Színek és formák hűséges mágusa
Az arisztotelészi színelméletet két irányból, más-más célzattal felforgató newtoni optikának és Goethe színtanának „kibékítése” talán kínálhat némi fogódzót a piktúrában kalandozó szemlélő számára, aki megkísérli egy-egy művész – esetünkben Jakobovits Miklós – egyéni színtetteit fogalmi szinten megragadni. A magát avatottnak érző kalandor akár első látásra ráhibázhat erre az összetéveszthetetlen színvilágra a felismerés szintjén, de hogy miért „egyéni” és miért „öszszetéveszthetetlen”, azt nyelvi eszközökkel leírni – lehetetlen. Indulásból már az is gondot okoz, hogy nincsenek megfelelő szavaink a kimeríthetetlen színmágia elemeire. Mert hát az megállapítható, az felsorolható, hogy egyik legkedveltebb színe a „kék”, megannyi változatával, az égszínkéktől a türkizig, a berlini kéktől a kobaltig és így tovább, de annak további „jakobovitsos” változatait legfeljebb körülírni lehet, néven nevezni hiábavaló próbálkozás. És még hol vannak a szürkéi, a lilái, a földszínei, a megannyi színtartomány kínálatával?
Kikísérletezett lehetőségeinek birtokában Miklós mester soha nem enged a tobzódás csábításának. Régebbi munkái is, még inkább az utóbbi években született képtárgyai – melyekből lapunk kínálata összeállt –, jobbára egy, legfeljebb két domináns színben, gyakran a monokrómia jegyében születtek. Már-már szerzetesi szigorral válogat, nem sokkolni kíván, inkább meditációra késztet.
Lám, lám, a művész minimal art mértékű, szerénynek tűnő igényeit egyrészt a vastagon, több rétegben felhordott anyagnak köszönhetően a plaszticitás, a térbe kilépés tektonikája, másrészt a „színszegény” felületek változatos kiképzése gazdagítja. A különböző ecsetkezelés, az egyéb színfelhordó eszközök használata, a sűrűség, a szemcsézettség variációi, a felületekre felrakott „idegen” anyagok, a több, vékonyabban-vastagabban felhordott gipsz, krétapor, növénymag, márványpor-réteg, miegyéb, mi több: a száradás folyamán keletkezett véletlenszerű repedéshálózatok „esetlegessége”, a belsői feszültségek kitörései, a textúra változatossága – megannyi részletgazdagság – az egyszeri megtekintésen túl további szemlélődésre, elmélyülésre késztetnek.
A fentebb emlegetett Goethe már felismerte a forma és a szín érzéki ekvivalenciáját, de Kandinszkij meg is formázta ezt a kapcsolatot, szerinte a különböző színeknek különböző formák a megfelelői. Ami pedig Miklós címünkbe foglalt formamágusságát illeti – bár ezek a műalkotások minden rendhagyó voltuk ellenére elsősorban mégiscsak a színeikben hatnak –, konstruktivista törekvései révén a formák struktúrája, a köztük levő viszony, a tér felépítése érdekli. Egyik méltatója, Maria Zintz szerint „A természeti alakzatok lehető legteljesebb egyszerűsítésére törekedik. Geometrizálja ezeket és nemegyszer választ a célnak megfelelő természeti elemeket, vagy éppen épületeket.” Például a Metafizikus atmoszféra egymásra torlódó boltívein, kapuin az árnyalatokat szinte csak a repedések adják, a nagyobb felületeken belül csupán a „repedések geometriája” érvényesül, a Római emlékek romok, viaduktok komor tobzódása, Az idő üzenete pedig szinte egyszínű szürke hátterű, lilás háromszintes konstrukció, alul egymásra torzuló kapukkal.
Egy régebbi beszélgetésünk során Miklós azt vallotta, hogy az alkotási folyamatban az általa használt megmódolás gyakran egyszerre született meg az illető művel. Nem, semmit sem bízott a véletlenre, de engedett a véletlen játékának, a mű a megszületése után tovább alakult, a művész engedte az anyagot száradás közben „tovább dolgozni”. Lenyomatai, képtárgyai ennek a minimalizálással jegyben járó absztrahálásnak, lényegre törő szemléletnek a tapintható, kézzelfogható eredményei. A tér egyszeri és megismételhetetlen képzésének misztériuma a szemünk láttán válik teremtett valósággá. „A belső titkok”, „az időtlenségből érkező belső színek, energiák” felmutatása mellett (a művész kifejezései, amelyeket közös tárlatsétánk alkalmával használt) a harmóniára és a diszharmóniára való egyidejű törekvés foglalkoztatja. A Mágikus konstrukciót arany, ezüst, szürke, belülről fénylő felületek alkotják, a Phenomenon „csak” sejtelmes, ezüstbe szüremlő szürkék egysége.
E sorok szerzőjének tett vallomásában Jakobovits Miklós így fogalmazott: „Furcsa kettősség hat bennem. A munkában nagyon önző vagyok. A ráció legfeljebb az első vázlatok papírra vetéséhez kelletik, s arra, hogy némileg kordában tartsa felszabaduló energiáimat. Nagyon munkál bennem az ösztönösség, s a továbbiakban nem törődöm azzal, hogy készülő művemnek lesz-e vagy sem sikere. A befejezetlen, végig nem gondolt, félbe-szerbe hagyott munkát felületességnek tartom, a túlságosan befejezett mű pedig megtöri a lendületet.”
