Szombat esti meglepetés
Kovács – mióta elvált a feleségétől – nem találta a helyét. Nem is igazán az asszonyt hiányolta, inkább a magányt nem tudta megszokni. Ráadásul a gyárban is most kezdődött a leállás, a karbantartók kivételével mindenkit hazaküldtek két hétre. Ott legalább telne az idő.
Igaz, Jakab hívta, menjen vele horgászni, de attól is kirázta a hideg, hogy egész nap egy bot mellett gubbasszon, és csapkodja a szúnyogokat. Felötlött benne az is, hogy egy hétre hazaruccan az anyjához, biztosan volna a kertben mit dolgozni, elfoglalhatná magát, de gyorsan elhessegette a gondolatot, mert eszébe jutott, hogy ott meg naphosszat hallgathatná a „bezzeg a Tomiék”, meg a „nekik milyen jól megy” kezdetű lélekromboló előadásokat.
Az első hét még csak-csak elment. Délelőtt aludt, délutánonként sétálgatott a városban, estefelé pedig beült valamelyik elegánsabb helyre, bámulta a rövid szoknyás, hosszú combú felszolgálónőket, a viháncoló tinédzsereket, ám egy idő múlva azt vette észre, hogy a legzsúfoltabb, leghangulatosabb helyen is végtelenül magányos.
Aztán, ahogy a második hét közepétől beköszöntött a kánikula, már nem volt kedve kimozdulni. Legfeljebb reggelente a boltba szaladt le tejért, kenyérért, felvágottért, utána egész nap csak otthon heverészett. Olvasgatta az újságot, bekapcsolta a tévét, váltogatta a csatornákat, és el-elszunyókált közben.
Így történt ez szombat este is. A fülledt meleg egészen elbágyasztotta, már a meccs sem érdekelte, a második félidő derekán elbóbiskolt a fotelben egy üveg sör társaságában. A csöngetésre riadt fel. Előbb azt hitte, hogy a meccset fújták le, de a vibráló képernyőről már a híradó műsorvezetője hunyorgott rá.
Az újabb, immár türelmetlenebb csöngetés az előszobában érte.
– Ki az? – kérdezte fölöslegesen, mert már nyitotta is az ajtót.
Egy varázslatosan szép nő állt a folyosón, egy elegáns, csokornyakkendős fiatalember társaságában.
– Jó estét kívánok! – köszönt a férfi. – Kovács úrhoz van szerencsém?
– Igen… Kovács László vagyok – tűrte be a trikóját a nadrágjába, miközben tekintete a kedvesen mosolygó, bronzbarna nőre siklott. Kék, áttetsző ruhát viselt, mely alatt szépen kirajzolódtak dús idomai. Melltartót nem visel – ez nyilvánvaló volt Kovács előtt.
– Kertész János vagyok, a Sunday Masszázsszalon alkalmazottja – hajtotta meg a fejét kissé arisztokratikusan a csokornyakkendős, és átnyújtott egy névjegykártyát.
Kovács elvette, tétován forgatta a kezében, s közben zavartan pislogott a nőre, a félig nyílt, duzzadt ajkakra, és nemigen tudta, hogy most mit is kellene csinálnia. Látható zavara azonban egy csöppet sem bizonytalanította el a fiatalembert, aki lendületesen folytatta:
– Belvárosi exkluzív szalonunk mindig is törekedett vendégeink mind tökéletesebb kiszolgálására. Akik nálunk megfordultak, elégedettek voltak szolgáltatásainkkal. Ezt mindennél fényesebben bizonyítja az a tény, hogy fennállásunk óta négyezer-kilencszázkilencvenkilencen fordultak meg nálunk, ezek közül több tucatnyian visszatérő, mondhatni állandó vendégként. A Sunday tulajdonosa úgy döntött, hogy az ötezredik látogatót mi magunk választjuk ki, és a választott személy a szolgáltatásainkat teljesen ingyen, házhoz szállítva veheti igénybe. Nos, örömmel közölhetem, hogy számítógépünk az ön nevét dobta ki, így, amennyiben élni kíván ezzel a – hangsúlyozom: nem mindennapi – lehetőséggel, a mai éjszakán szalonunk vendégszeretetét élvezheti…
– Nem is tudom… – motyogta Kovács, aki még mindig nem tért magához bódulatából. – Talán jöjjenek beljebb… – fűzte hozzá esetlenül, mert hirtelen eszébe jutott, hogy nem volna túl szerencsés, ha valamelyik szomszéd véletlenül tanúja lenne ennek a társalgásnak.
– Kedves Kovács úr, más szituációban szívesen elfogadnám invitálását, most azonban túl sok töprengésre nincs időnk. Önnek itt és most, azonnal kell döntenie. Annál is inkább, mert – s ezzel nem árulok el titkot – természetesen van más cím is a tarsolyunkban arra az esetre, ha ön esetleg nemet mondana… Cégünk természetesen teljes diszkréciót ígér… – tette hozzá bizalmasan.
Kovács, aki hallotta, hogy közben Tóthéknál lehúzták a vécét, sóvárogva mustrálgatta a kékruhás nőt.
– Annyit még talán el kell mondanom – vette észre habozását a csokornyakkendős –, hogy eredetileg állandó vendégeink közül akartuk kisorsolni a szerencsés nyertest, üzleti szempontból ez lett volna a logikus, végül azonban egyéb (mondhatni: “humanitárius”) érveket is figyelembe véve úgy határoztunk, hogy olyan valakit jutalmazunk, aki magányos, aki társra vágyik. A kerületi bíróságon kifüggesztett tárgyalási rend, valamint a temetkezési vállalat nyilvántartása alapján hozzá jutottunk egy – megjegyzem: tekintélyes – listához, amely a közelmúltban egyedülállóvá vált férfiak nevét tartalmazza. Így került az ön neve is a számítógépes adatbankunkba. S lám csak: máris nyert… A kérdés csupán az, hogy elfogadja-e ajánlatunkat?
– És… És pontosan mit tartalmaz a… a szolgáltatás?
– A jelenlévő hölgy… Bocsánat, még be sem mutattam…
– Mara vagyok – közölte a nő, és Kovács némi megbántottságot vélt kiolvasni a hangjából.
– Nos, szolgáltatásunk alapvetően abból áll, hogy a kisasszony – nos, hogy egészen szabatosan fejezzem ki magam – az ön minden igényét kielégíti. Ezen kívül az est kellemesebbé tételéhez szalonunk egy kétszemélyes vacsorával is hozzájárul.
Kovács magán érezte a kérdő, és csöppet talán sürgető tekinteteket, ezért egy hirtelen sóhajjal döntésre jutott:
– Rendben – nyögte ki megkönnyebbülten.
– Ennek rendkívül örülök! Higgye el, jól döntött, kitűnően érzi majd magát az est folyamán, erre Mara kisasszony személye garancia. Sőt, szeretnénk remélni, hogy a jövőben állandó vendégeink közt tarthatjuk önt nyilván – mosolygott a fiatalember, akinek a szófűzése, modora egyre jobban idegesítette Kovácsot.
– Már csupán egyetlen apró formaság van hátra – halászott elő fekete, bőrkötésű dossziéjából egy nyomtatványt. – Alá kell írnia, hogy a mai napon igénybe vette intézményünk különleges, ingyenes szolgáltatását.
– Aláírni? – lepődött meg Kovács.
– Semmiség az egész. Csupán alkalmazottunk biztonsága érdekében van szükségünk rá. Tényleg ne vegye bizalmatlanságnak, de talán megérti, ennyi biztosítékra nekünk is szükségünk van. Mellesleg ez az egyetlen dolog, amivel igazolni tudjuk a főnöknél, hogy a feladatot végrehajtottuk…
Kovács gyorsan átfutotta az alig öt soros szöveget, mely szerint az alulírott (s itt az ő neve szerepelt) elismeri, hogy Lónyai Enikő Mária közreműködésével a jelzett napon saját otthonában igénybe vette a Sunday Szalon ingyenes szolgáltatását.
A fiatalember már nyújtotta is a töltőtollát, ő pedig – a lapot a dossziéra téve – aláfirkantotta a nevét. Igyekezett csúnyán (és lehetőleg olvashatatlanul) elrángatni a betűket, de a szalon képviselője erre ügyet sem vetett. Már egy mobiltelefon volt a kezében:
– Géza? Itt Kertész. Szállíthatja a vacsorát. A cím a lista-első: Kovács, B. út 23, harmadik emelet. Kaputelefon nincs. Vége… Nos – fordult ismét Kovácshoz –, néhány perc múlva megérkezik a kiegészítés. Addig is érezzék jól magukat. Ha megengedi, én búcsúzom is. Egy munkatársunk reggel nyolckor jön majd a kisasszonyért… Jó éjszakát, jó szórakozást!
– Köszönöm… Viszlát… – hebegte Kovács, aki most már még kevésbé volt tisztában azzal, hogy ébren van-e, vagy álmodik. Csak föl ne ébredjek, gondolta, miközben ügyetlenül bekalauzolta a lányt a lakásba. Örült, hogy az ablakot délután nyitva hagyta, mert így valamelyest friss maradt a levegő. Összekapkodott néhány szanaszét heverő holmit, és bedobta a szekrénybe. A lány láthatóan mulatott zavarán, de aztán úgy döntött, segít a férfinek.
– Tegeződjünk – ajánlotta, miután gondosan elhelyezte kézitáskáját a nappali sarkában levő fotel karján.
– Jó – egyezett bele Kovács. – A rendetlenségért elnézést… Nem vártam látogatót.
– Semmi baj! – legyintett a lány. – Alapvetően nem szeretem a pedáns férfiakat.
– Üljön… Ülj le!… – csak most vette észre a fotel mellett felejtett sörösüveget. – Meccset néztem, és közben… Tudod, jobban szeretem üvegből… – tette hozzá mintegy mentegetőzve.
A lány megszánta. Ahelyett, hogy leült volna, odament a férfihoz. Két kezébe simította a borostás arcot, és így szólt:
– Nem kell magyarázkodnod. Lazíts! Légy természetes… Szedd rendbe magad, én addig előkészítem az asztalt a vacsorához – tette hozzá olyan kedvesen, hogy Kovács egyáltalán nem találta bántónak. – Az evőeszközök, gondolom, a konyhában vannak, de abroszt hol találok?
Kovács szótlanul hozta az abroszt. A finom parfümillat s a női test közelsége (a lány melle egy pillanatra érintette őt) máris felajzotta.
– Pár perc és jövök… – mondta sietősen, és bezárkózott a fürdőszobába.
Érezte, hogy lábai remegnek. Gyorsan leült a kád szélére. Csak most értette meg, hogy milyen feloldhatatlan feszültséget gerjesztett benne a vágy és a félelem. Ilyen jó nővel még életében nem találkozott. Őrülten kívánta, de ahogy végignézett saját petyhüdt testén, a tükörből visszatekintő borostás arcon, táskás szemeken, hirtelen elfogta a kétség: meg tud-e felelni ennek a nőnek, Ez a fiatal, feszes, ruganyos test kívánja-e majd az ő testét? Nézte magát a tükörben, és teljesen elkeseredett. Nem lett volna szabad ennyire elhanyagolnia magát. Lám, Jakab is felül van már a negyvenen, mégis milyen jól tartja magát. Elhatározta, hogy ezen túl változtatni fog az életritmusán. Visszanyeri kondícióját. Futni fog meg súlyzózni, ahogy fiatalkorában csinálta. Leadja azt a pár kilót, onnan deréktájról. Behúzta a hasát, kidüllesztette mellkasát. Igen. Így már jobb. Persze a fogait is rendbe kellene hozatni. Elől a metszőfogakkal nincs probléma, de ha mosolyra húzza a száját… Kipróbálta. Nem. Ma nem fog mosolyogni, vagy csak nagyon visszafogottan.
Percekbe telt, míg rendbe szedte magát. Borotválkozott, zuhanyozott, fogat mosott, illatszerekkel frissítette fel testét, s közben a lányra gondolt, aki azóta már biztosan megterített. Még zsigereiben érezte a diszkrét parfümillatot, a lány mellének rugalmasságát, s látni vélte az áttetsző kék ruha alatt a kicsinyke tangát. Elképzelte, hogy lágyan a karjaiba veszi majd a lányt, megcsókolja, s az hevesen visszacsókol… Valami zene kellene – jutott eszébe. Vacsora közben az földobná a hangulatot. Utána esetleg táncolhatnának is. Igaz, a tánctudása nem tökéletes, de biztosan akad valami lassú, simulós szám a régi lemezek közt… Gyertyák! Egészen megörült, hogy eszébe jutott. Van egy kétágú ezüst gyertyatartója. Egyetlen öröksége a nagymamától. A felesége szokta tisztogatni… Gyertyafény, halk zene… Kezd alakulni a dolog. Úgy érezte, az ötletek önbizalmat kölcsönöztek neki. Újra a tükörbe pillantott. Igen!
Ez már sokkal jobb. Már nem félt. Arra gondolt, hogy mindent meg fog adni ennek a lánynak. Semmiképp sem fogja prostituáltként kezelni. Azt mondják, az ilyen lányok egyáltalán nem élvezik, amit csinálnak. Munkának tekintik. Hát ő igenis azt akarja, hogy a lány is jól érezze magát, hogy megvaduljon, hogy extázisba essen. Nem fogja elkapkodni. Hosszan elnyújtja majd a szeretkezésüket. Nem úgy, mint az asszonnyal, akivel a végén már egyáltalán nem élvezte, sőt unalmasnak találta a szexet. Éva nem volt hajlandó semmi újra, nem kívánta a változatosságot. Hetente egyszer összefeküdtek és kész. Hiányzott belőle a… Igen, a romantika, a szerelem iránti alázat, a kedvesség, a tűz… Ez a lány… Ez biztosan mindent tud a szerelemről.
Ez profi… Az első menet után majd együtt jönnek ki fürödni. Behozza majd a gyertyát a fürdőszobába, és itt is szeretkezni fognak. Egyszer a feleségéhez is bemászott a kádba, de az a végén csak azt vágta a fejéhez: “Nézd meg, csupa víz lett minden! Nem bírtál volna várni…?” Nem. Vele nem lehetett. Az elején még próbálkozott: simogatta, becézgette, de az valahogy mégsem tudott feloldódni a szeretkezésben. Lefeküdt vele, mert úgy tartotta, az asszonynak kötelessége a férjével hálni, de igazi örömöt nem nyújtott…
Az ajtó csapódására riadt fel. Biztosan megérkezett a vacsora, gondolta, és máris sajnálta az értékes perceket, amiket elvesztegetett. De mit is vegyen fel? Hoppá! Erre nem gondolt. Leakasztotta a kopott fürdőköpenyt a fogasról, de ahogy meglátta kikandikáló szőrös lábait, gyorsan le is vetette. Egyébként is: vacsorához kell öltöznie. Talán a fehér vászonnadrág, meg valami könnyű nyári ing. De azok meg kint vannak a szekrényben. Mindegy. Egy picit rontani fogja ugyan a tervezett hatást, de belátta: nincs mit tenni. Dereka köré csavarta a törölközőjét, és kilépett a fürdőszobából.
A lakásban semmi nesz. Nyugtalanság fogta el. Aztán a döbbenet: a nappaliban fölforgatva minden. A hálószobában is. A fiókok, szekrények kiürítve, a holmik szanaszét hevernek. S persze a kékruhás lány nincs sehol. A kis bronzkazetta, amelyben arany pecsétgyűrűjét, nyakkendőtűit és a feleségétől kapott születésnapi láncot tartotta, üresen tátongott a fotel lábánál. Eltűnt az órája is, az ezüst gyertyatartó szintén nem volt a helyén, s a festmény sem a nappaliban. A videomagnót sem találta.
S a pénz… Nem sok, talán ötvenezer, ha lehetett itthon. Nyoma veszett.
Kovács erőtlenül huppant a fotelbe. Kirabolták. Gazemberek! Ezt tették vele! Visszaéltek a… a jóhiszeműségével…
Fölpattant. A fürdőszobába rohant. A levetett nadrágját kereste, és benne a névjegykártyát. Ezen telefonszám is van. A fickó… hogy is hívják? Igen, Kertész, talán ő nincs benne. Talán csak a lány akciója az egész. A kis kígyó!…
Föltárcsázta a számot. Egy női hang jelentkezett.
– Ezen a számon előfizető nem kapcsolható – ismételgette gépiesen.
– A francba! – lecsapta a kagylót.
„A rendőrséget…” – jutott eszébe a kézenfekvő megoldás, és már ismét a kezében volt a telefon.
– Kapitányság… – hallotta a vonal másik végéről a határozott hangot, amikor odakinn megszólalt a csengő.
Letette a kagylót, és ajtót nyitott.
Az ajtóban a televízió egyik ismert műsorvezetője állt, széles mosollyal az ábrázatán. Mögötte még vagy féltucatnyian kamerával, lámpákkal. A szavak csak foszlányokban jutottak el a tudatáig:
– Az emberi hiszékenység mint a szélhámosság alapja címmel készítünk műsort, amelyhez, tudtán kívül, az ön közreműködését is igénybe vettük… A kiindulás az, hogy színészeink segítségével élethelyzeteket teremtünk egy (az ügybe be nem avatott) személy – jelen esetben az ön – számára. A lépcsőházban, a folyosón előzőleg kamerát helyeztünk el, s a kolléganő – kézitáskának álcázva bevitt egyet az ön lakásába is…
Kovács csak most vette észre a lépcsőfordulóban álldogáló kék ruhás lányt.
– …a lakásban keletkezett rendetlenségért elnézést kérünk, a hitelesség miatt szükségünk volt rá. Természetesen munkatársaink mindent helyreállítanak. Értékeit, ékszereit, pénzét természetesen máris visszaadjuk…
Kovácsnak, aki a lányt nézte, csak most – mikor egy dobozban összegyűjtve a kezébe nyomták értékeit – jutott eszébe, hogy még mindig egy szál törölközőbe csavarva álldogál.
– …az elkészített felvételek természetesen csak akkor kerülnek adásba, ha ön is hozzájárul. Az arcokat a felismerhetetlenségig eltorzítjuk, csak a hanganyag megy élesben. Ehhez kérném szíves…
Kovács végképp felocsúdott.
– Menjetek a kurva anyátokba! – mondta halkan, és becsukta előttük az ajtót.