Privát forradalom
A gyárban senki nem dolgozott. Karácsony környékén amúgy is mindenki csak tettette a munkát, az ünnepen pedig csak bementek, a szalagról alig került le termék. Az asszonyok – a cipőgyárban kevés férfi dolgozott – a karácsonyi menüről beszélgettek hangosan. Suttogva a temesvári eseményeket, a diktátor előző napi beszédét tárgyalták. Kis csoportokban gyülekeztek a dohányzóhelyen, az öltözőben. Tudtunk a temesvári vérengzésről, tudtunk mindenről, ami az országban történik, féltünk és reménykedtünk egyszerre. A gyárban hetek óta arról folyt a szó, de csak halkan, hogy már mindenhol elkergették a diktátort. Naponta sétáltak a gyárban öltönyös ismeretlenek, senki nem kísérte őket a vezetőségből. Szekusok – suttogtuk. A megyei Securitate (politikai titkosrendőrség) épülete közvetlenül a gyár mellett volt, utóbbi hátsó bejárata előbbi kapuja mellett helyezkedett el. Látásból ismertük az ott dolgozókat. A gyári séták során nem azok bukkantak fel, akiket megszoktunk.
Az utcán reggel még csend volt, délelőtt tüntető tömegek lyukas zászlókkal vonultak a főtér felé. Minket bezártak a gyárba, megmondták, csak a műszak lejártával lehet kimenni, de akkor sem biztos.
Hét ágra sütött a nap, volt valami ünnepi a levegőben. A mindig csendes udvaron a munkások és vezetők úgy tettek, mintha nem látnák egymást.
Felmentem a fiúkhoz, a lakatosműhelybe rádiót hallgatni. A szerelők uzsonnáztak. Előkerült a pálinka. Az mindig jól jön, mondta egyikük, de senki nem kortyolt az üvegből. Fáztunk. A gyárban mindig hideg volt télen, a langyos fűtőtestek a látszatot szolgálták, mint minden más. A lakásban is hideg volt reggel, amikor eljöttem. Majszoltuk egyikük faluról kapott kóstolóját. Négyen dolgoztak a műhelyben, két magyar és két román, a szó hol egyik, hogy másik nyelven folyt. Megszakították a műsort, Mircea Dinescu költő és Ion Caramitru színművész bejelentették: a diktátor és a neje egy helikopterrel megszöktek. Egyszerre ugrottunk fel a székről, összeölelkeztünk. Ittunk egy korty pálinkát és rohantunk, vinni a többieknek a hírt: szabadok vagyunk. A naptáros falióra december 22. 12.20-at mutatott. Leszaladtam a lépcsőn, lecsaptam a főkapcsolókat, a szalagok leálltak, az asszonyok, a mesterek döbbenten néztek. „Szabadok vagyunk, a diktátor elmenekült” – üvöltöttem sírva és nevetve. Önkéntelenül figyeltem, mi történik.
Pillanatnyi csend után üdvrivalgás tört ki, az asszonyok összeölelkeztek. Mindenki rohant az udvarra. A részlegen, ahol én is dolgoztam, csak páran maradtak. A mesternő, akinek magas rangú katonatiszt férje valahol az ország másik végén teljesített szolgálatot, halálsápadtan, sírdogálva ült az asztalnál. Mi lesz most? Mi lesz most? – kérdezgette magától. A többiek, akik bent maradtak, ijedt arccal ültek a helyükön. A dohányzó kiürült. Az emberek az udvaron gyülekeztek. Valaki kijött az épület irodarészlegéből, talán az igazgató, talán más, és elkiáltotta magát, hogy még nem járt le a munkaidő, menjünk vissza a helyünkre. Sokan visszasomfordáltak, mások maradtunk. Győztünk! – kiáltották innen-onnan egyre hangosabban.
Végre mehettem haza, megnézni, mi van idős szüleimmel. Anyám a tévében nézte az eseményeket, fülig ért a szája, a zöldség a konyhaasztalon pihent, nem ért rá főzni. Aztán észrevettem, hogy potyognak a könnyei. Apám a téren volt, számítottam rá, hogy idős kora ellenére nem a fotelben fogja ünnepelni a diktatúra bukását.
Sok mindent megértek, túlélték a náci haláltáborokat, és eldöntötték, a kommunizmust is túlélik. Túlélték. Győztek – gondoltam magamban. Ők, a kisemberek, a „megalázottak és megszomorítottak” (Dosztojevszkij).
A szerző újságíró, kritikus, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke.