Senki nem ártatlan, senki nem gonosz – Három óriásplakát Ebbing határában
„Megerőszakolták, miközben haldoklott.” „Még mindig nem tartóztattak le senkit?” „Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök?” – ezek a rövid, velős üzenetek olvashatók a Missouri állambeli Ebbing kisváros határában, egy elhagyatott út mellett álló óriásplakátokon. Kiötlőjüknek, Mildred Hayesnek (Frances McDormand) nem áll szándékában szó nélkül hagyni azt a tényt, hogy a lánya brutális meggyilkolásának ügyében a rendőrség finoman fogalmazva nem áll a helyzet magaslatán. Martin McDonagh filmje – a legjobb filmnek járó Oscar-díj egyik jelöltje és esélyes várományosa – elvétve sem moralizál, karaktereit messze túlvezeti a várt sztereotípiákon, mindeközben kegyetlenül, véresen szórakoztató.
A címben szereplő három óriásplakát szövegét Mildred alaposan átgondolta. Nincs benne rágalmazás, csak néhány, rendőrségi dokumentumokkal igazolható tény, illetve két egyszerű kérdés. A plakátok bérlését kifizette, jogi alap az eltávolításukra nincs. Hogy aztán mennyire jogos Willoughby rendőrfőnököt (Woody Harrelson) személyesen vonni kérdőre a nyomozás eredménytelenségéért, vitatható, és az is tény, hogy Ebbing városának jóravaló lakói nem nézik jó szemmel a tévéhíradóba is bekerülő plakátakciót. Ám Mildred hajthatatlan, és hiába is mutat a rendőrfőnök megértést irányában, nem mond le tervéről: azt reméli, hogy ha nem engedi a hét hónappal azelőtti gyilkosságot kikopni a köztudatból, kényszerítheti a hatóságokat, hogy ne álljanak le az üggyel.
A Három óriásplakát Ebbing határában Martin McDonagh-nak csak a harmadik nagyjátékfilmje, de a színház világából érkezett brit rendező-forgatókönyvíró nevét már a szakma és a közönség is jól ismeri. 2005-ös rövidfilmje, a Six Shooter Oscar-díjat ért, első nagyjátékfilmje, az Erőszakik (In Bruges) pedig a kétezres évek egyik legkellemesebb meglepetését tartogatta a moziba járóknak. A Három óriásplakátot is feketekomédiaként szokás emlegetni, és bár az igaz, hogy feketébb nehezen lehetne, viccesnek is elég gyakran vicces, ám komédiának meglehetősen tragikus. McDonagh tehetsége éppen abban áll, hogy a nemritkán végletesen erőszakos képsorok nevettető párbeszédekkel és súlyos emberi érzelmekkel alkotnak furcsa háromszöget. A film egyik nagy erőssége, hogy minden percben képes meglepni a nézőt: ne tápláljunk illúziókat, azzal ellentétben, amit látatlanban gondolnánk, ez nem egy újabb Elcserélt életek, nem az embertelen, korrupt hatóságokkal a végsőkig dacoló és gyermekéért mindent feláldozó, elnyomott nő története. Frances McDormand szabadszájú Mildredje éppúgy harcol a saját lelkiismeretével, mint az impotens rendőrséggel, és nem megy a szomszédba egy kis önbíráskodásért. Az eleinte „főellenségnek” tűnő Willoughby seriff pedig a film legemberibb és legszerethetőbb figurája. A cselekményszálak a legváratlanabb helyeken futnak össze, és a szereplők a legváratlanabbul reagálnak az eseményekre vagy éppen egymásra, miközben a film hangulata folyamatosan, gyakran egyetlen jeleneten belül is változik: nevetésből döbbenetbe, meglepetésből sírásba fordul oda-vissza, hullámvasútszerűen.
Ahol a forgatókönyv gyengeségei kiütköznek – a néhol kínos, humorosnak szánt párbeszédeknél, illetve a számos, megmagyarázhatatlanul tökkelütött szereplőnél –, ott derül ki igazán, hogy mi is alkotja ennek a filmnek a gerincét. A főszereplők alakításai önmagukban is elegendők lennének ahhoz, hogy szükség esetén kihúzzák a csávából a Három óriásplakátot. McDormand semmit sem veszített az erejéből a Fargo óta, amiben 1996-ban Oscar-díjat kapott a mindenórás rendőrnő megformálásáért. Mostanra pedig, hogy már koránál fogva is igazi veteránná lépett elő – fanyar mosolya, vizenyős, kék szeme ezer zseniálisan megírt replikánál is többet mond. Harrelsonnal, aki a seriff szerepében cselekményben és karakterben is kiegyensúlyozza a természeti csapásra hajazó Mildred személyiségét, meghökkentően rokonszenves párost alkotnak. A két elemi erejű, nyers és őszintén emberi alakítás a film fő mozgatórugója, de nem feledkezhetünk meg Sam Rockwellről sem (hogy lett már 49 éves?), aki a mániákusan erőszakos, rasszista, mégis anyámasszony katonája rendőr, Jason Dixon szerepében a film egyik legmeredekebb karakterfejlődését mutatja be.
Aki látta az Erőszakikat, az a néhol rajzfilmszerűen eltúlzott erőszak és a megszámlálhatatlan szitokszó mögött-között most is mélységesen emberi filmre számíthat. A főbb szereplők bármelyikével könnyű együtt érezni: ki mondhatja el magáról, hogy minden nap túlcsorduló szeretettel búcsúzik el munkába menet a családtagjaitól, minden alkalommal bölcsen gondolva arra, hogy a sors akár úgy is hozhatja, hogy többé nem látja őket? Vagy hogy maradéktalanul képes nap mint nap teljesíteni a hivatását? Vagy hogy könnyedén megéli a felnőtt létet, és felelősséget vállal minden tettéért? McDonagh karaktereinek is vannak hibái, de egyikük sem alapvetően gonosz vagy jó. Miért megy keresztül pálforduláson a velejéig kegyetlen Dixon rendőr, miután az ő élete is a feje tetejére állt? Miért nem adja fel bosszúkampányát Mildred, amikor már az egész közösség ellene fordul – részben jogosan –, és valószínűleg saját lelkiismerete is az ellenkezőjét diktálná? Meglepő módon sok mindenre a szeretet és az empátia a válasz. De ebben a filmben még azt is elhisszük, hogy a szereplők mindezt valóban a poén kedvéért teszik.