Szeretném, ha egy cseh kötetem volna
Kőrössi P. József (■): Nem tudom, mennyire vallod magad szatmárnémetinek, szatmárinak, ott születtél, és azt sem tudom, hogy ez, amit most idézek tőled, ez önparódia, Babits-paródia vagy Karinthy-paródia. „Szatmáron születtem, színésznőből lettem.”
Kovács András Ferenc (▼): Igen, ez egyszerre Babits-paródia meg Karinthy-paródia is, de hogy jól válaszoljak erre a kérdésre, ez olyan, mint egy carte de visite. Kétségtelenül én szatmári vagyok, pontosan úgy, mint ahogy a Harag György alapította színház 56-ban költözött át ősszel nagybányáról Szatmárra, és én azért születtem Szatmáron, mert édesapám a színház rendezője, először irodalmi titkára volt.
■ Kovács Ferencről van szó.
▼ Először irodalmi titkára volt a színháznak, Haragnak a dramaturgja, azt hiszem, 62-ben volt az első rendezése, mikor Harag Gyuri elment Szatmárról hirtelen. Édesanyám pedig, Elekes Emma színésznő, végig ott volt. A családból mindenki szatmári lett egy kicsit. Édesapám marossárpataki születésű, Marosvásárhelyen is végzett még a Református Kollégiumban, édesanyám pedig kolozsvári. Tehát Vásárhely és Kolozsvár között lettem valahogy szatmárivá. Szatmári vagyok.
■ József: Meddig éltetek Szatmáron?
▼ Édesanyámék 2000 utánig; 2002-ben költöztettem át őket Szatmárról. Nekik nehéz volt. Édesapám mondjuk Vásárhelyt azért ismerte, édesanyám kolozsváriként nehezebben bírta. De ez a régi szomszédvárak találkozása.
■ És te? Hány évesen jöttél el?
▼ Huszonegy éves koromban, akkor, amikor katonaság után – ami Zilahon esett meg – felkerültem Kolozsvárra a bölcsészetre. Úgyhogy mivel születés, gyerekkor, az ifjúság java része meghatározólag ott telt el, én vagyok a családból a szatmári igazán.
■ József: Beszéljünk még erről a színészcsaládról, mert ez nagyon meghatározta a te egész életedet. Egyáltalán milyen volt gyereknek lenni?
▼ Mindig kicsit időn kívüli egy ilyen családba beleszületni. És ez nem csak a színház közelségét jelentette. Édesapám a Gaál Gábor-féle Utunknál volt szerkesztő, onnan jött el dramaturgnak Haragékkal Nagybányára. Sok író ismerős volt, a mi szatmári lakásunk ilyen találkozóhely volt. Sok mindenkit ismerhettem meg. Maga a színház, az, hogy jó hely, a színházról nem mond el semmit, az időn kívüli idő mond el a legtöbbet. Ugyanakkor azt, hogy a létnek egy olyan rejtett vagy kulisszák mögé húzódó oldalával találkozik az ember, és lesz érzékeny vagy fogékony arra. Ami később vissza-visszatér az ember életébe. Egy színház színházi embereket jelent. Színészeket, színésznőket, kellékest, díszletezőket, s ezek az arcok vagy megvannak – megöregedve – most is Szatmáron, vagy egyre népesebb az a fenti társulat, amelyik körében felnőhettem. Jó volt, szerencse volt.
■ Gyerekként a színpad környékén megfordulhattál?
▼ Meg. Belopózhattunk. Erre van egy jó történetem, azért kacagok. Mi színészgyerekek a Kazinczy utcában laktunk, úgy egy halomban a Cseresznyés Gyula gyerekei, a Csíky Bandi lánya, három, négy, öt a Török Fütyü családja. Nem nagyon engedtek be bennünket a színházba, úgy később, ahogy nőttünk, már volt diákbérletem.
■ Tényleg szabályos diákbérleted volt?
▼ Rendes diákbérletem volt, Lö-bérlet, ahogy mondtam, L-bérlet. De ezenkívül nyilván belopóztunk, el egészen annyira, hogy egyszer a Páli Szent Vince zárda előtt – pontosan a zárdával srévizavi laktunk – elkezdtük énekelni azt, amit ellestünk a színházból. Bementünk meglesni a Taub rendezte Koldusoperát, és azt énekeltük, hogy De jó dolgunk volt a bordélyházban. Megtanultuk rendesen, aztán onnan szedett össze bennünket, azt hiszem, Cseri bácsi, Cseresznyés Gyula, hogy a gyerekek elszabadultak egy kicsit. Persze azért be-belógtunk, be-belógtunk.
■ Édesanyádról még faggatnálak, ő Marosvásárhelyen él jó egészségben. Kiírtam magamnak, hogy miket játszott. Opheliát például, Orbánnét a Macskajátékból, Ibsen Nóráját, a Három nővérben Mását. Ezek mind olyan fantasztikusan nagy dolgok – értelmiségi emberként, készülő költőként kap ilyenkor az ember valami plusz intellektuális élményt?
▼ Én erre azt szoktam mondani, hogy egy nagyon izgága, telített, szinte remegésig telített jelenlétű anyával, és egy nagyon olvasott, apollóni apával, aki kiváló bölcsész is volt, meg rengeteg sok mindent tudott, illetve a dionüszoszi a mama, tehát így összejött valami a kettőből. Na most már, hogy mit lehet kapni, hát minden bizonnyal érzékenységeket, de nem kell azt hinni, hogy csak az egyik oldalról, mindkét oldalról rendesen ömlik ilyenkor az ember felé. Én ezeket a szerepeket láttam, mondjuk az Opheliát és a Júliát nemigen láthattam. Amikor anyám az Anne Frankot és az Opheliát játszotta, akkor voltam a hasában. Úgy emlékszem, anyám egy riportkönyvben el is mondta, hogy akkor mozdultam meg először. Boros Kinga beszélgetett vele. Amikor Csíky, aki Hamlet volt, mondta a „Lenni vagy nem lenni”-t, akkor mozdultam meg először a hasában. Ez azt jelenti, hogy én egy rejtett színész vagyok, csak ezt nem szabad soha bevallani. Nem készültem színésznek soha, lehetséges, hogy csak titkon szerettem volna ilyesmivel foglalkozni. Pontosan láttam, hogy az egy külön létmód, valami a kaszárnya…
■ A kaszárnya is egy külön létmód.
▼ …és legalább annyira idegőrlő, bár sokkal több konkrétum van benne. A színház összjáték, akkor jó, amikor nem egy jó vagy két jó van, hanem az egész társulat. Én azt választottam, hogy én legyek a társulat, a játékmester és minden szereplő, ami gyávaság tulajdonképpen, de ez van. Az inkább foglalkoztatott, hogy jó volna rendezni. Ahogy azért tizenéves lettem, be-bementem a színházba, vagy édesapám mellett végignéztem a próbákat, főleg ha ő rendezett. Láttam más rendezőket is mozgás közben, el lehetett lesni dolgokat. Csak hát 78-ban, amikor én végeztem a Kölcseyben Szatmáron, akkor nem igazán lehetett rendezőit választani sem.
■ Apád beavatott, esetleg terelgetett is?
▼ Terelgetni nem akart ő, passzionátusan beszélgettünk színházról, édesanyám egy idő után már sivalkodott, hogy fejezzük be. Édesapám élete végéig megmaradt, hogy egyfolytában a színház, a színház. És mindig azt mondta, azért, mert vásárhelyi volt talán, mintha az öreg Bolyai azt mondta volna a fiának, hogy „Fiam, a paralellák a geometria mocska”, na nekem is ezt mondta, még akkor is, amikor a véletlen úgy hozta, hogy művészeti aligazgató vagy hát társulatigazgató voltam vagy lettem. Kilenc hónapot tartott ez a dolog.
■ Vásárhelyen? Ez későbbi történet?
▼ Igen, ez sokkal későbbi történet, de ez mindig így visszatért, és édesapám úgy óvott ettől a dologtól. Lehetséges, hogy azt akarta, inkább verseket írjak. Nem tudom.
■ Harag György neve elhangzott, őt láttad rendezni?
▼ Rendezni nem, de ismertük egymást, Taubot láttam rendezni és még másokat, de őt sajnos nem láttam, nagyon kicsi voltam, 62-ben elment. Később sem láttam, tehát nem volt alkalmam Kolozsváron találkozni vele. Úgy találkoztunk, hogy jött hozzánk, később ez már teljesen családi dolog lett, még rokonságba is kerültünk, az én unokatestvérem volt az ő felesége, a Váli Ica nekem az unokatestvérem.
■ A negyedik Forrás-nemzedékhez sorolnak téged. Van ennek értelme, jelentősége, hogy nemzedékekről beszéljünk? Én úgy gondolom, hogy kell legyen egy közös koncepció, egy közös életérzés, tehát úgy nemzedékhez sorolni embereket, mert ugyanabban az évben, vagy ugyanabban a korban jelentek meg a könyveik, nem hiszem, hogy lehet. Valamilyen közös eszmeiséget feltételezek, akkor veszem komolyan a nemzedéket, hogyha ez létezik.
▼ Engem az nem zavar, hogy azt mondják, a negyedik Forrás-nemzedék vagyunk, de ez már egy rajzás volt csupán. Még az első Forrás-nemzedék sem annyira egységes.
■ Nekik van egy komoly antológiájuk.
▼ Mindegyik nemzedéknek van egy antológiája. A második Forrás-nemzedék volt a legkoherensebb nemzedékszerű. Sőt, a harmadiknak nevezett is. Szőcs Gézáék, a ti generációtok.
■ Igen, nekünk is volt antológiánk.
▼ Az is koherensebb volt. Ez, amit a negyediknek neveznek, tehát Láng Zsolt, Visky Andris, ide sorolódik Egyed Emese, Tompa Gábor, külön-külön ismertük egymást, de nem éreztem nemzedékbe tartozónak magam. Számomra a nemzedéki tagolódás ellentétekkel vagy nagyon végletes dolgokkal jár, s ez nem jelentkezett benne. Most már tudom is, hogy miért, egy jól működő színházban a nemzedékek a helyükön vannak, tehát egy színházban nem igazán nemzedéki harcok folynak, hanem a drága jó színészek vagy színésznők közötti küzdelmek. Ott munka van. Számomra a nemzedéki kérdés azért nem létezik, meg hogyan voltunk mi nemzedékek? Láng Zsolttal Kolozsváron voltunk egyetemen, őt ismertem, ismertem Tompa Gábort, és egyszer megérkezett 82-ben Visky Andris, éppen Váradról, akkor találkoztunk először.
Közös eszmeiség vagy ilyesmi nem volt. Közös dolgok inkább a harmadik Forrás-nemzedékkel voltak, de azok se voltak nemzedéki dolgok. Külön-külön minden nemzedékből megtaláltam azokat az embereket, akikkel szót érthettem, bármelyik nemzedékből. Most érdekes ezt mondani, mert a kilencvenes évektől megint egy úgynevezett generációs leképeződés indult meg, de hát ez inkább menedzselt dolog, mintsem igaz legyen, mindegy, hogy ez a dolog Kolozsváron történik vagy Pesten, az irodalomnak, az irodalomtörténetnek, az irodalomkritikának nem tudom, miért van mindig szüksége arra, hogy állandóan az új, új, új.
■ Hogy kategorizáljon?
▼ Hogy kategorizáljon és cédulákat ragasztgasson, azért, mert egy nemzedék nyilvánvalóan úgy határozza meg magát, hogy mindenki, aki az én hagyományaimnak nem tetszik, vagy aki közvetlenül előttem járt, hát az megy a paszulyba. Ez mind érthető, csak ez még nem irodalom.
■ Amikor Kolozsvárra kerültél, az Echinox még létezett?
▼ Igen, létezett. Echinox-szerkesztő is voltam. De ez nagyon a vége volt. Úgy 82-ig, 83-ig rendesen jártunk az Echinox körökre, ez vitákat is jelentett, az első ilyen felolvasáson Egyed beszélt rólam, az advocatus diaboli éppen Bretter Zoli barátom volt, vagy lehet, hogy Bréda kiáltott közbe valamit, Bréda azóta is kiabál, közben eltelt 50 év. A Gaál Gábor kört a végén Cselényi Béla csinálta, ő 83-ban elment Magyarországra, és akkor rám hagyta a dolgot…
■ Te most a Gaál Gáborról körről beszélsz?
▼ A Gaál Gáborról, de az Echinoxra is visszamegyünk, párhuzamosan mennek ezek a történetek egy kicsit. Egy idő után azt találták ki az írószövetségnél, hogy nem szabad pénteken égetni a gyertyát ott, és nem jó találkozni. Erre azt mondtam a Keszthelyi Andrisnak, mert ő még otthon volt: „Andris, azt kellene, hogy vagy nem csinálunk semmit, tehát kimarad az ősz-tél, vagy átmegyünk egy másik helyre…” De ő azt mondta, ne menjünk át sehova. És így ez teljesen elaludt. Az Echinox-periódus szintén Keszthelyiéktől maradt, amikor az Andrist kirakták. A háromszorosan nehezebb cenzúra-körülmények között szinte alig lehetett valamit csinálni. Ungvári Zrínyi Imre kollégám volt még ott velem, meg Asztalos Ildikó, a drága, hárman próbáltunk valamit csinálni. Azután jött egy rossz korszak, majd jöttek Balogh Andrisék, Jakabbfy Tamásék, és az Echinoxot kicsit fölrázták. Igazán 89 előtt rázogatni nem nagyon lehetett. Mondhatnám azt is, hogy nekem ez nem sikertörténet, mind a kettő nyomasztó élményként maradt bennem. Csak én a nyomasztó dolgaimra nem gondolok, mindig arra próbáltam gondolni, ami öröm, ami élettel teli, mert ha csak a nagyon szomorú dolgainkra gondolnánk, akkor napestig, a reggeli borotválkozástól az éjjeli fogmosásig, sírnánk a tükörnek.
■ Téged azonnal elfogadott az irodalom, korosztálytól függetlenül, gondolom, nem voltak publikációs gondjaid. Te egyszerűen, szépen begyalogoltál ebbe az irodalomba. Ezt te hogy élted meg?
▼ Voltak publikációs nehézségeim éppen azért, mert egyrészt azelőtt is nehezen lehetett publikálni, és miután megjelent az első kötetem, Vásárhelyről ment a feljelentés, nem nevezem meg az illetőt, sem a főcenzor elvtársat, sem az Igaz Szó volt főszerkesztőjének a nevét nem óhajtom kimondani. Tehát onnan ment egy ilyen feljelentés a sajtóosztály felé, nem csak ellenem, mindenki ellen.
■ Mi volt ennek a lényege?
▼ Az, hogy én túl melankolikus voltam, nem igazán pozitív tartalmakkal teli ember, mindegy, visszafelé nem szeretem az ilyen ellenállási legendákat. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez megvolt és nagyon ritkán közölhettem, az Utunkban alig-alig, amikor éppen nem figyeltek.
■ Ez olyankor volt, mikor Létai Lajos elment valamilyen pártértekezletre és a következő héten a lap más volt?
▼ Igen, a következő héten a lap más volt. Bár a régi Utunkra én egy jó lapként emlékszem, minden hülyeség ellenére. Néha az Igaz Szóban is lehetett közölni, egy évben két-három alkalommal közöltem, ami kevés ahhoz képest, hogy én dolgoztam. 82-től gyerekverseket írtam, havonta volt a Napsugár ugye, a mindenkori Napsugár, a mostani Szivárvány, ami a kezdet kezdetén A Haza Sólymai névre hallgatott, ez az óvodásoknak szólt, azokban közöltem rendszeresen, mert felnőtt verseket nehezen lehetett közölni vagy egyáltalán nem.
■ Hogyan rejtettél te el mindenféléket ezekben a versekben? Szerintem a felnőttek is ugyanolyan érdeklődéssel várták ezeket a verseket, hiszen ott volt elrejtve az, amit a felnőtt lapokban nem lehetett közölni. Beszélhetnénk most erről?
▼ Ezt a bújócskát az 50-es évektől eljátszotta már Bajor Andor is, Fodor Sándor is, és Kányádi is a 80-as években, illetve Markó Béla is. Érdekes megtalálni azt a pontot, ahol a költő vagy író – mert olvasok nagyon jó felnőtt meséket is, most éppen Parti Nagy Lajos barátomnak a Pecsenyehattyúit – egy kicsit kikacsint a szülő felé, a szülő is kap valamit olvasmányul, ha már olvassa a gyereknek, mert ezek olvasott versek, amelyeket szülők vagy nagyszülők olvasnak fel a gyereknek. Tehát kimondottan vegytiszta gyerekvers kevés van, meg ezen nem is kell gondolkodni, hogy mi a vegytiszta gyerekvers. A magyar gyerekvers az 50-es években már annyira megalapozódottan nívós volt, gondoljunk nemcsak Weöres Sándorra, hanem Nemes Nagyra vagy Kormosra vagy bárkire, hiszen ők is az elhallgatás idejében csinálták ezt…
■ A gyereklapoknál nem volt cenzor?
▼ Volt cenzor a gyereklapoknál, s 88-tól, amikor a főcenzor – akinek nem mondom ki a nevét – felesége is a Napsugárhoz került, akkor már meg volt üzenve, hogy nem lehet ilyen ezópusi meséket mondani a sajtra éhező egerekről, meg a fázó egerekről. Tehát a 89-es év már nagyon döcögősen ment, állandóan üzengettek, hogy jó volna valamit írni a haza sólymairól is, vagy hogy hol vannak itt pionírok, és hogy van a hazaszeretet meg ilyenek. Na hát az ilyeneknek soha életemben, soha egy soromban sem tettem eleget.
■ Székely János egy nagyon korrekt és kemény ember, kiváló költő, de nagyon kemény sorsú ember volt. Te kaptál tőle olyan levelet, amelyben „tájjellegű verset” kért tőled, mondjuk május elseje vagy augusztus huszonharmadika előtt?
▼ Nem, nem kaptam soha. Lehetséges, hogy más kapcsolatunk volt. Ifjúkoromtól ismertem, apámmal jó viszonyban volt. Mindig szigorú volt velem, néha értetlenül szigorú volt, köszönöm neki. Nagyon sokat tanultam a dorgálásaiból, nagyon konzervatív módon gondolkodott néha a költészetről, az én játékos dolgaimnál a költészetet nagyobb dolognak tartotta. János úrnak, drága János bácsinak mindig baja volt az összes generációval. A saját generációjával és önmagával is arról, hogy tulajdonképpen mi a költészet. Az ő líráját arra szabta, amit ő el akart mondani. Végeredményben minden író, akármilyen eszközökkel, ha esszét ír, ha drámát ír, ha verset ír, ugyanazokat a dolgokat mondja. Nagy átváltozásokra is képesek az írók, de János úr következetes ember volt.
■ Elmondok ide egy történetet. Mikor Marosvásárhelyen jártunk Eörsi Istvánnal egy irodalmi találkozón, akkor bementünk egy könyvesboltba, és ott volt egy összegyűjtött Székely János-kötet, akkoriban jelent meg, és én ajánlottam Eörsi figyelmébe, hogy egy nagyszerű költő, meg kell ismerned. És akkor azt mondta: „Megveszem, de előtte megnézem, mit írt 56-ban.” Mert évszámok szerint voltak a versek. Elolvasott két-három verset, odament a pénztárhoz és megvette. Székely egy nagyon egyenes, nagyon korrekt, egyenes gerincű ember volt. Miközben jól megsanyargatta az élet.
▼ Miközben törték a gerincét, ő megírta a vívmány dolgait is. Ő azt mondta, azért nem fogad el díjakat, s valóban nem vette át még a Kossuth-díjat sem, mert ő egyszer kapott ilyen díjat az élettől, amikor az édesapját kiengedték a börtönből azért, mert két vagy három ilyen szerinte becstelen dolgot megírt. Ez lett a díja, hogy elintéződött, hogy az apját kiengedték a börtönből. Nagy szerencsémnek tartom, hogy egy ilyen versrovat-szerkesztővel is találkoztam életemben.
■ Te Jack Cole is, Lázáry René Sándor is vagy, meg Kovács András Ferenc. Két álneved is van, nem is álnevek ezek, hanem költők, ugye? Miért van szükség erre? Miért vagy te három?
▼ 92-ben – ahogy szoktam mondani – találtam meg az első Lázáry René Sándor-kéziratokat, mert 92-ben úgy éreztem, hogy meg kellene találni őket, azt, hogy Benedek Elek évjáratához vagy a Czóbel Minkáék évjáratához tartozó költő verseit kell megtalálnom. És talán ebben az volt az új, amit ritkán csináltak, legalábbis a magyar irodalomban, hogy nem felül szerepelt az én nevem, mert a Jack Cole még úgy volt közölve, hogy Kovács András Ferenc Jack Cole-dalaiból, pontosan ugyanúgy, ahogy Weöres Sándornál Psyché. Tehát az volt, hogy leszálltam, ez 92 őszén jelent meg lábjegyzetben, teljesen disszimuláltam magam, úgyhogy sokan elhitték, nem mondok neveket, de még kolozsvári történészek is, hogy egy ilyen muki létezett a kezdet kezdetén. Ez az első 25-30 versnél volt.
■ Ez az első szerepjátékod költőként?
▼ Nem az első volt. Voltak kitalált alteregók az első kötetben is, Ophelio Barbaro vagy Asszandros, csak nem volt köréjük akkor életrajz kerítve, az Ophelio Barbaro nyilvánvalóan az Opheliából jön, amit említettem a Hamlet kapcsán. Lázárytól körülbelül 400 vers van meg, és még szeretnék, nem teljes a történet, tehát jó volna megtalálni néhányat még belőlük.
■ Milyen irányba keresgélsz?
▼ Hát remélem, jó irányba.
■ Nem hogy jó vagy rossz, egy kicsit részletezd. Mi az, ami hiányzik?
▼ A szerepjátszásról szeretném azt mondani – és aztán elmondom, hogy mi hiányzik –, hogy ezek úgy felötlenek az emberben; a másik nem is annyira szerepjáték, Caius Licinius Calvus-műfordítások, ez egy nagyon is létező költő, Catullus barátja.
■ Milyen nyelven vagy nyelveken fedezed fel ezeket az alteregókat?
▼ A leghatékonyabb a Lázáry felfedezése, mert az magyarul könnyű, a latint már nehezebb felfedezni, vagy az új-görögöt. S hogy milyen irányba kell kutakodni Lázáry után – hogy válaszoljak az előző kérdésre is. Hát valahol a dilettantizmus, de nem is dilettantizmus, hanem a koraiság, a meg nem értettség felé. Szintén a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy mire befejezem a redaktálását, lehet, hogy Szent Mihály lova el is suhog velem vagy kopog valamerre, azért, mert az fából van.
■ Arról még ne beszéljünk.
▼ Ez olyan lesz, mint az „újra megtalált idő”, akkor megoldódik majd ez az egész gubanc, hát ott van még a Calvus-fordítás, ezeket be kell még fejezzem.
■ Milyen nyelveken olvasol verset?
▼ A magyaron kívül olvashatok még franciául nagyon könnyen, olaszul már nehezebben, és románul mondjuk olyan könnyen, mint franciául. Latint tudok szótározva, na de se ógörögül, se újgörögül nem tudok. Ezeken olvasok, ha olvasok. Sajnos, jó volna minden nyelvet tudni, sőt még a spanyolt és portugált is, nem csak németet és angolt, nem is szólva a kínairól és a japánról.
■ Itt van a kezemben Hazatérés Hellászból című könyved, Kavafisz-átiratok, de van benne tudtommal legalább 75 saját vers is. Ezeket nem is műfordításoknak, hanem – Polgár Anikó megfogalmazásával élve – applikációknak mondják. Én azt hiszem, ez az egyik legkomolyabb költői vállalkozásod. Nemcsak az ötlet, hanem maga a megvalósítás is, számomra egy nagyon nagy teljesítmény.
▼ Kavafisz 1863-as születésű, Alexandriában született, alexandriai görög kereskedőcsaládból származott, nagypolgári család volt ez. Annak idején Alexandria mindig egy kozmopolita, többnációjú, mediterrán hely volt.
■ Hosszú ideig élt, ugye?
▼ 1933-ban halt meg, tehát úgy 70 éves korában halt meg, mint Lázáry René Sándor. A történet az, hogy van ebben valóban 76 darab Kavafisz-vers, amely franciából, illetve románból lett fordítva. Tehát románul létezik teljes Kavafisz, magyarul még mindig nincs teljes. Ugyanis kiderült, hogy nemcsak az az 53 vers maradt tőle, amit ő erre szelektált ki, hanem vannak versvázlatok, van egy csomó megtagadott vagy korai vers, és van legalább 70 hátrahagyott verse.
■ És ezek nem ugyanazok, mint a vázlatok és a kezdeményezések?
▼ A hátrahagyott versek teljes értékű versek, csak ő nagyon hosszan dolgozott ezeken. Na most már ezeket románból, illetőleg franciából én úgy lenyerseltem magamnak egy kicsit, nyilvánvalóan újgörögül nem tudván, egy kicsit rájátszva talán a Vas Istvánra, tehát erre a szárazabb hangra vagy Somlyóra, mert ők fordították igen jól Kavafiszt. Persze megpróbáltam szét is írni ezeket. Van olyan vers is közöttük, amelyik elmegy fordításnak is, nem egyszerű átirat. Na most már van két füzet, a két athéni füzet, ebben Kavafisznak azok a versei vannak, amelyeket 1900 után jegyzett fel, ezek egy része egy kicsit Füst Milán-os, a rá jellemző motívumokkal van tele, vannak homo-erotikus versek is benne, szerintem azok is jól sikerültek. Énnekem ez egy fontos vállalkozás volt, 2001 és 2006 között készült, hogyha legközelebb közzétennénk, biztos, hogy megírnám a hozzá való jegyzeteket is, mert még alaposabb jegyzeteket igényelt volna. Az átírások nem voltak szerintem szemtelenek, és igyekeztem nem körülírni sok mindent, bár ki tudja. Legalább olyan fontos élmény számomra Kavafisz, mint Pessoa vagy a 80-as évek elején a Borges versei. Nekem az első Borges-élményem a katonaság előttről van, a Horizont sorozatban, a Kriterionnál megjelent A titokban végbement csoda, én először azt olvastam tőle. Tehát én nem fellazítani szerettem volna ezt a nagyon száraz, jellegzetesen kavafiszi versépítkezést, hanem egy kicsit néhol közelíteni a vele kortárs magyar költészethez is, mivel az a szabadvers-hagyomány tetszett nekem leginkább, vagy volt elérhető számomra, amelyet Füst Milán képviselt, ezért egy kicsit ráérősebben csináltam. Meg kell neked mondanom, jó, hogy erre rákérdeztél, rájöttem, így ahogy éppen kezdek szép férfikorba lépni, hogy talán ilyesmikkel nem kell foglalkozni, hogy a kritikus mit gondol, meg hogy én mit gondolok.
■ Tőzsér Árpádnak van egy elmélete: a magyar irodalomban az igazán nagy művek a periférián születnek. Hosszan lehet sorolni azokat a műveket, amelyek nem a mai Magyarországon vagy nem Budapesten történtek meg, hanem vagy a Felvidéken, vagy Délvidéken vagy Erdélyben. Mi erről a véleményed? Ugyanakkor ezek befogadása a centrumban történik. Gondolkodtál-e már ezen?
▼ Meg kell mondanom, hogy életem folyamán írtam én Budapesten is verset, voltak nekem törzshelyeim, bementem, a Laci pincér már ismert, mert hosszabb ideig jártam vissza egyazon helyre. Tehát írtam másutt is verset. Mikor Székelykeresztúron írtam verset, akkor Székelykeresztúron volt a világ közepe. Tudod, mit gondolok én erről? Nehogy vigaszként fogjuk ezt fel, nehogy a saját periférikus voltunk vigaszaként. Kétségkívül nagyon fontos művek születhetnek ugye a Vajdaságban is, Felvidéken is, Erdélyben is. Születtek is lényeges művek, amelyeket a befogadásuk a centrumban is megerősítetett. Van olyan is, amelyiknek a befogadása, mondjuk, a centrumban nem erősíttetett meg, ilyen szempontból az erdélyi irodalom különlegesen erős képződmény. Hibáiban is annak látom, de hát ezek nem hibák, mert a világ se nagyon javítható, nem is kell, de kétségtelenül fontos dolgok születhetnek periférián. Hogyne születhetnének, erről szól Kavafisz története is. Megint visszautalnék erre a kiváló görög költőre, aki újgörög nyelven Alexandriában élve korának legnagyobb görög költője volt, nagyobb, mint sokan kortársai közül, akik Athénben élhették le az életüket. Néhányszor elutazott ő is Athénbe, de aztán inkább visszament Alexandriába, mert ott jobban érezte magát. Szóval mihez képest periféria a periféria?
■ A centrumhoz képest.
▼ De hát mi a centrum? Én azt nem tudom, hogy mi a centrum, mert az is előfordulhat, hogy valamit az úgynevezett periférián fontosnak találnak, és a centrum oda sem figyel. Az, hogy itt 1919-20-tól Kós Károlyék egy új irodalmat voltak kénytelenek kiépíteni, ez sokak számára elfogadható volt, sokak számára pedig egyenesen elfogadhatatlan volt akkoriban. Mondjuk, a Nyugat egyes szerzői számára is. Tehát az, hogy itt közben létezett egy irodalom, működött, mozgott valami. Mondjuk a Nyugathoz képest lehetséges, hogy táblabíró költészetnek nézett ki, ahogy az egyszer általam nagyon szeretett Babits Mihály mondta a helikoni triász egyik tagjára. Van ebben kegyetlenség is, de hát ez egy ilyen játék.
■ András, könyveid jelennek meg budapesti kiadóknál, valamikor a Jelenkornál jelentek meg Pécsen, újabban a Magvetőnél, de jelennek meg Kolozsváron is. Te jársz is rendszeresen Budapestre, hasonló beszélgetésekre, könyvbemutatókra, satöbbi. Régebben mindig úgy beszéltünk, hogy van erdélyi irodalom, meg van felvidéki, meg van újvidéki, és persze mindenki tiltakozott, mert nem szereti ezeket a stigmatizálásokat, nem szereti azt, ha különböző skatulyákba bepakolnak egy egész irodalmat. Beszélhetünk már végre összmagyar irodalomról, amelyben, amikor azt mondjuk, hogy erdélyi irodalom, akkor nem megkülönböztetünk, hanem csak meghatározunk földrajzilag egy irodalmat?
▼ Azt kellene az elején tisztázzuk, hogy mindig egy összmagyar irodalom bűvöletében kellene erről beszélni, mert hát más választásunk nincs. Azt, hogy ez mennyire szervesül, vagy mintha Esterházy Péter mondta volna, „van odafigyelve” erre, ezt igazán nem lehet tudni. Ez a „sajátosság vértócsája”, ahogy én ezzel csúfolkodtam, ez segít is élni, meg olykor nem is. Mindig arra kell gondolni, hogy van ez a nagy haza, ami kétségtelenül nem az indulatszavakból áll, hanem a nagy magyar nyelvről beszélek, a magyar nyelvről, amely létezik, a magyar irodalmi nyelv.
■ Tehát ez az a haza, amiről beszélsz?
▼ Ez a haza, a szóhaza. És a szóhaza az egy nagy haza, és az egy öröknek tűnő haza. Inkább erre kell figyelni. Létezik az az egyetemes, nevezzük egyetemesnek, magyar irodalom. Azon belül sok szín van, emberenként más-más a szín, iskolánként, generációnként. Bár én a generációs dolgokat nem szeretem. Tehát sok szín van, e sokszínűséghez tartozik egy erdélyi irodalom.
■ A sajátosságokra gondolsz? Nyelviekre és egyéb sajátosságokra?
▼ Vannak, de ezt nem szabad eltúlozni. Mert amennyire segít élni, vagy csapást találni valamiben, akkora csapás is az emberre nézve, az íróemberre nézve. Nem szabadna ebbe belezökkenni. Sokféle magyar irodalom van, sok dologtól függ, hogy ezt ki hogy látja, ki mit szeret, kinek mi a jó magyar irodalom. Mennyire alakítják vagy nem alakítják a kánonok, a divathullám, ez mindig így volt, egyeseknek Herczeg Ferenc tetszett, másoknak Móricz Zsigmond. Jelesül például én, hogyha nagyon erdélyi írót akarok mondani, és az én kedvencemet akarom mondani, akkor Tamási Áront fogom mondani.
■ Valamivel több mint egy éve a Látó főszerkesztője vagy. Úgy tudom, nem feltétlen örömmel vagy lelkesedéssel, vagy nem kívántad magadnak ezt a szerintem megtisztelő feladatot. Teljesen megváltozott a lap. Ezzel a korábbi időszakot nem lebecsülni akarom, hiszen az előző, a Gálfalvi Gyuri által szerkesztett Látó is kiváló volt. De a szerzői gárdában látok nagy változást, sokkal fiatalosabb lett a lap, miközben megtartotta idősebb szerzőit is, külföldieket és itthoniakat. Mit jelent ez neked?
▼ Lapot szerkeszteni, vagy igyekezni jó lapot szerkeszteni, az azon túl, hogy feladat, szerelem kérdése ugye. Én 90 januárjában kerültem az akkori Látóhoz, ezt hosszú ideig a Béla és a Gyurka neve fémjelezte, a Gyurka vitte a hátán a dolgot, ahogy Béla elindult a politikai pályán.
■ Markó Béláról és Gálfalvi Györgyről van szó.
▼ A Látó szépirodalmi folyóirat, és én ezt nagyon fontosnak tartom. Akár bizonyos arisztokratizmust is vállalva ezzel, tehát semmi helyrajzi, helytörténeti vagy nagyon helyi kívánalmaknak nem óhajt megfelelni. A Látó, hála Istennek csapatmunka, ez volt Gyurka alatt is, a kritikarovatot Láng Zsolt szerkeszti, a prózarovatot Vida Gábor, az esszérovatot újabban Demény Péter szerkeszti, s ott van a nélkülözhetetlen szerkesztőtárs, a számomra nélkülözhetetlen Szabó Róbert Csaba, ő a Benjámin a szerkesztőségben, és ő a főszerkesztő-helyettes. Én vele találkozom a legtöbbet. Az történt, hogy a külalak váltódott ugye, belül még valami pluszt találtunk ki. Tehát a grafikai vagy tipográfiai kinézete a lapnak más lett. Ezt itt el kell mondanom és külön meg kell dicsérnem ezért kiváló barátomat, Irsai Zsolt képzőművészt és Birtalan Kölök Zsoltot, mert ők vigyáznak erre. És valahogy valóban fiatalosabb lett az egész.
A Látó mellett még ott van a Látó Irodalmi Színpad is. Különféle helyszíneken folynak ezek a Látó Színpadok, újabban Gáspárik Atilla rektor úrnál, a Stúdió színpadon rendezzük ezeket a találkozókat. Eddig a Bernády Házban vagy a Kultúrpalota kistermében volt, az egy teljesen más szellemiségű dolog, a Stúdióban teljesen máshogy pozicionált, nem az a múzeumi, leszorított hangulat, sőt különféle helyszíneken lehet csinálni. Egy Jazz & Blues pincében is lehet ilyesmit csinálni, vagy a G-pont Caféban, ugye, ahol törzsasztalunk van.
■ Sokat lehetne még – és szeretnék is – kérdezni tőled, többek között színigazgató voltál, legalábbis a magyar társulatnak az igazgatója. Ugyancsak érdekes lenne, ha beszélnél a Tompa Gáborral írt Kétbalkezesekről, ahogy ti neveztétek.
▼ Ezek Tompa Gáborral közösen írt szonettek, Gábor korábban közösen írt Visky Andrissal verseket, azok szabad versek voltak.
■ Nem volt féltékeny Visky, hogy Tompa…?
▼ Nem, nem szoktak féltékenyek lenni. Gáborral leültünk, az a két ebadta színházi gyerek, ő a gyakorló színházi gyerek, én csak egy ilyen kimondottan szerelmes és műkedvelő színházi gyerek. Tehát leültünk és szonetteket írtunk, elkezdtünk mindig kettőt, a két balkezes, és akkor nem betűrős játékkal megnéztük, hogy a másik mit írt. Megegyeztünk, hogy itt keresztrím lesz, ölelkező rím, páros rím, és óriásiakat röhögtünk, különféle helyszíneken. Írtunk Kolozsváron is, Vásárhelyt még létezett az Oroszlán, akkor még nem bontották le. Az Oroszlántól egészen kültelki csehókig elbújtunk és ott írtunk. El kell árulnom, legutoljára a III. Richárd kolozsvári bemutatója után volt egy ilyen, elkezdtük megint írni, mert még hiányzik vagy tíz darab. És akkor ott írjuk, tehát így több ilyen cetli forog, közben nagyokat kacagunk, Gábor imádja a saját vicceit. Tehát akkor úgy elvagyunk és akkor ez egy ilyen költői játék, nevezzük mérkőzésnek. Egy kicsit mi hasonlítunk Tompával, ugyanaz a kicsi kaján színházi ész. A Viskyvel írott versek azok véresen komolyak, ezek pedig véresen komolytalanok olykor.
■ Parti Nagyról is akartalak kérdezni, tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok. Szoktak benneteket rokonítani?
▼ Sokszor fordultunk elő egymás mellett vagy egymás neve mellett. Nagyon érdekes volt, mert 82-es az ő első kötete, az Angyalstop. Az enyém 83-ban jelent meg, és akkor, amikor ennek a szerkesztése folyt, Egyed Péter barátom ideadott két magyarországi kötetet, a nyolcvanas években ritka volt az ilyesmi, az Angyalstop volt Parti Nagy Lajostól, és a másik, azt hiszem, a Várady Szabolcsé volt, amit olvastam. Tehát Lajos írásaival hamarabb találkoztam, mint vele magával. Vele majd 90-ben. Azóta havonta több ízben szoktunk telefont cserélni, hogyha nem találkozunk. Úgyhogy valóban.
■ Lelki közösség is van köztetek, azt hiszem.
▼ Attól tartok, hogy igen. Azt szoktam mondani, hogy magyar költők között ritkább az ilyesmi. Én a magam részéről, nagyszerű, drága barátomat úgy ünnepeltem meg, amikor 50 éves volt, hogy öt különböző helyen elszórtam ezeket az hommage-okat.
■ A magyar prózairodalom benne van az európai áramlatban. A mai magyar költészetről ezt nem nagyon mondhatjuk el. Eljön-e ennek az ideje valamikor? Ezt egy költőtől meg kell kérdezzem.
▼ Azt hiszem, hogy a magyar költészet, már úgy, ahogy van, világhírű. Van egy ilyen fenomén, mint Weöres Sándor, vagy egy olyan korszakos, más jellegű fenomén, mint Arany János. Vagy akár egy Berzsenyi, mindezt elég nehéz elmondani akár franciául, akár angolul. Nem tudom, hogy mi a tétje. Vagy Parti Nagy Lajost is, Weöres Sándorral együtt, nehéz fordítani. Az, hogy el fog-e jönni ennek az ideje, nem tudom, de nem hiszem. Én már azokat a fordítókat sajnálom, illetve nagyon becsülöm, akik mondjuk Esterházy Péter nagyon csavarintos, csavarintosan megírt, költői nyelv felé tendáló szövegeit le tudják fordítani, nem hogy verseket.
■ Ha tudnád, mit mondott itt Péter ezekről a fordítókról…
▼ Igen, tudom, hogy mit mondott, mert nekem is mondta, de azért csodálni kell őket, mert ezzel szöszölnek. Na most már, azt hiszem, jó volna, hogy ha minimálisan, beköszöntene valami ilyesmi. Nekem például jelent meg két-, három-, sőt négynyelvű kötetem. Ez még a Jelenkornál volt, 99-ben a Frankfurti Könyvvásárra, tizenhat vers magyarul, németül, angolul és franciául. Vannak köztük igen sikerült fordítások, ezt visszajelzésekből tudom, a franciákat én tudom ellenőrizni. Ami nekem nagyon tetszett, az egyik kedvencem, a Párizs mellett. Vannak kedvenc helyeim, kedvenc városaim. A kedvenc városom Prága. Elég sok csehre lefordított versem van, például úgy másfél éve valami képet kerestek rólam, s egy cseh honlapon találták meg a verseimmel együtt. Én azt szeretném, ha egy cseh kötetem volna, mert az biztos, hogy keveseknek van.
Elhangzott 2009. március 13-án a nagyváradi Városi Művelődési Házban. A szöveget Veress Bernadett közreműködésével Szűcs László szerkesztette.