Soha nem én kellek
Most már végtelenített út lesz a tranzit,
Nyílegyenes, mint az érvek: majd a következő,
Ha én nem lehetek veled. Pedig már ő is
A következő, sőt, az előző is az volt.
Áthatolnak rajtam, mint egy szellemen,
Fehérlő pára, puha a testem, anyagtalan.
Belém fekszenek, mint egy felhőbe,
Elringatom őket, kialusszák a bánatukat bennem.
Soha nem én kellek. Felnézek rájuk,
Bólintok: ezt is meg azt is megértem.
Érthetnének néha engem is, de nem látnak,
Csak át, rajtam, mint egy tükröződő kirakaton;
Az kell, ami mögöttem van. Vagy mögöttük.
Már bennem vannak, eltemettem az árnyékukat,
Jövő őszre, tavaszra kihordom, mint frissen szedett
Virágot a kötényben, hasamat lemetszett szárak
Nedvedzik át. Fel sem szisszenek, áttetsző a vérem,
Úgy csorog le rajtuk, színtelen, nyomtalan,
Mint a cirógatásom vasárnap reggel,
Újabb hasztalan feltámadás harangszavára.