövid szövegében olvassuk. Azonban tovább is kérdezhetünk, miszerint hol van az otthonuk maguknak a szövegeknek? Pusztán gondolati konstrukciók, vagy a mindennapi életünkre is hatni akarnak? De gondolat és élet talán nem is elválasztható, amennyiben a (helyesen) megélt élet sem képzelhető el a reflexió távolsága nélkül. Ez Weil fogalmaival azt is jelenti: távolságot tartani az éntől, elfogadni az ürességet, újra és újra értelmet keresni abban, amit megtapasztalunk. Simone Weil gondolatai nem adnak kész válaszokat, azokat – ha vannak – nekünk kell megtalálni.