Szívlekvár

Apa több mint két évtizede dolgozott a Fürdőben, túlzás nélkül a Fürdő volt a második otthona. Mi több, ha valaki az ébren töltött órákat számolgatta, esetleg az elsőnek is nyilváníthatta volna, ami, szívre a kéz, mégiscsak elgondolkodtató, annak ellenére, hogy Apának szilárd elhatározása volt, hogy a nyugdíjkorhatár eléréséig ott, a Fürdő kötelékében tölti majd a munkaidejét.

Micsoda boldog ember, akinek a munkája azonos a szenvedélyével!

Apát nem csak örömmel töltötte el a nátriumos, kalcium-magnézium-hidrogénkarbonátos és szulfátos-kloridos, fluoridin-tartalomban is gazdag hévíz ellenőrzése, beható ismerete, ami, mármint a víz, mint minden alkalommal hangoztatta, kitűnő hatást gyakorolt az ízületek degeneratív betegségeire, az idült és félheveny ízületi gyulladásokra, a porckorongsérvre és a különféle idegzsábákra, de a saját drága és hőn szeretett Fürdőjén túl személy szerint is büszke volt Budapest minden egyes hőforrására és gyógyvizére.

A mi vizeink, barátom, a mi forrásaink, csakis tiszta források.

Ezzel együtt Apa természetesen a sajátjaként gondolt arra a világszerte elhíresült fürdőkultúrára, amelynek, ezt mindig átszellemült arccal jelentette ki, sehol a világon, de igazán: sehol a világon nem találni párját.

Se mását, se párját.

Az ősidőktől fogva, a rómaiakon át a törökökig, s a törököktől fogva a mai gyógyfürdőkig igazi csoda ez. Birodalmak múlhattak, a gyógyító víz és a győzedelmes magyarok itt maradtak. Merthogy, állapította meg Apa, a gyenge legyőzi az erőst, a víz kivájja a követ, ami annyit tesz, hogy az állhatatosság és a türelem többet ér, mint a kirobbanó szenvedély, nem lehet véletlen, hogy a magyar nemzet él mindmáig e kies források felett a hazán, római kövek és török kupolák között.

Ők tudtak itt maradni, a magyarok.

Vagyis mi, a magyarok.

Apa az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő igazgatója volt, ami azért is tiszteletre méltó, mert a gyógyfürdő vállalatnál még a rendszerváltás idején elkezdett karrierjét egy sajnálatos incidens akkor, a kezdetek kezdetén kis híján derékba törte.

Törte volna.

Nem amiatt, hogy figyelmetlen volt, nem azért, mert elmulasztotta a takarítás ellenőrzését, a medencei naplók átolvasását, a vízösszetételről szóló jelentés figyelmes olvasását vagy a gépház szisztematikus számonkérését.

Ugyan, dehogy.

Efféle hanyagságot Apa soha, de soha nem követett volna el, már akkor sem, amikor ezerkilencszázkilencvenben helyettes intézményvezetői beosztásban a Fürdőbe került.

Éppen ellenkezőleg: Apa a kezdetektől érezte és tudta, hogy az álságos gulyáskommunizmus és legvidámabb barakk évtizedei után végre, végre, végre elérkezett Magyarország számára a demokratikus kapitalizmus korszaka, s neki, mint a szakmai munkáért és a személyzeti viszonyokért felelős vezetőnek, igenis gondoskodnia kell arról, hogy ez a kapitalizmus egyúttal emberarcú is legyen.

Test és lélek.

A Fürdő épülete nem volt különösebben nagy, s vörös téglás falával, apró tornyocskáival nem is volt különösebben feltűnő sem. A folyópartra merőleges utcában, a régi, ipari övezetben bújt meg, két, a rendszerváltásig még működő, óriási területet elfoglaló malom árnyékában, a hajdani malomipari munkások számára épített bérházak közé beékelve. Az utcafrontról tulajdonképpen a Fürdő is inkább tűnt valami bérkaszárnyának, semmint a pihenések és gyógyulások szentélyének, s ugyan a megkopott neonbetűkkel hivalkodó felirat büszkén hirdette gyógyfürdő voltát, és az üvegajtós bejárat mellett a fekete, tájékoztató tábla is híven feltüntette a víz összetételét, a kádfürdők és egyéb kezelések, masszázsok és gyógyfürdőzések árát, ám az avatatlan szem könnyen elsiklott ezek felett.

Egyáltalán, hogyan bukkanhattak fel itt, az aszfaltos utcák és betonszegélyű kerítések alól gyógyító források?

Az se tartozott éppen a legfényesebb lapokra, hogy az eredetileg ezerkilencszázharmincban épült fürdő, amely a második világháborút alig megrongálódva vészelhette át, s a harcok után nem sokkal már meg is nyithatták, akkor, engedelmeskedve a romok közt újrainduló élet igényeinek, egyszerű tisztasági fürdőként üzemelt, ideiglenesen, s ez az átmeneti állapot úgy is maradt, több mint harminc éven át.

Merthogy errefelé ilyenek az átmenetek.

S bár nem kétséges, hogy a szappan és a tisztaság is a gyógyító hatások közé sorolható, ám a témában jártas szakember, mint Apa, aligha beszélhetett az elmúlt évtizedekről némi fájdalom nélkül. Nagy adomány volt hát, hogy a rendszerváltást megelőzően az épületet teljesen felújították, a medencéket újracsempézték, a csöveket és a kövezetet kicserélték, a kádak helyére új kádakat hoztak, szaunát és gőzkabint építettek, és a fürdő immár a régi fényét idézve újfent gyógyfürdőként kezdhette meg működését.

S amit az épületnek jelentett a megújulás, azt adhatta a Fürdő szellemének a névváltoztatás, legalábbis Apa hite és szándéka szerint.

Nem volt véletlen tehát, nem lehetett véletlen, hogy Apa, aki az átkos rendszerben a túlparton büszkélkedő s méltán elhíresült Gellért-fürdő irodai alkalmazottjaként dolgozott, korántsem lényegtelen, de mindenképpen háttérbe szorított adminisztratív munkára kárhoztatva mindaddig, éppen egy kellő időben megírt és a kellő asztalra helyezett tanulmányával hívta fel magára a Vállalat vezetésének a figyelmét. Lévén a rendszerváltás harcos ideje, a friss vezetők újszerű megoldásokat kerestek, márpedig Apa tanulmánya arról írt, hogy a rómaiaktól és törököktől örökölt, s természetesen nagyra becsülendő fürdőkultúránk tetejébe, mintegy annak kiteljesítéseként és továbbfejlesztéseként itt az ideje az igazi magyar fürdőkultúra kifejlesztésének, s vele együtt az olyan, a jelképeken messze túlmutató gesztusoknak, mint például a Fürdő nevének megváltoztatása Árpád Nemzeti Gyógyfürdő névre. Az új időkhöz a hagyományokat új fényben megmutató, új megoldások és az új utakat járni tudó, új emberek kellenek, ez nem is kétséges. Ez a nemes gondolat a lehető legjobbkor került az új vezetők elé, Apát kiemelték a jegyértékesítés és az irodai munka embert próbáló rengetegéből, és intézményvezető-helyettesi pozícióban megbízták a Fürdő szellemi megújításával.

Fényes idők voltak: alig fél év telt el az új és első és szabadon megválasztott magyar kormány hivatalba lépése óta, változások és átalakulások szikráitól pattogott az ország, egy egész világrend hanyatlott alá, s egy új kor hihetetlen lehetőségeket megmutató távlatai bontakoztak ki éppen, amikor ezerkilencszázkilencven végén Apa megkezdte a működését.

Mint az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő teljes jogkörű intézményvezető-helyettese, nem csupán a fürdőkultúra ápolására, a rászorulók segítésére, a fürdő szabályszerű működésére, hanem az ott dolgozók lelkiállapotára is figyelemmel kívánt lenni, mint ismeretes, a munkahely a második család. Ezért első és legfontosabb feladatának egy új, fényesen ragyogó és a fürdő megváltoztatott nevét hirdető, neonbetűkkel ragyogó felirat felhelyezését tekintette, másodiknak pedig a hivatali működésének első Mikulás-ünnepét, pontosabban az ünnepség megszervezését.

Mit ér egy család szeretet és hagyományok nélkül, tette fel a kérdést, és azonnal válaszolt is rá.

Kevesebbet ér, tehát nem helyes.

Hivatalosan és nem hivatalosan is értesített mindenkit a közelgő ünnepről s arról, hogy az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő dolgozói tudják meg, ők immáron egy nagy családot alkotnak, beleértve az irodai dolgozókat, fürdőmestereket, takarítókat és masszőröket éppen úgy, mint a gyermekeiket és hozzátartozóikat.

Rövidebben: mindenkinek ott a helye az aulában, a Mikulás-ünnepen.

Ezzel indította egyébként a dolgozókat köszöntő beszédét is. Arról szónokolt, hogy ugyan ritkán adatik meg az embernek, hogy öntudatosan kijelenthesse, történelmi időket élünk, ám ez a kompország, aminek valahányan utasai vagyunk, most végre kikötötte magát az európai partoknál.

Fel-feldobott kő.

A változások szívszorító napjait éljük, s ezek sorában egyáltalán nem elhanyagolható, hogy a gyermekeink, akik tudvalevőleg a jövő zálogai, az eddig rájuk kényszerített, szovjet mintájú Télapók helyett végre visszakapják az őket megillető s ajándékokat hozó Mikulást, vagyis Szent Miklós püspököt. Mert, emelte fel a feje fölé intően az előre megírt, piros ceruzás vonásokkal kiemelt beszédét Apa, a hagyományok tisztelete az a fundamentum, amire építve szilárd szerkezetet alkothat a jelenünk társadalma, s annak alapsejtje, a család, telve szeretettel és békével, a boldog jövő ígérete.

Mindennek illusztrálására az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő vezetősége nem egyszerűen ajándékátadásra és kedves kis műsorra hívta meg a kollégákat és a családokat, de maga a Mikulás is rögvest megérkezik hozzánk, meghallgatja a gyermekek kívánságait, csokit ad a jó gyerekeknek és figyelmeztető virgácsot oszt a huncutabbaknak! Ez utóbbi persze csak tréfás gesztus, de nem árthat, ha figyelünk rá. Az ajándékcsomagokat egyébként a sajnálatosan szűkre szabott reprezentációs keretből vásárolta a vállalat vezetése a szakszervezet szintén nem túl nagy mértékű támogatásával.

És miközben Apa az összetolt és fél karéjba elrendezett pihenőpadokon ülő közönségéhez beszélt, mögötte egyszer csak feltárult a kettős szárnyú, üveges bejárati ajtó, és megjelent az aulában maga a Mikulás.

És ez a Mikulás gyönyörű, hosszú, hófehér szakállat lengetett, fekete volt a csizmája és piros a nadrágja, piros volt a kabátja és piros volt a sipkája is, és piros volt a gyönyörű, duplavázas Robusta kerékpárja is, amin begördült a terembe.

A Robusta, amin, akár egy angyali jelenés, két aranyszárny ragyogott a kormány alatt.

A Mikulás kecses ívben fordult egyet a gyermekek és szülők előtt, lefékezett az ivókútnál, némi nehézséggel lekászálódott a gépről, a kerékpárját a kőnek támasztotta, és helyet foglalt az előre odakészített, emelvényre állított karosszéken, teli puttonyát pedig egy alig elfojtott káromkodás kíséretében a lába elé tette.

Kíváncsian nézte az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő dolgozóit, azok pedig, beleértve a gyermekeket is, kíváncsian nézték őt.

És minél tovább nézték, annál világosabban látszott, hogy a Mikulás az ünnepségre érkeztében alighanem megállhatott a Mester utcai, városszerte méltán híres hentesnél, annál a gyönyörűséges boltnál, amit a környéken a mai napig a Brauch-féle hentesüzlet néven emlegetnek sokan, s ahol, dacára a rég letűnt koroknak, s a romlásokat hozó változásoknak, még mindig a legjobb fajta kolbászokat és sült húsokat lehet enni.

Kolbász és kolbász között a különbség.

Persze ki az, aki, ha teheti, nem áll meg a Brauchnál?

A boltot egykor megépíttető Brauch Ferenc hentesmester családja valamikor a tizennyolcadik század elején vándorolt be Poroszországból Magyarországra, a gyermekük, Ferenc már Révkomáromban látta meg a napvilágot. Ötesztendős volt, amikor Budapest egyesítésének évében a család átköltözött a magyar fővárosba, s Ferenc apja azonnal hentesboltot nyitott a Rákóczi téren. Anyai ágon egyébiránt Ferenc az unokatestvérének, sőt, csaknem jó barátjának mondhatta Lehár Ferencet, druszáját, az operettek és fülbemászó dallamok koronázatlan királyát. Az ifjú Brauch az elemi iskola után előbb a pozsonyi Manderla szalámigyárban lett tanuló, majd a felszabadulása után az apja üzemében dolgozott, és néhány hónap múltán, a kor rendes és hasznos szokása szerint, európai körútra indult, hogy a világot látva értse meg annak szerkezetét, ismerje meg a külhoni népek szokásait, s nem utolsósorban kolbászkészítési praktikáit. Gyalogosan járta körbe Ausztria és Németország nagyobb városainak híresebb hentesmestereit, hogy elsajátíthassa a fogásokat, dolgozott szalámigyárban, vendéglőben, virsligyárban, hentesüzletben. Igazolványként ott lapult a zsebében a magyar munkakönyve, egy bécsi ipartestületi és pincéregyleti papír, s hogy a gyalogútja könnyebb legyen, mindössze egy kézitáskát vitt magával. Megnézte Bécs, Linz, Salzburg, majd München és Stuttgart, Köln és Dortmund, Bréma, Hamburg és Berlin legjobb boltjait. Hazatérése után azonnal munkához látott, és a fővárosi közönség nagy örömére elkészítette a vándorútján megismert legkülönfélébb kolbászfajtákat. Előbb a Kerepesi úton lett üzletvezető, majd háromnegyed év után már meg is vásárolta a boltot. Be kellett vonulnia katonának, de a leszerelés után a szüleivel való megegyezés alapján huszonegy évesen nagykorúsíttatta magát, a belvárosi Zöldfa utcában bérelt egy üzletet, ahol a szó szoros értelmében éjjel-nappal helytállt, hiszen éjszakánként a sarokban megbúvó szalmazsákon aludt. Persze az ő szorgalmával nem sokáig maradt abban a kis boltban. Előbb fióküzleteket nyitott szerte a városban, hamarosan már nyolc segédet foglalkoztatott, saját hentesüzemet indított, ahol maguk vágták a sertéseket, német földről hozatott finomkolbász-készítő gépet, amivel szebb és finomabbra darált kolbászokat készíthetett, majd, ahogy terjedt a híre, immár a fővároson kívülre is szállítani kezdett. Amikor a tűzvész és a tetőszerkezet újjáépítése után végre megnyílt ezernyolcszázkilencvenhétben az új Központi Vásárcsarnok, az akkor már méltán híres Brauch Ferenc volt a legelső bérlője, a főbejárattól balra, s akkortól ott, a Csarnokban nem kevesebb, mint ötven éven át árulta a termékeit. Megvette a gyára melletti épületet, majd még két szomszédos házat is, és ezerkilencszázhárom őszén, jelesül éppen a Bakáts téri Szent Ferenc-plébániatemplom felszentelésének évfordulóján, a Mester utca huszonkilencedik szám alatt megnyitotta a kolbász- és szalámigyárát.

Október negyedikén, délután három órakor kezdődött a hivatalos megnyitási ünnepély, a belépésre külön az ezen alkalomra nyomtatott meghívó jegyek invitáltak, a letéphető egyik sarkocska ingyenes kóstoló szelvény volt egy adagra, a másik sarkocska italszelvényt jelentett borra vagy sörre. Délután háromtól ötig bemutattatott az összes kolbászok gyártása, s ezen idő alatt a térzenét az I. számú honvéd gyalogezred zenekara szolgáltatta.

A Brauch-féle kolbászgyárnak a fénykorában több száz alkalmazottja és kilenc üzlete volt, a Nagycsarnok mellett többek között a Krisztina körúton, a Margit körúton, a Pozsonyi úton, a Király utcában és a Thököly úton. Brauch Ferenc fia, Károly követte az apja hivatását, ő kezdte üzemeltetni a Központi Vásárcsarnokkal szemközti sarkon az egyik új üzletet. A második világháború alatt azonban Károlyt behívták katonának, s nem is tért vissza többé. Az egyik csapást a másik követte: az államosítással elkobozták a teljes kolbász- és szalámigyárat, azonmód beolvasztották őket az Állami Húsipari Vállalatba, miközben a mindenüktől megfosztott Brauchékat rövid úton internálták.

Brauch Ferenc kitiltva Budapestről Gödön élt, elzárva a világtól, darálók és kolbásztöltők nélkül, s ott is halt meg, kilencvenöt évesen.

A Mester utcai központi bolt azonban, csodák csodájára, talán a hely szellemének, a mennyezetig érő gyönyörű csempéknek, a különös sormintát rajzoló kolbászkampóknak vagy csupán a kiszámíthatatlan szerencsének köszönhetően mindig is megőrizte a kiváltságos rangját, és ami a legfontosabb: a kiváltságos ízeit.

A csempék igenis tartósabbak tudnak lenni, mint az emberek.

Hát még a vaskampók, azok csak igazán.

Legalábbis a környéken lakók, beleértve ebbe természetesen a Papát is, erősen hittek abban, hogy sehol a városban nem lehet olyan sült kolbászokat enni, s nem lehet olyan hurkákat, fejhúsokat és sonkaszeletet kóstolni, mint a Mester utcában.

Naná, hogy vallották.

Naná, hogy kóstolták is.

Sehol a városban nem tekeregnek olyan illatok, kolbászszagok és mustáros felhők, uborkaillatok és hurkagőzök, mint a Mester utca közepén! Még a Csarnokban sem.

Nem csoda hát, hogy a nagy alkalom, a Nemzeti Árpád Gyógyfürdő gyermekeinek ünnepélyes megajándékozása előtt a Papa az egykori Brauch-féle bolt elé irányította a duplavázas Robustáját, és ép testben ép lélek, mi más szolgálhatja ezt jobban, mint a kellően adagolt lelki és testi táplálék, így erősítette magát egy kis frissen sült kolbásszal és az alkalomhoz kiváltképpen illő savanyú káposztával és pohár sörrel. Vagyis hát sörökkel, na.

Aztán még egy kis kolbásszal és sörrel, a biztonság kedvéért.

Pedig hát a savanyú káposzta és a sör nem mindig szeretik egymást.

Mégis ott járt a Papa, a Brauchnál.

Sajnálatos módon azonban ez nem csak az álla alá kötött s eredetileg hófehér szakállán hagyott maradandó és jól látható nyomokat, de a lelki állapotán és a gyermekek okulására szánt ünnepi beszédén is.

Amint elfoglalta ugyanis az őt megillető helyet, némileg az izgalom, s nyilván a megerőltető biciklizés miatt, a fürdői dolgozók gyermekeinek mély ámulatára a látványosan verejtékező Mikulás előbb erősen szuszogni, majd böfögni kezdett, súlyos kolbászszagokat és kesernyés sörfelhőket küldve az ünnepi ruhába öltözött családok felé, majd, minden átmenet nélkül, meghazudtolva a fáradságát, erős és határozott hangon énekelni kezdte a Petőfi Sándor Kis lak áll a nagy Duna mentében című versére szerzett műdalt.

„Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, / S odahagytam őslakom, s anyámat”, kiabálta a Mikulás, hosszan és érzelmesen rezegtette a sorvégeket, és kitárta a karjait az ünneplők felé, hogy ők is érezzék azt a szomorúságot, amit az elhagyatottság és az otthontalanság jelent. Mert nincsen szomorúbb és egyben lélekemelőbb, mint a honvágy, amivel az ember egyszersmind az ifjúkorára is visszaréved. Majd, anélkül, hogy befejezte volna az utolsó versszakot, belekezdett az előre megírt beszédébe, pontosabban abba a beszédbe, ami az Apa által nagy gonddal megírt ünnepi beszéd és az alkalom szülte nemes indulatok egyszeri és megismételhetetlen keveréke volt.

Apa ugyanis a családi otthon melegségére, a családra mint a boldog társadalom legfontosabb építőkövére helyezte a hangsúly, amivel ugyan a Papa is teljes mértékben egyetértett, ám, miközben az ivókútnak támasztott duplavázas biciklijét simogatta a tekintetével, a felvetést kiegészítette a szülő-gyermeki kapcsolat taglalásával, különös tekintettel a gyermeknek az apa iránt tanúsítandó kötelező tiszteletével, és annak kellő kimutatásával.

Vagyis hogy miként kell viselkednie egy gyermeknek az apjával.

És hogy mi is az a fiúi szeretet.

Azt a részt pedig, ahol Apa a szabadság és a szabadosság különbségéről írt, a Papa megfűszerezte az elrendeltségről és az egyéni vágyakról tartott eszmefuttatásával, megint csak bőségesen illusztrálva a saját példájával, amit a kerékpározásból, illetve a gyaloglásaiból merített.

A Papa ugyanis, mint elmondta, akár a duplavázas Robustával, akár anélkül kelt útra, akár úttesten, akár járdán haladt, soha, de soha nem lépett aknatetőre, soha nem kerekezett át az ilyen gyanús és veszélyeket rejtő nyílások felett. Nem mindig volt ez így: ő maga is emlékezett azokra az időkre, amikor nemtörődöm módon gázolt rá a vaslapokra, aszfaltozott fedőkre, kövezett borításokra. Emlékezett rá, milyen gondolattalan könnyűséggel száguldott át ezek fölött.

Vajon akkor ki viselte gondját?

Ki figyelte a lépteit?

Ám egy alkalommal, szürkület idején, amikor hazafelé ballagott, rémületes látvány bénította meg a lépteit.

Alig néhány méternyire tőle egy félbevágott ember állt a járda közepén.

Állt, mint egy mozdulni se tudó, félbevágott felkiáltójel.

Rémisztő jelenés, ami, kétség nem férhet hozzá, legalábbis figyelmeztetés.

Hosszú másodpercekbe telt, míg a Papa ráébredt, nem az ember van félbe metszve, hanem a világ: egy csatornatisztító munkás dolgozott még az alkony ellenére ott, s a felsőteste látszott a járda fölött, míg deréktól lefelé eltűnt a gödörben.

S milyen az ember, hogy amint úrrá lesz a rémületén, máris vonzani kezdi a megnyíló szakadék: a Papa, amikor bátorságra kapott, közelebb óvakodott és belesett a nyílásba.

Belesett a nyílásba, a nyílás pedig visszalesett rá.

Mint amikor egy mindaddig észrevétlenül lapuló fenevad szörnyű vonásai bukkannak elő a sötétségből, csövek és vasdarabok, göröngyök és tekergőző drótok sejlettek elő odalentről, ráadásul alattuk szurokfekete víz csillant meg, s ki mondhatná meg, mi volt még az alatt.

Hogy mi minden rejtőzik a nemtörődöm lábak alatt.

Micsoda csövek és városok bújhatnak odalent.

Micsoda belek és erek.

Micsoda hálózatok.

Mi az, amin tapodva nemtörődöm módon járunk napról napra.

Félbe van vágva a világ, de ha megláttuk a másik felét is, akkortól nem lehetünk ugyanazok.

Akkortól a Papa, legyen gyalogos út vagy kerékpáros, soha, de soha többé nem haladt át aknatetők fölött.

Vékony hártya a létezés, mit várjon, aki felelőtlenül kihívja a sorsot?

Hiába hideg a szív, hiába meleg a gyógyvíz, az igazságnak nincsen hőfoka.

És, emelte fel a kezét a Papa úgy, hogy a Mikulás-öltözék bő ruhaujja egészen hátracsúszott a válláig, ilyen aknatetők között surranunk folyamatosan, ilyen aknatetők között töltjük az életünket, efféle gödrök leselkednek ránk minduntalan, ha nem vagyunk résen!

Hoppá, megint egy sörszagú böfögés.

Nem tudhatjuk, soha nem tudhatjuk, jók voltunk vagy rosszak!

És ki mondhatja meg, mi az a boldogság?

Az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő dolgozóinak ajándékcsomagokra váró gyermekei közül néhányan már ekkor, a bevezető résznél sírni kezdtek.

A többiek csak akkor, amikor a Papa, hasonlóan mennydörgő hangon, s időnként továbbra is böffentve, a jó és a rossz harcáról, a világosság és a sötétség küzdelméről szónokolt, megvilágítva, hogy az eddig tudatlanságban tartott magyar nép számára a letűnt Kádár-kor a maga Télapóival, félhivatalos éjféli miséivel és mindent átfogó, televényes, puha diktatúrájával volt a sok-sok egymásba nyíló, sötét aknamély, ellenben ez az új éra, amibe az ország érkezett, a hit, a szeretet és a tenni vágyás kora, úgy is mint a derűs fény eljövetele, nem lehet más, mint a titkos csapdákat elkerülő, okos útkeresés.

Például Szent Miklós a Gyed Maróz helyett.

Mint utólag, a vállalatnál lefolytatott vizsgálatból kiderült, ez a fordulat mentette meg, ha nem is a Mikulás-ünnepséget, de Apa állását mindenképp.

Igaz, a Papa kiabálásától az addigra már egyébként is fáradt gyerekek kivétel nélkül zokogni kezdtek, nem érdekelte őket sem a történelmi idő, se a Mikulás szakállán vöröslő megannyi zsírfolt, de még a sebtében kiosztott Mikulás-csomag sem. Viszont a letűnt rendszer ostorozását és az új kor érzékeny elemzését a vállalat vezetése egyértelműen Apa érdemének tulajdonította, s ez elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy az addigi helyettes intézményvezetői státusából az Árpád Nemzeti Gyógyfürdő igazgatói székébe emeljék.

Új idők új szelleme.