steal this sugar! (meghívó kávézásra)
Lophatnék cukrot. Kocsmából.
Összeolvaszthatnám.
Pihenhetnénk ketten ezen
a fahéjas masszán,
mint olajos csend,
puha kertív, szóvég,
amíg hirtelen tágul a pupilla
mint egy szigorú diasztolé.
Beleszórhatnám a kávédba
egy foltos mozdulattal.
Aztán nézni a csészét,
a kiskanalat, az egész asztalt,
mint egy megállított
filmben a képkockát,
valami olyan részletet,
hasonlatot keresve
ami illik épp hozzád.
Jelenetenként az egész werkfilm.
Először a kimerevített nagytotál.
A snasszos napfelkelte,
ahogy csorog le az üvegpohár falán.
Porcelánban csészekávé-tengerünk,
kivárni a filmképet, amíg
arcomban végképp elmerülsz.
Azt hiszem ez a premier plán.
Legyen mondjuk egy lusta klisé:
kézen foglak mielőtt elrohannál.
A kockacukrok apró tömbökben,
mint a reggeli házak, borulnak össze,
köztük papírvékony utcák, sarkok.
Várok. Cigarettaköd. Vajon jössz-e.
Rád ismerni két vágás között.
És itt hirtelen áll meg az egész.
Nincs makró arról, hogy szeretni.
Végül csak a szűkülő tekintet.
Beágyazódni a kipördült részletekbe.
Keresni, ülni, rezegni, cigaretta,
végigmérni a kellékeket. Észrevetted.
Lassan kihajtogatni a fényes arcokat.
És a bizonyosság, hogy a prológusban
is már ott mocorog a final cut.
Persze az én snittemben
kimért falak vannak,
csak összekarcolt terek.
A csuklóban az artéria
fejetlen kígyóként tekereg,
az óramutató roppant konyhakés,
perceket kaszál.
Pereg le homlokomról az idő,
e szétlocsolt halál.
De mégiscsak. Innen pontosan,
szorosan látható minden.
Pont ellátok hozzád és forró vagy
és kíméletlen vizes az ingem
és cukrot lopni, hogy ne menj el,
futni rongyos cafék elé,
hogy benned legyek majd feloldva,
mint egy csésze tejeskávé.