2011. augusztus 25 | Markó Béla | Irodalom

Saját termésünk

Az ágakon nagy, hintázó szemek:
s úgy fénylik fentről ránk felhősen, mintha
nem onnan buggyant volna ki a szilva,
de a sötétkék égből csepegett,

s megduzzadt lassan őszire, saját
termésünk, szedjük s kóstolgatjuk közben,
míg édes húsa már kezünkre fröccsen,
megkönnyebbülten kelleti magát

a szilvafa, azt sem tudom, hogy földet
vagy felleget gyűjtünk-e most, s velünk
vajon mi lesz, mert darazsak köröznek

fölöttünk, ég-darabokat teszünk
közös kosárba, itt-ott egybetörnek,
s már össze-összeér véres kezünk.