Rögzített pillanatok
1880-2020 (Idő-óda) a címe a nagyváradi Lilliput Társulat december 19-én, hétfőn bemutatott legújabb előadásának az Árkádia Bábszínházban. A nonverbális produkció műfaja, az alkotók meghatározása szerint: klipszínház, filmkoncert és digitális rituálé.
Az előadást Sardar Tagirovsky rendezte. Az Oroszországból elszármazott színész, bábszínész, rendező már alkotott a Szigligeti Színháznál, ugyanis a múlt évadban ő rendezte a Szigligeti Társulatnál Az eset című drámát. Az Úrhatnám polgárért (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház) és Az esetért a nyáron elnyerte a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján a legjobb rendezésért járó díjat.
Az 1880-2020 (Idő-óda) című előadással kapcsolatosan Sardar Tagirovsky lapunknak elmesélte: régóta tervezte, hogy rendezzen egy ilyesféle előadást különféle korszakokról – a 19. század végétől kezdődően. Az 1880-as években kezdtek megjelenni a különféle technikai eszközök, kezdett mindjobban fejlődni a technika. Az emberekben akkor is, most is megvolt, megvan a rögzítési vágy, megpróbálván megragadni, rögzíteni a különféle pillanatokat. Az egész előadás egy zenemű is. Saját zenével és (egyebek mellett) az adott korok slágereivel. Izgalmas kísérlet ez a produkció arra vonatkoztatva: mi a mozi, a koncert és a színház hármassága. Egyáltalán nem használnak szövegeket, színházi elemek, filmbejátszások, korhű jelmezek, koreográfiák, zenék stb. segítségével idézik fel a különböző korok valóságát, s ez a lényeg. Az előadás koncepciója elfogadhatóvá teszi a különbözőségeket. Mindenkinek rengeteg a munkája e megjelenítések során – a koreográfustól a bábszínészekig.
„Sirály, Hamlet, Elektra – e három klasszikusra is épít az előadásunk, de nem szájbarágósan. Energiákat, színházi cselekményeket próbálok követni. Nyina például megegyezik Elektrával és Ophéliával… Minden egy hármasságra épül. A természet törvényei leírhatók bizonyos képletekben, felvázolhatók geometriai alakzatokban. A szikár, nyers cím – 1880-2020 – megerősíti a nonverbalitást. Mindenki beleesik ebbe az időintervallumba, aki ma él. Ugyanakkor eljátszhatunk a gondolattal, mi lesz majd száz, kétszáz év múlva. A pillanat rögzítése a halhatatlanságra való vágyásból fakad. Egy különleges hangszer, a teremin adja meg az időutazás hangulatát, hiszen az ember mesterségesen létrehozott valamilyen földöntúli hangot. Három évvel ezelőtt találtam ki, hogy használhatnánk az előadásban teremint. A Szigligeti Színház ezért vette meg ezt a hangszert, erre épült az egész koncepció.
Szeretek Váradon lenni. Várad furcsán leledzik a nagyváros és a kisváros között. Szeretem a Szigligeti Társulatot. És a Lilliput Társulatot. A bábszínészeket, akikkel most azt a fajta munkát csinálom, ami a legnehezebb: konkrét szövegkönyv nélkül dolgozunk. A kollektív szerepépítésre alapozom a munkáimat. Fontos, hogy a karakter ne cél legyen, hanem eszköz, tudatosság, a szabad akarat révén felöltöztetni egymást a szerepeinkkel. A karaktergörcstől meg kell szabadulni. A szerep illúzió. Mindegyikünk élete egy nagy dráma, a tegnapi nap olyan, mint az utolsóelőtti oldal egy könyvben. Minden lélegzetvétel fontos. A szerep is egy lény. A színházi pillanat az elmúlásról szól, a lét fájdalmas gyönyörűségéről. A pillanatok, amik vannak, amik megadatnak nekünk, egyediek és megismételhetetlenek. A pillanatok ajándékok. És örökké létezők.”
(Részlet a Sardar Tagirovskyval folytatott beszélgetésünkből, amely a Várad januári számában lesz olvasható.)