Szerenád
I.
Önmagadba hullva, szám a szádon,
Hangszálecset lapul bent torkodban,
Estszínű márvánnyal bemázollak,
Hogy magamnál tarthassalak jobban.
Átfoglak, vágyam, hogy megírjalak
Egy eltompult karba préselem;
Ma csók vagy a számon, reggelre az
Maradsz, aminek kellesz: lételem.
Korhad a szemem mezítelenül
Tiedre, s te újra-újra éledsz:
Hajadba mártott hústollal írok
Füledbe szavakat, tört mértéket.
II.
Szénné fakult hajszálerek
Oldják áttetsző gránittömbjeid,
Elemeire bomlott valóság
Hogy látlak, a ráció szétesik;
Por és levegő kavarog benned,
Fehér univerzum, barna az ég,
Fekete fénye karmol, és skarlát
Késél mögött gyötör a mindenség.
Hajlik a nyak, én megvakulok és
Arcom vonulata lángot kap,
Nem érzem magam, csak hogy súrlódva
Molekula-dombképed rám roskad.
III.
Csobog a csapból az ölelésed,
Ha tüzet rakok, néha meleg is,
Belemerülök ebbe a csendbe,
Átmos a vállad és a kezed is.
A tűz lemarja a csonka kérget,
A korom megfesti az árnyadat,
Millió elpárolgó füstszilánk
Maradt nekem, hogy összerakjalak.
A tűznek nincsen íze, miután
Leégett, nem melegít senkit,
Csak arra jó, hogy mellébújjunk,
És szívjuk a füstjét, amit elvitt.
IV.
Már hiába mondod, hogy szeretsz, ha
Nem égeted testeddel testemre,
Nélkülözésedért engesztelő
Áldozat csak artériád lenne.
Pogány a csókod, amíg figyeled,
Húsodba hogy markol a képzelet,
Bálvány az apró bók is, ha nem
Kapcsolod le, mint villanyt, a szemed.
Csukd le, nyiss ajtót magadba, homály
Fedi, nézd az ártatlan szemgolyót,
Pörög, pörög: a valót lemarja,
Szeress vakon és ne várj semmi jót.
V.
Enyém vagy, mint súlytalan öntudat,
Bennem élsz, mint éjféli félelem.
Fogj át, szoríts, ne úgy, mint pucér huzat.
Keríts be. Azt hinném, csak képzelem.