Sokkoló változás
Valami hatalmas feszültség vibrált a levegőben 1989 decemberében. Nagyváradon is furcsa hírek keringtek. Temesvárról indultak, ahol az elégedetlenség egyszerre csak hangot kapott és bombaként robbant az elnyomott és megfélemlített nép lázadása. Bukarestben a tömeg elüldözte szónoki emelvényéről a diktátor házaspárt, azok helikopterrel menekültek. Ezerszámra törték és taposták össze a Ceauşescu pár hatalmas fényképeit, zászlókat égettek. A rendőrség és a katonaság a tömegbe lőtt. Ez olaj volt a tűzre és szinte megvadította a sokaságot. Az összecsapásokban egyre több volt a halottak és a sebesültek száma. Az emberek elfoglalták a román televízió székházát. Írók, újságírók, egyetemisták intéztek beszédet a képernyők előtt ülőkhöz. Bejelentették, hogy megdőlt a diktatúra és a nép veszi át hatalmat és az irányítást. Megalakították a Nemzeti Megmentési Frontot, és próbáltak úrrá lenni a helyzeten.
Sorra érkeztek hozzánk író, költő, újságíró barátaink az Ady körből és izgatottan lepték el a lakásunkat. Még a földön is ültek. Volt, aki bort hozott, más pálinkát, a barátnőm a kutyáját hozta magával. Legalább húszan szállták meg a nagyszobát, mert ott volt a televízió, ami élőben közvetítette a forradalmi eseményeket Bukarestből, Temesvárról, Aradról. Mindenki euforikus hangulatban volt. Hatalmas hangzavar töltötte be a helyiséget. Néztem ujjongó barátaimat, akikkel sok megpróbáltatáson mentünk át, és akikkel olyanok voltunk az átkos rendszerben, mint színesen sziporkázó kis világítótestek a mindent beborító sötétségben. Ezen a napon úgy éreztük magunkat, mint az ártatlanul halálraítéltek, akik az utolsó pillanatban kegyelmet kaptak.
Nagyvárad utcáin is lyukas lobogót lengető tömeg hömpölygött az utcákon, ahol románok, magyarok összecsókolóztak és sírva ölelgették egymást örömükben. A gyerekek izgatottan kérdezték, hogy ezentúl kaphatnak-e reggelire kakaós kávét vajas kenyérrel, és mi igennel válaszoltunk, összetéptük az élelmiszerjegyeket és kiszórtuk az ablakon.
– Mi az, hogy vajas kenyeret? – kiabálta Jutka. – Húst is ehettek ezentúl – és a kutyája, mintha megértette volna, boldog ugatásba kezdett.
Ezután az események gyorsított felvételként pörögtek. Az életem egyik napról a másikra megváltozott. Stanik István újságíró barátunk, akit a Ceauşescu-rendszer patkány- és féregirtóvá fokozott le, visszatért szakmájába, átvette a kisebbségi magyar napilap irányítását, megváltoztatta az újság nevét, arculatát, az Ady kör tollforgatóiból új és friss újságírócsapatot toborzott. Sajtóismereti tanfolyamot indított, ahol magyarországi és romániai tanárok tanítottak minket. Még fel sem ocsúdtam, máris a mély vízbe dobtak. Olyan esetekkel kellett szembesülnöm, amelyekről el sem hiszem, hogy léteznek, ha nem a saját szememmel látom őket. Nyakamba szakadt a fogyatékosok, árvák, hajléktalanok, elhagyott öregek, nyomorban tengődő nagycsaládok, kiskorú bűnözők, szökött gyerekek, kiskorú anyák ügye. Letaglózott a csegődi és diófási elmegyógyintézetek élőhalottainak látványa. Az ágyhoz kötözött, saját piszkukban rothadó meztelen gyerekek és felnőtt betegek, a kitört ablakú, jéghideg folyosókon mezítláb bolyongó csontvázak, a félmeztelen vagy rongyokba burkolt, kopaszra borotvált fejű, ijedt szemű asszonyok, a gyógyszer, élelem, fűtés és higiénia hiánya, a hippokratészi esküt mellőző viszonyulás a betegekhez.
Szocioriportjaim és a fotós által készített sokkoló képek óriási visszhangot keltettek az országban és a határon túl. Az újrainduló helyi tévéállomások stábjai, valamint a nyugati országokból érkezett tévések kiszálltak a helyszínekre. A hatás nem maradt el. Hamarosan hatalmas kamionokon érkeztek a segélyszállítmányok és a szociális munkások, Magyarországról, Németországból, Hollandiából, Belgiumból. Persze semmi nem ment simán, mert a segélyek egy részének sokszor lába kelt, és hosszú időbe telt, amíg normalizálódtak a dolgok.
A román hatóság számára pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sürgősen új szociális és egészségügyi törvényekre van szükség. Mintha minden a feje tetejére állt volna a rendszerváltás után. Alig bírtuk az iramot. Tüntetések voltak megye- és országszerte. A vállalatok kezdtek csődbe menni, az elbocsátott munkások helyzete ellehetetlenedett. Óriási infláció volt. Az ipar és a mezőgazdaság romokban hevert. Anyagi gondokkal küzdöttek az egészségügyi intézmények is, ráadásul a nacionalisták egyre hangosabban ordítoztak…
A ’89-es rendszerváltás agyonsokkolt minket. Az emberekben a forradalmat követően felcsillant egy jobb jövő reménye, amit már csírájában elfojtott a tapasztalatlan vezetés, a visszarendeződés íze. Hogy költői legyen a megfogalmazás, rózsa helyett tövist kaptunk. Mindenki tökig volt a felsrófolt árakkal, a munkanélküliséggel, a bizonytalansággal, az ígéretek megszegésével, a romániai magyar kisebbség pedig az egyre inkább uszító nacionalistákkal, az emberáldozatokat követelő 1990-es marosvásárhelyi fekete március borzalmaival és kegyetlenségeivel, ahol Sütő Andrást félholtra verték és megvakították a fél szemére. És mindez mindenféle következmény nélkül maradt.
Egyre több barátunk, kollégánk és ismerősünk vándorolt más-más égtájra egy jobb jövő reményében. Minden elválás lelki megrázkódtatást, mély űrt hagyott bennünk. Azok közül, akik itt maradtak, sokan kerültek ideggyógyintézetbe, pszichiátriára, vagy meghaltak agyvérzésben, szívinfarktusban, ahogy a férjem is, alig negyvenévesen.
Mindezek után a depresszió egyre nagyobb árnyékot vetett maradék optimizmusomra. Elegem lett az újságírásból, a rohadt szociális ügyekből, a korrupcióból és a még rohadtabb politikából. Torkig voltam a magyar szervezeteken belüli fúrásokkal, hatalmi harcokkal, a megalázóan alacsony újságírói fizetéssel, a kölcsönkérésekkel és az örökös tartozásokkal.
Csendre és nyugalomra vágytam, hogy megírhassam a bennem feszülő verseimet, novelláimat, regényeimet, melyek már régen ott mocorogtak a sejtjeimben. A könyveimből megélni sajnos nem tudok, lassan leépülünk, mint az ipar, mezőgazdaság, egészségügy és oktatási rendszer. Harminc év múltán is ugyanott tartunk, mint a népfelkelés utáni években. Se pénz, se posztó, se igazság. Elvesztettük a reményt és a hitet egy jobb jövő eljövetelében, a sok hazug, csaló, tolvaj, inkompetens és nacionalista politikus miatt, akik kiárusították az országot. Nyomorba döntötték a családokat és kivándorlásra kényszerítették polgáraikat. Manipulálják a tömegeket, hazug állításokkal a magyarok ellen uszítják a románokat, ez a legsikeresebb akciójuk az elmúlt évtizedek alatt, mert eltereli a figyelmet a valódi problémákról. Választásokon, ha szavaznunk kell, folyton csak két rossz közül választhatunk. Olyan ez, mintha el kellene döntenünk, hogy a tűz- vagy a fagyhalált választjuk-e magunknak. Nos, ki-ki döntse el, melyiket óhajtja. Vagy öntse le hideg vízzel a tüzet és forró vízzel a jeget, esetleg népfelkeljen ismét.
A szerző író, költő, újságíró.