Sóhajok egy olvasóért
Egyik nap telefonon egyeztetünk a vidéki kollégával, aki a lapterjesztésben van nagy segítségünkre, bár maga is ír cikkeket, olykor irodalmi szövegeket. De abban utolérhetetlen, hogy lakókörnyezetében – egy bihari nagyközségben – évek óta remek érzékkel találja meg azokat, akik lapjaink előfizetői lesznek. Ráadásul tudjuk, nincs könnyű dolga, a nyomtatott sajtó terjesztésére igazán kedvezőtlen idők járnak, különösen akkor, ha egy fránya kiadó kulturális tartalmakkal próbál a tisztelt olvasó kedvében járni.
Ám ez itt nem a panaszkönyv, említett kollégánk is ritkán fejezi ki elégedetlenségét, viszont legutóbbi hívásakor éreztem némi zaklatottságot a hangjában. Ennek oka nem más, mint hogy váratlanul lepattant egyik reménybeli olvasónkról. Könnyű esetnek gondolva, a község iskolájának magyar szakos tanárnőjét kereste meg, hogy a hamarosan lejáró, kedvezményes Várad plusz Biharország előfizetését megújítsa. Csakhogy a pedagógus határozottan kikosarazta, arra hivatkozva: neki annyi a dolga, hogy sem könyveket, sem folyóiratokat olvasni nincs ideje. Na, ez az a kifogás, amivel szemben a terjesztő tehetetlen, ez volt a pillanat, amikor ifjú, ám rutinos munkatársunk tudománya is megállt. Bizony, időt mi sem csaphatunk a lapszámok mellé.
Ugyanakkor abban sem bízhatunk, hogy az időhiányos tanerő meg fogja szerettetni az irodalmat a tanulóival, ezért fölöslegesek, meg is takaríthatók azok az ötven percek, amelyeket a kölcsönös érdektelenség jegyében tanóra néven meg szokott tartani. Azzal együtt mondom ezt, hogy tudom, az egész oktatási rendszer nem úgy van kitalálva, hogy a tárgy megszerettetését szolgálja.
A lényeg, hogy a hagyományaink ápolva legyenek, mint egy nagy cserép filodendron, az író pedig reménykedjen: ha kortársai nem is olvassák, emléktáblára-koszorúra az utókor részéről majd neki is futja, ha jól viseli magát.