Szeretni szeretne mindig
„Mit törődsz te azzal, hogy száraz a folyó medre? Neked csupán annyi a feladatod, hogy átjuss a túlsó partra!”
Mitől lett olyan véghetetlenül jó Kinde Annamária kicsinyke, rövidke könyvecskéje*, amibe volt szerencséje, akárhogyan is, beleszorulnia egy embernyi/emberiségnyi tapasztalatnak életről, kapcsolatról, halálról, szerelemről? Hisz ha komolyan veszi a szerző ezeket, inkább agyonnyom a mű, mint felszabadít. Mi történik itt?
Kinde Annamária jól megtervelt, minden ízében kitalált könyvecskéje bestsellerként olvastatja magát. Most jártunk az elején, s máris vége. Benne meg úgy ellehettünk, mint aki ismerőshöz kopogtatott be. Mert vagy úgy mesél, ahogy igaz történetet szoktak (miközben minden arra utal, hogy ez nem az: néha a függelékben kell a helyzethez hozzáolvasni újabb verset, máskor a jegyzetben tudomásul venni kifejtett gondolatokat), vagy úgy versel, hogy szövege ritmikus, rímes, lüktet, mint maga az élet, mint repperek szövege, már tudjuk, vele mondjuk, helyette mondjuk, érzelmekbe visz bele, állapotokat ad át, hozzáér bennünk egy volt rokonérzéshez, itt vagyunk együtt, érezzük, mehetünk tovább.
Történetféle is mesélődik, az kénytelen, ha emberek, még ha kitaláltak is, élnek, vágynak, szeretnek. Szandra May szeret, és szeretni szeretne mindig. Tom Vanguard szeret is, meg tágasságot is szeretne. Tengerre száll, s meg is adatik neki, hogy megérezze, eget bámulva a hajópadlón fekve, részese valaminek, ami sokkal nagyobb, nyugodtabb és magasztosabb minden láthatónál, kézzel foghatónál, ésszel felfoghatónál. S ott is már benne a legemberibb vágy: megosztani tudását valakivel. S létrejön a társkeresés új szempontja: ha megosztható a tudás mással, a másikkal, az maga a társ. (A könyv megnövelt valóságtartományához tartozóan: társ ezen a világon, a másvilágon, addig is, amíg újra meg nem születnek.)
Kinde Annamária mesél, de nem hazudik el semmit. Vágyak és valóság sokszorosan árnyalják egymást. Valóság és képzelet egymás fölé kerülnek. A visszatérő látomás bizodalmat ad. Fehér falú ház áll dombtetőn. Benne a férfi, aki megérkezésekor elébe jön, ölelésüket nagy szemű gyerek a nyitott ajtóban állva nézi. CSALÁDMADÁR. „A fészekben a vakmeleg / az életedet menti meg.”
S akkor Tjer Fordwarsen háza rávilágít – a pillanatra se felejthető – igazságra: a konyha táján egy álmos szemű, puha, fehér bőrű feleség, a gazdasági udvarban az álmos szemű, fehér tollú libák. Rossz nyelvek szerint Fordwarsen libává bűvölte a hozzá betérő álmos szemű, puha, fehér bőrű lányokat. De ez – a szerző eligazítása szerint – csak rosszindulatú feltételezés. Szandra Maynek pedig, mert Tom Vanguard a házról, Tjer Fordwarsenéről, a kerti házban mesélt, isteni szeretetben, békében, biztonságban, így Szandra May belealudt a mesébe. („A biztonság érzete néha álomba ringat – ez történt vele is, mindig, ha hosszasan hallgatta Tomot beszélni.”) És persze elvesztette Tomot. És igen, utána indult a nagyvilágba. Ahol nem találta meg. Tom Vanguardnak más dolga révén. De ő, a nő, elvégezte, ami dolga lehetett. Átjutott a túlsó partra. (S hogy lássuk, kivel van dolgunk Kinde Annamária esetében – a 14. jegyzetből az elvégzendő feladat értelmezése: „Voltaképpen a halálfélelem leplezése, az önáltatás, hogy nem halhatunk meg, amíg nem végeztük el, amit ránk szabott feladatul az isteni akarat.”)
Van asztráltest és karma, kert és barlang és tenger, mint szimbólumok, s egy írásféleség, amibe még a szentenciává lett tudások is – anélkül, hogy kilógnának – beleférnek. És amikor útja során Szandra May egyszer feladná a harcot, s csak azért nem, mert ha dolgavégezetlenül teszi le fegyverét, akkor megeshet vele, hogy sündisznóként születik a világra, vagy ami még roszszabb, nagy mezei poloskaként, az esetleg után megjelenik a könyv egyetlen tényleges helyhez kötött képe: vadbirsalmafaként a Keleti-Kárpátokban. S ezzel Kinde Annamária felfedte magát.