Poétika és politika

Markó Bélát költői pályakezdésétől nagyfokú tudatosság, reflexivitás, önreflexivitás jellemzi. Ennek mind versbéli, mind kritikusi, esszéírói megnyilvánulásával gazdagon találkozhatunk az életműben, de szükségesnek vélem a teoretikus alkotó műveit részletesebb vizsgálat tárgyává is tenni. A költői világ változásainak, a költői pálya alakulásának követéséhez és megértéséhez a reflexív alkotói megnyilvánulások, az irodalomtörténeti és kortárs műveket elemző, értelmező, illetve vallomásos szövegek nagyban hozzájárulhatnak, miközben, különösen az esszéírói életmű (a benne kifejlő gondolatvilággal, irodalom- és társadalomszemlélettel) vitathatatlan önértékkel is bír.

A kritikus és esszéíró munkásságának legjavát ez idáig az Olvassuk együtt címmel 1989-ben megjelent kötetben és az 1999-es Az erdélyi macska című kötetben tette közzé, de az esszéíró műveiből a Pont Kiadó is készített egy válogatáskötetet, A vörös kaptár címmel 2012-ben. Itt vehetjük számba ugyanakkor az Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989 című 2009-ben megjelent kötetet, legalábbis annak előszavát (Farkas az ágy alatt. [Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz]), de akár ide sorolhatjuk a Markóval készült három beszélgetőkönyv (A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. 2006; Kelemen Attila Ármin: Így működik Markó Béla. 2012; Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával. 2013.) számos részletét is, miként Az erdélyi macskában közzétett, majd az azóta született nagyobb folyóirat-interjúk egyes részleteit, azokat, amelyekben a különböző kérdésekre adott válaszai egy-egy kisesszéként értékelhetők. S végül, ha vizsgálat tárgyává nem is teszem, itt említem meg az irodalomról történetileg, teoretikusan és pedagógiai megfontolásokkal gondolkodó alkotó tankönyveit is: Magyar irodalom. Tankönyv a XII. osztály számára (Izsák Józseffel közösen), 1981; Magyar irodalom. Tankönyv a XI. osztály számára. XX. századi magyar irodalom (Láng Gusztávval közösen), 1992. Nem sorolom viszont ide, és többnyire nem is tárgyalom a politikus Markó beszédeit, előadásait, tanulmányait, interjúit tartalmazó köteteket (A feledékeny Európa, 2000, Önállóságra ítélve, 2002, A magyar dilemma, 2004, Kié itt a tér, 2010), jóllehet tartalmaznak olyan írásokat is, amelyek az irodalom és a közélet, az irodalom és a politika határterületein járnak, részben ennek is köszönhető, hogy az esszéírói életműből válogató A vörös kaptár kötet felerészben olyan szövegeket tartalmaz, amelyek a politikus szövegeiből válogató Kié itt a tér kötetben is benne vannak. Ellenben itt is említésre méltónak tartok néhányat a fenti kötetekbe nem került, folyóiratokban rekedt korai írások közül, illetve a legutóbbi évek, szintén még csak folyóiratokban olvasható esszéi közül.

Markó már a hetvenes évek elején, fiatal kolozsvári egyetemistaként elkezdett recenziókat, kritikákat, esszészerű szövegeket közölni a romániai magyar irodalmi lapokban. Írásainak a kezdetektől mindmáig két fő irányultsága figyelhető meg: egyrészt igyekszik elemezni, értelmezni a kortársak, a nemzedéktársak, a közvetlen elődök, illetve követők és az irodalomtörténeti klasszikusok konkrét műveit, köteteit, életművét (már egyetemi szakdolgozatát is a Forrás első és második nemzedékéről írta 1974-ben, Újító törekvések a romániai magyar lírában [1950–1973] címmel), másrészt próbálja általánosabb érvénnyel újragondolni, újrafogalmazni az írói, költői szereplehetőségeket, az irodalom, a költészet sajátszerűségét, nem függetlenül a társadalomhoz, a (nemzeti) közösséghez való viszonyától. Mindezt akár egyetlen íráson is belül, s mindkét törekvés mélyén, hol kimondva, hol kimondatlanul ott lappang a személyes érintettség, az örökös vágy a fokozott önértésre, a saját költői, írói magatartás és szerep kimunkálására. Jellemző a következő vallomás a Költő a koponyák hegyén című, a korábbi Dsida Jenő-képet átértékelő, talán legfontosabb irodalomtörténeti esszéjéből: „pontosan erre a kérdésre, ezekre a kérdésekre keresem a választ, s ha becsületes akarok lenni, azt is bevallom, hogy nem tárgyilagos filológusként, hanem a saját dilemmáit feloldani igyekvő utód szenvedélyével.”1

A harminc-negyven évvel ezelőtti kritikákra, esszékre visszatekintve, igazán érdekesnek, fontosnak, főként a monográfia kontextusában, ma már nem is az egyes alkotókat, műveket illető konkrét megállapítások látszanak, hanem az önértelmezésre is alkalmas, a markói irodalomszemléletet és annak időbeli alakulását, változásait feltáró vagy éppen továbbélését megmutató gondolatmenetek. „A költészet, mint minden művészet, amely maradandóságra törekszik, híd a múlt és a jövő között, és nem egyszerűen mindennapjaink szemet gyönyörködtető obeliszkje. A jó versnek olyan hídnak kell lennie, amely idők teltével is járható marad a gondolkodásra és esztétikumra érzékeny elme számára. Azért volt nagy költő Petőfi vagy Ady, mert korukhoz szólva átmentették nekünk emberségüket, nekünk is láttatták, amit láttak. Lám az aktualitás, a politikum jól megfér az örökkévalósággal” – írja például 1973-ban a Farkas Árpád költészetéről szóló kritika felvezetéseként, de akár a saját költészetére is mindmáig érvényesen. Farkas Árpád költészetében üdvözli a provincializmus meghaladásához szükséges teljesség igényét, az ellentétek, a rész-egész egységét látó szemléletet, amivel láthatóan maga is azonosulni tud mindmáig. Ugyanitt elmélkedik a költői közéletiség és felelősségérzet kérdéseiről is, ezen a téren viszont sokat módosult később az álláspontja: „Közéleti költőnek azt tartom, aki ki tud lépni magánemberi státusából akkor is, amikor leginkább befele fordul, közösségi tud lenni azzal, hogy értünk (és nem feltétlenül rólunk gondolkodik. (…) Mert manapság, éppen a sokat emlegetett »dömping« miatt, a jó vers felelősségérzet kérdése is.” Az ekkoriban Petőfit idéző írásában is a költői felelősségérzet és az „írástudó használni akaró lendülete” aktualitását hangsúlyozza2, mint ahogy néhány évvel később, a fiatalok irodalmáról az Igaz Szóban rendezett kerekasztal-beszélgetésen is, de ott a csak eszköznek tekintett irodalom és az irodalom önmagával szembeni felelőssége gondolatával már tovább is lép. A fiatal nemzedék tagjainak kísérletező kedvét, „eszmei-esztétikai tapogatózását” is ebben az összefüggésben helyezi el, mint ahogy az értékek türelmetlen keresését, a hangsúlyozottabb teljességigényt, az újfajta valóságmodellek megteremtésére irányuló szándékot, a kritika és az esszé műfajának előretörését is.3 Ez a szöveg pontosan felmutatja nemcsak a nemzedéki jellemzőket, de a hetvenes évek végére Markó számára vonzóvá vált törekvéseket is.

Markó Béla nem tartozott az ún. esszéíró nemzedék tagjai közé, akik Bretter Györgyöt tekintették mesterüknek, de a korban nagy hatású filozófus írásait bizonyára ő is ismerte, s például a fiatalok kapcsán elmondott, az irodalom és a felelősség, a költészet és a játék viszonyáról megfogalmazott gondolatai, miként korabeli költészete is, mintha Bretter írásaitól, például egy néhány évvel korábbi, Költészet és felelősség című esszéjéből is ihletődött volna. A bretteri szemlélet a fiatal költők, így bizonyára Markó számára is felszabadító hatással volt, de őt nemcsak a költészet szabadsága, „radikalizmusa” és „aleatóriája” vonzhatta, hanem, mint láthattuk, kezdettől mindmáig a felelőssége is, amihez szintúgy kaphatott megerősítést akár még ugyanezen Bretter-írástól is: „mert a költészet egyetlen dolgot tud magáról: azt, hogy felelősséggel tartozik. Mint az érzelmek iskolája tartozik felelősséggel azoknak, akik nyelvén eldadogja magát, akik befogadói, hallgatói, és akik akaratlanul is beiratkoztak ebbe az iskolába, mert mást nem is tehettek, akik már azzal iratkoztak be, hogy megszülettek, és a szó meg a tett adott mezejében a költészet tárgyává lettek. Az ember nem tehet arról, hogy hol születik: de a költészet tehet arról, hogy az ember érzi-e, hol született.”4

A tudatos markói reflektáltság legkorábbi, 1972-ből való, mégis igen jellemző példája a Mértékegységek című írás, még akkor is, ha a fiatal kritikusoktól hitvallást rendelő szerkesztői felkérésre született. Egy 21 éves alkotó elmélkedik ugyanis benne az általa még éppen csak elkezdett kritika- és esszéírásról: a kritika esetében hangsúlyozza az egzakt módszerek, a tudományosság fontosságát, az objektivitás mellett a személyes többletet, miközben mind a „filozófiai indíttatású”, mind a „lírai” kritika túlkapásaira figyelmeztet. A kritikus kapcsán is megfogalmazza a felelősségérzet szükségességét: „Ha igaz, hogy az író a társadalom, a kritikus pedig az irodalom lelkiismerete (ezért kétszeresen elkötelezett a kritikus), akkor megvan az ide-oda csúszkáló mércét rögzítő súly is: a felelősségérzet íróval és olvasóval szemben.” Az esszéisztikus hangvételt buktatónak érzi, ha közben megfeledkezünk az eredendő élményről, magát az esszét pedig így definiálja: „Az esszé a szellemi kultúra és a valóság közti »kapcsolások« bonyolult hálózata, amelyben az irodalmi alkotás csak mint viszonyítási pont szerepelhet. Ezért nem helyettesítheti az esszé a kritikát.” Hangsúlyozza a kritikus műítészi szerepét, végül megállapítja: „a kritikus nem irodalmat csinál (megint Babitsra hivatkozom), hanem irodalmat irányít. És ez sem jelent kevesebb felelősséget, mint a művészé.”5 Ebben a korai, szakmai tudatosságról árulkodó esszében Markó még határozottan elválasztja a kritika és az esszé műfaját, de a maga későbbi gyakorlatában (ahogyan részben már láthattuk is) nem érvényesíti ezt következetesen, korai kritikáiban sem ritkák az esszéisztikus felvezetők, kitérők, később pedig a műfaji határok feloldására, a két műfaj összemosására is számos példát szolgáltat. S ahogyan a saját kérdéseinek körbejárása, a saját problémáinak megfogalmazása, az önvallomás, illetve a közéleti véleménynyilvánítás egyre fontosabbá válik számára, úgy válnak kritikái egyre inkább esszévé, úgy szorítja az esszé egyre inkább háttérbe a kritikát az életműben.

Az erdélyi macska című kötet Rend és romlás ciklusa húsz kritikát és egy antológia-előszót tartalmaz, s nem lehet véletlen, hogy épp ezeket az írásait érezte a szerző az utókor számára könyvben is megőrzendőnek. A szövegek többsége a saját nemzedéke, illetve a közvetlen elődök és követők műveivel foglalkozik, Király László, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Sütő István, Kovács András Ferenc esetében két-két alkalommal, és Bodor Ádám, Deák Tamás prózakötetét kivéve lírakötetekkel. Ez is arra utal, hogy bár minden esetben értően, komoly kritikusi, elemzői, értelmezői kvalitásokat csillogtatva, máig érvényes megállapításokat téve tárgyalja az egyes alkotói világokat, illetve műveket (még ha időnként vállaltan nem „tárgyilagos, hanem figyelemfelhívó kritikát”6 írva is, mint Sütő István esetében), a kritikusi tájékozódás, foglalatosság nem független a saját költői érdeklődéstől, a saját kérdéseire való válaszkeresésektől. De nem titkolja ezt a szerző, gyakorta szövegszerűen meg is fogalmazza. Amikor például már 1978-ban A parton lovashajnal című Egyed Péter-kötet kapcsán a szerző „konzervativizmusáról” és „modernségéről”, teljesség-vágyáról, „fel-feltörő, fojtott klasszicizálásáról”, kérdéseiről és válaszairól elmélkedik (Az idő csapdájában), akkor nem csak sejthetjük, hogy mindez számára is személyes ügy, mivel így zárul a kritika: „De mielőtt a tátongó réseket kitöltve egymásba szakadnának kérdéseink és feleleteink, valljuk be: mindannyian »költőietlen« kérdések és »költői« válaszok hibátlan összeillesztésén fáradozunk.”7 Amikor pedig Kovács András Ferenc kötetei kapcsán kétszer is szembenéz a szerző alakoskodásainak, maszkjátékainak, illetve a feltűnő formakultúrájának kérdéseivel, akkor is nyilvánvaló, hogy a saját kérdéseivel és lehetőségeivel is szembesül: „nagy költői nekiszánás és önbizalom szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a szabadságot (az egyéniség szinonimája lenne ez?) közszabályok, közformák sűrű és könyörtelen rácsai mögött próbálja megvalósítani” (Mire jó a forma?).8 S az csak természetes, hogy a Kimaradt szó című, nemzedéktársai jó részét felvonultató, 1979-ben megjelent antológiáról szólva („…Esténként összegyűltünk”) saját korabeli törekvéseit is leírja: „És elsősorban a formateremtő szándékot kellene kiemelnünk, amely egy elavult forma- és konvenciórendszer elleni frontális támadásban nyilvánul meg, és mint ilyen, jóval fontosabbnak látszik minden eddigi költői csoportosulás ars poeticájánál, még akkor is, ha kereshetnénk és találnánk analógiákat a szürrealizmus, expresszionizmus stb. hőskorszakából. Ugyanis egy lényeges különbségről van szó: olyan egyedi formák kereséséről, amelyek egyszeriségüknél fogva semmi másra nem használhatók, nem telíthetők más, esetleg ellentétes tartalmakkal, és így minden manipulatív szándék számára használhatatlanok.” Az viszont kevésbé természetes, de jellemző Markóra, főként 1986-ban már, hogy Lászlóffy Aladár Ledőlési határidő című kötetéről írva („Álmomban betű tanított meg élni”) a kritikus egyszer csak kilép a szerepéből és alkotói önvallomást tesz: „Egy szó, annyi, mint száz: nem hiszek az objektív lírában. Nem hiszem, hogy még a legközkeletűbb formában megnyilatkozó költészetnek is nem a sajátos szájtartás, az összetéveszthetetlen hang és látás ad különös ragyogást. (…) Igen ám, de a dilemma továbbra is, számomra is dilemma marad, mert sejthetőleg konzervatívnak minősülő verseszményem azt súgja, hogy a megéltség hitele nélkül a szó fabatkát sem ér, viszont adottságaink és lehetőségeink arányában mégiscsak egyfajta – szinte félek kimondani – képviseleti lírát kellene művelnünk, ki-ki meggyőződése szerint képviselve kis- és nagyközösséget, férfiakat, nőket, emberiséget, ezt vagy azt, ezt is, azt is. Hogyan lesz a személyes fájdalomból közösségi gond, miképpen válik a közösség baja vagy öröme legbelsőbb érzéssé? Ez a jó versek és a jó költők titka, nem mesterségbeli fogás, hanem istenadta nyilvánvalóság, mint a futáskor felgyorsuló, séta közben lelassuló lélegzetvétel.”9

A kilencvenes évek elején írott Markó-esszék egy közéleti jellegű csoportja a kötet Költő a koponyák hegyén ciklusa végén található, de mielőtt ezekkel is foglalkoznánk, érdemes a ciklus korábban született irodalomtörténeti, illetve esztétikai kérdéseket érintő esszéire némi figyelmet fordítanunk, mivel a költői pálya alakulása, döntő fordulata szempontjából talán éppen ezek a legfontosabbak. A már hivatkozott Szilágyi Domokos mellett József Attila, Arany János, Babits Mihály, Dsida Jenő és Székely János művészetét jellemzi rendkívül felkészülten, az életműveket otthonosan bejárva, a közkeletű, korábban rögzült portrékat általában kiegészítve, átrajzolva, ezáltal pontosítva, érzékletesebbé, hitelesebbé téve. Részben talán annak is köszönhetően, hogy természetesen most sem feledkezik meg a személyes preferenciáiról, dilemmáiról, többek között a konvenciórombolás, formabontás és autonóm alakzatteremtés után, immár a hagyománykövetés, a klasszicizálás korszerűségének kérdéseiről. „Költőktől sok mindent el lehet örökölni” – rögzíti már az 1980-as, József Attilát idéző esszéjében (Szólítsuk-e József Attilát?), mintegy a maga az örökséget számba vevő törekvéseinek nyitányaként. S tőle még nem is a tökéletes formát, a képalkotási technikát, a feladatot javasolja eltanulni, hanem inkább a vallomásos kitárulkozást, az önkínzó személyességet és a szeretet mindenek fölöttiségét: „A szeretet nála a magány ellentéte; a szeretet az igazság, a szabadság, a harmónia; a szeretet: helyünk a világban.”10 Két évvel később, az „Édes szavú nyelvmesterünk”, Arany János kapcsán viszont már azt hangsúlyozza, hogy „nemcsak tudós költő volt, hanem a versírás megszállottja is, első s utolsó mindmáig, aki mások s maga teremtette konvenciók között gyermekként és poeta doctusként otthon érezte magát, nem nyűgnek, de fontos kötelességnek vélte úgy lélegezni, ahogy lélegzik a vers, és úgy élni, ahogy a vers él. (…) azon kevesek közé tartozott, akik már-már boldognak mondhatták magukat: kedvére való rendet teremtett, ha nem is az életben, de legalább a költészetben” (A boldog utód). S jóllehet Markó úgy véli, „korunk esztétikája” éppen nem kedveli az Arany János-i eszményeket, a rendet, a tökélyt, a szépséget, a harmóniát, azon reményének is hangot ad, hogy „nem kortársunk ugyan, de talán boldog utódunk ő.”11 A Dsida Jenő-portré átrajzolása során 1989-ben azzal a magyar kultúrában, irodalomban évszázadok óta napirenden lévő, de sajátként is megélt dilemmával szembesül a költő-irodalomtörténész, amely a „politikai-társadalmi közszolgálat parancsként” jelenik meg a művészek számára, s amely a Trianon után kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyar értelmiség előtt még élesebben megmutatkozott, többek között a Vallani és vállalni vitához, s olyan hamis döntéskényszerekhez vezetett, mint a „szolgálni vagy alkotni”. Markó hangsúlyozza, hogy „ez a földöntúli régiókba elkalandozó, tündéri poéta sem bújhatott ki a döntés alól. És nem is bújt ki, már nagyon fiatalon felismerte, hogy a művészet nemcsak esztétikai kérdés, hanem etikai vállalást is jelent”, és felismerte azt is, hogy „a személyes élmény és az általános emberi szenvedés megjelenítésének közbeeső állomása: annak a közösségnek a sorsa, amellyel nyelvünk és kultúránk összeköt, s amelynek természetes módon – annyira, hogy látszólag kimondani sem érdemes – részese a költő, aki ezen a nyelven beszél, ír és álmodik.” Ugyanakkor tisztában volt a feladatvállaló kisebbségi értelmiségi lét elfogadásával járó értékvesztéssel is: „Nem a »súly alatt a pálma« vigaszába torkollik a vers (tudniillik a Psalmus Hungaricus – E. T.), Dsida nem áltatja magát még ezzel a kétes bölcsességgel sem, hanem egyszerűen elfogadja a kihívást, beismerve, hogy a vállalás lemondást is jelent. A kultúra egy része feláldoztatik azért, hogy más része megmaradhasson? Igen, állítja ez a költemény, és cáfolja az egész addigi életmű.”12

Szilágyi Domokos mellett egy másik kortárs, Székely János is kétszer szerepel a kötetbeli esszék között (Székely János igazi műfaja, János úr kegyes trükkjei), s nem azért, mert Markó költői pályája kezdeténél ott bábáskodott, s mert 1989-ben (az írások keletkezésekor) már tizenhárom éve egy közös szerkesztőségi szobában dolgoztak az Igaz Szónál, hanem leginkább azért, mert a kortársak közül a versben, prózában, drámában, esszében egyaránt kiválót alkotó Székely volt talán a legnagyobb hatással Markóra. Nem véletlenül írt már életében (Egy költészet genezise/Kiűzetés a számítógépből) és halála után is (Székely János íróasztala/Érintések) verset hozzá, róla, s emlékezett meg halála óta már két újabb esszében alakjáról és munkásságáról (A tökéletes szerep, A szürke árnyalatai [Székely János: A vesztesek]), s nem véletlenül beszélt róla sokat a beszélgetőkönyveiben, illetve szinte minden hosszabb, alaposabb, az életútra visszatekintő interjúban. 1989-ben Kántor Lajosnak, Az erdélyi macska interjú-ciklusában is közzétett beszélgetésben (Zárt formában meglelt szabadság), még csak annyit mondott: „Székely Jánostól műgondot, igényességet és jó értelemben vett teoretizálásra való hajlamot”13 tanult, a legutóbbi hosszabb, Fekete Vince által 2013-ban készített Székelyföld-beli életút-interjúban már két és fél oldalon vall a hozzá való viszonyáról, arról, hogy „nagyon-nagyon sokat”, „tisztességet”, „módszerességet, igényességet, következetességet tanultam, de főleg azt, hogy a világot hogyan kell megfogni”.14

A nyolcvanas évek végére, amikor az első két Székely János-esszé íródik, Markó már maga is hasonló, a korban konzervatívnak ható, de mégis korszerű esztétikát vall, vagy ha korszerűtlennek is minősítettet, mégis érvényeset, szükségeset. „Legyünk korszerűtlenek! – ajánlja a Mindenki autóbusza című 1988-as verseskötetének Rövid, korszerűtlen kiáltvány című előszavában – Gyömöszöljük be csúnya szavainkat, esetlen mondatainkat a szonett vulkánfíber bőröndjébe, a szonett megvasalt ládikájába, a szonett rokokó ékszerdobozába! Legyünk modorosak! Legyünk valamilyenek! Szeretnék végre hasonlítani, de nem a korhoz, hanem a vonatablakból megpillantott dombokhoz, hegyekhez, folyókhoz, erdőkhöz.”15 Az utánzás és az eredetiség kérdésén meditálva (Mellékajtó vagy főbejárat?) már 1983-ban azt kérdezi: „nem az-e éppen a dolgunk, hogy azt mondjuk el, amit más soha, semmilyen körülmények között elmondani nem tud? De nem az-e ugyanakkor a dolgunk, hogy a legfontosabb – legközösebb, legemberibb – bajainkra találjuk meg önmagunkban a visszhangot és a választ? Alapvető ellentmondás van hát a művészetben. Ebből az alapvető ellentmondásból születik, hitem szerint, minden igazi vers, regény vagy zenemű.”16 A Műhelytitkok ismeretének hasznosságáról elmélkedve, egy évvel később megállapítja: „a mű örök ugyan, de nincsen időből és térből kiszakítható vers, számtalan vékony, láthatatlan, de elszakíthatatlan szállal kötődik mindegyik korhoz, amelyből vétetett.”17 Borges esszéit olvasgatva, 1988-ban egyenesen annak a gyanújának ad hangot, hogy „tiszta irodalom nincs is. Nincs olyan irodalom, aminek semmi köze a filozófiához, a matematikához, a lélektanhoz, a nyelvtudományhoz, a politikához, és így tovább, a sor tetszés szerint a végtelenségig bővíthető. Vagy talán mégis van, de az a kutyát sem érdekli. Bevallhatom: engem sem!”18 Érdekes, hogy már a romániai változások után, 1991-ben, az Újabb eszétikám? című szövegében jut el oda, hogy a Székely János-i eszköz-elvet maga is felvállalja: „Csak azt vallhatom, amit most igaznak vélek, hogy a vers: eszköz. Ezt így leírni rettenet. Különösen nekem, aki mindig arra vágytam, szűnjék meg a kényszer, amely nálunk az író becsületbeli kötelességévé tette, hogy megvívjon az övéit fenyegető sárkányokkal, lidércekkel és pártaktivistákkal. S most, hogy legalább ez a kényszer tényleg tűnni látszik, rezignáltan kell beismernem: a dilemmától szabadulni nem fogunk. Sem ma, sem holnap, semmikor…”19

A fentiekben a maguk kontextusából ki-kiemelt idézetek olykor meredek, leegyszerűsítő megfogalmazásoknak, túlzottan sarkos állításoknak tűnhetnek, pedig mögöttük általában igen összetett irodalomelméleti, esztétikai dilemmák és megfontolások munkálnak, jól látható ez az Olvassuk együtt címmel, 1989-ben megjelent „versmagyarázatok” sorozatában is. A magyar líratörténet 19 klasszikusának (Balassi Bálinttól Radnóti Miklósig) többnyire közismert, az iskolai tananyagban is szereplő verseit elemző, értelmező miniesszék (kiegészítve a Kőmíves Kelemen népballada és egy-egy Mihai Eminescu-, Lucian Blaga-vers elemzésével) eredetileg az Igaz Szó Markó által szerkesztett, Irodalom és iskola című rovatában jelentek meg. Ebből következően vállaltan pedagógiai, okító jellegű a szövegek többsége, de korántsem didaktikusan oktató, tankönyvízűen unalmas. Negyedszázad távlatából is olvasmányosak, frissek, érzékenyek, problémacentrikusak az elemzések. Szerzőjük láthatóan nagy műveltséganyag birtokában, a szükséges irodalomtörténeti és líraelméleti ismeretekkel felvértezetten fogott a sorozathoz, de nem tudós tanulmányokat és nem is leegyszerűsített óravázlatokat írt, hanem igazi, célirányos gondolatmenetű esszéket, kísérleteket. Elevenségükhöz, élményszerűségükhöz bizonyára hozzájárul az, hogy a racionális észjárású dolgozatokat mégiscsak egy ízig-vérig költő írja, aki nemcsak nagy empátiával rendelkezik a tárgyalt kérdésekben, nemcsak merészel lelkesülni egy-egy költői megoldás láttán, s maga is képeket, metaforákat, hasonlatokat szőni az esszényelvébe, de a személyes érdekeltségét sem titkolja, nem leplezi a belső küzdelmét a saját álláspont kiérleléséért, a megértésért és megértetésért. Egyetlen hasonlóan eredményes, nagy hatású, a vers olvasásához, a verssel való foglalkozáshoz kedvet csináló, diák és tanár számára ma is oktatási segédletként használható, költőtől származó verselemző sorozatról tudok, a Nemes Nagy Ágneséről, amely a Diákkönyvtár sorozatban, Szőke bikkfák címmel, szintén 1989-ben jelent meg. Markó kötetét egyrészt az átgondoltsága különbözteti meg a Nemes Nagyétól, az, hogy módszeresen sorra veszi a magyar líratörténet legfontosabb állomásait (a kötött verstől a szabad versig), másrészt a vallomásosság felvállalása, az, hogy miközben magyar líratörténeti vázlatot ad, és általános költészetesztétikát körvonalaz, a saját személyes esztétikájának alapelveit is megfogalmazza. Nyilvánvaló a nagyszabású esszé-vállalkozás rokonsága a nagyjából egyidejűleg írott verskompozícióval, a Költők koszorúja című szonettkoszorúval. Ezért írhatta joggal a kötetről szóló kritikájában Márkus Béla: „Olyan versmagyarázatok, amelyek egybegyűjtésével mindenekelőtt a saját költészetébe vezérlő kalauzt adott az olvasó kezébe”20, s ezért érdemes nekünk is számba venni a továbbiakban, milyen fontosabb esztétikai nézetekkel azonosul az elemzésekben.

Markó szerint az irodalomtanítás talán legmakacsabb félreértése az – írja mindjárt a Megmérni a mérhetetlent? című bevezető esszében –, „hogy a költői nyelv a köznyelv tökélyre vitt változata. (…) Holott már kezdettől tisztáznunk kellene, hogy a költészet a beszédnek egy másik fajtája, amely nem a valóság minél érzékletesebb reprodukálására törekszik (…), hanem megkísérel egy másik valóságot létrehozni, amely modellként működik. Ennek az új valóságnak éppen olyan fontos létfeltétele egy nyelvi vonzat, mint mindennapi életünknek a nehézkedés törvénye. Ezért aztán valószínűleg igazuk van azoknak, akik a mű megértéséhez magából a műből, annak szabályszerűségéből indulnak ki, és nem a kontextusként köréje szerveződő világból, amelyre természetesen a vers is visszautal, de nem részleteiben, hanem egészében.”21 Ezért, bár láthatóan jól ismeri a tárgyalt művek alkotóinak egész életművét, költői személyiségét, tisztában van az életrajzi és kortörténeti adalékokkal stb., mindebből éppen annyira hivatkozik csak, amennyi szükséges a vers megértéséhez, illetve az általa aktuálisan fontosnak tartott kérdések megvilágításához. Viszont nem is mond le róluk, sőt, Ady Endre Intés az őrzőkhöz című verse elemzésének felvezetéseként például éppen azt hangsúlyozza, hogy még az életrajzi értelemben legtávolságtartóbb költők nyelvi szövegeinek is „van bizonyos »kontextusuk«, nemcsak fellelésük vagy megmaradásuk körülményei, hanem az az asszociációs kör, az a nyelvi háttér, amely olvasásukkor óhatatlanul megelevenedik bennünk. A mű nyelvének állapota, szókincse, régisége vagy újdonsága már elegendő ahhoz, hogy ne önmagában szemléljük, ne csak arra figyeljünk, amit kimond, de arra is, amit ismereteinktől függően felidéz bennünk. (…) Nem igaz hát, hogy olvasáskor csak a mű létezik, amely teljesen magával ragadja az olvasó személyiségét, mert hiszen mindvégig ott van mögötte a »kontextus« is, ismereteink szövevényes, dúsító, gazdagító háttere.”22 A hagyományos kérdés, hogy miért is szép egy-egy vers, kevésbé foglalkoztatja, de az annál inkább, hogy milyen a szép vers, s hogy egyáltalán, mi (a) szép. Már a Kőmíves Kelemenné kapcsán sem csak a népköltészeti alkotások természetéről elmélkedik, de rögzíti, hogy „Az a szép, ami beletalál a közösség szimbólumrendszerébe. És tényleg szép: mert szép minden, ami töretlen világelképzelést, kikezdhetetlen világmodellt sugall.”23 Az Egy katonaéneket azért látja szépnek, mert benne „az ember együtt lélegzik a természettel, ismeri saját helyét és szerepét a világban, és ez az önazonosság harmonikussá teszi az életét.” A vers ugyanakkor arra is alkalmat ad, hogy a szép és az igaz viszonyát tisztázza Boileau, Keats, Arany János után: „Úgy tűnik, a művészet hatása közvetlenül összefügg annak igazságtartalmával, a szépség és igazság viszonyától függ az esztétikum, még akkor is, ha ez a két fogalom nem cserélhető fel egymással.”24 Bartalis János De különben csend van című versének elemzése kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy a természethez képest „A műalkotás másképpen szép. Vagyis – nyugodjunk bele –: nem szép. Hanem jó. Vagy mély. Vagy borzongató. Vagy megrendítő. Vagy – miért ne? – csúnya! A maga nemében éppúgy tökéletes, mint egy kavics vagy égig érő szikla, de nem akar sem kavicsnak, sem sziklának látszani.”25 Radnóti Hetedik eclogájának elemzése pedig lehetőség Markó számára, hogy mintegy összefoglalóan felsorakoztassa a konvenciórombolás és a hagyománykövetés melletti érveket, s megállapíthassa, hogy „merőben ellentétes konklúzióra is juthatunk a jelen elutasításától, nem megtagadva, hanem éppenséggel vállalva azt a kiérlelt eszme- és eszményvilágot, amelyet a régi formák közvetítenek, és amely, úgy tűnik, a mindenkori jelennel való szembefordulást képviseli, a maga zártságában, tisztaságában, kérlelhetetlenségében. Ezek szerint Radnóti Miklós klasszicista költeményei és Kassák Lajos szabad versei egyazon indulatból fakasztanak olyannyira különböző virágokat? Hiszem, hogy igen, még ha az egyéniség, a világnézet, a stílusideál el is fedi az ilyen azonosságokat, de lent, a mélyben, a gyökerek ugyanabból a táptalajból töltekeznek minden műalkotásban. Van modern forma, van konzervatív forma. De igazából nincs modern művészet és konzervatív művészet. Csak művészet van.”26 Babits Mihály Ősz és tavasz között című versének elemzését ugyanakkor egy meghökkentőnek tűnő állítással kezdi Markó: „A művészet tulajdonképpen dísz. Ékítmény. Csecsebecse. Macska farkára kötött konzervdoboz.” Csakhogy a gondolatment azzal zárul: „Díszek, csecsebecsék, ékítmények, ám nélkülözhetetlenek. Általuk látszik a láthatatlan. Miattuk nem tud a macska egeret fogni.”27 Azért nélkülözhetetlen például, „mert az egyetlen lehetőség a jeltelen rettenet megjelölésére”, a kimondhatatlan megsebzésére, a semmi hollétének körvonalazására. Nemcsak Babits verse a bizonyíték erre a kötetben, de Radnóti Hetedik eclogája is, és Blaga Alkonyatomat várom című verse is azt példázza, hogy „Ha egyéni létezésünkben nem is, a költészetben túlélői vagyunk az alkonyatnak.”28 A művészet, az irodalom eszköznek tekintése ebben a kontextusban válik igazán érthetővé, ugyanis így már a létezés elviselésének és megértésének (is) eszköze, vagy ahogy az irodalomtudós, Cs. Gyímesi Éva fogalmaz emlékezetes tanulmányában 1991-ben, többek között éppen Markó fenti gondolatmenetével illusztrálva állítását: „A költészet: létértelmezés.”29 Ezért nem mondhat le Markó szerint sem a kommunikatív funkciójáról, s arról sem, hogy felbecsülhetetlen értékű dokumentum legyen, de olyan, ami „nem tényeket, hanem közérzetet és erkölcsöt közvetít”, ahogy a Húsz év múlva című Vajda János vers apropóján írja.30 S ezért véli úgy, hogy „az irodalmárok lelkük mélyén továbbra is polihisztorok kellene hogy legyenek, olyan polihisztorok, akik teljesen illetéktelenül ötleteket próbálnak adni másoknak. Hogy ez nagyon idegesítő? Lehetséges. De ki állította, hogy verset vagy novellát idegnyugtatónak szokás bevenni este lefekvés előtt?” Mindezt a már idézett Polihisztorok alkonya? című esszéjében írja 1988-ban – hogy visszatérjünk Az erdélyi macska kötethez – , amelyben a következőkön is elmeditál: „Hát mi az én mesterségem? A szavak hajlítása? Az is. A mondatok zenéje? Az is. A formák megválasztása? Az is. De legfőképpen: a véleménymondás arról, amihez állítólag nem értek igazán.”31

Az irodalmi véleménymondás illetékességét társadalmi kérdésekben is (pályája kezdetétől) valló költő számára, a romániai forradalom után, a közéleti vélemény kifejezésének fontos formájává vált az esszé, mint oly sok kortárs magyar író számára. A rendszerváltoztató, a szellemi, kulturális életet is átalakító lendület Markót is magával ragadta, aktívabb cselekvésre sarkallta, közéleti (politikai) szerepvállalásra ösztönözte, előbb az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetében, majd az országos politikai életben, de a személyes jelenlét igénye megmutatkozott a nyilvános, írott véleményformálásban is. A romániai rendszerváltozás teremtette helyzetben elkerülhetetlenné vált az erdélyi magyarság vezetői számára is nemzeti önazonosság fogalmának újraértelmezése, a múlttal, a kisebbségi magyarság lehetőségeivel, Erdély jövőjével való számvetés. Jellemző ugyanakkor, hogy Markó a kilencvenes évek elején közéleti esszéiben is többnyire még az irodalom világából indult ki, íróként beszélt és szépirodalmi eszközöket is alkalmazva fejezte ki magát, miközben már társadalmi, nemzeti ügyekben nyilvánított figyelemre méltó és (utólag látszik, mennyire) hosszú távon előre mutató véleményt. Az erdélyi macska című, 1991-es esszéjében nemcsak a versben is felhasznált (Erdélyi utazások), a házhoz hűséges macska metaforájával él, de Erdélyt magát is metaforának nevezi („Mi ebben a metaforában lakunk”), megállapítja, hogy „Az összromán és az összmagyar kötélhúzás, zsákbafutás nem fog eredményre vezetni”, az elkülönülést hirdető transzilván ideológia kapcsán kérdezi: „Feloldható-e ez az ellentmondás, oldható-e ez az ellenszenv, amely engem, az irodalmárt szembefordít velem, a politikussal?”, s végül egyetlen alternatívát lát Erdély számára: a „különlétek együttléte. Tudom, ez még mindig csak metafora. De tessék belegondolni: valójában politikai program is.”32 Az ugyanebben az évben írott A vörös kaptárban azt hangsúlyozza, hogy térségünkben az alkotó „individuum szolgálattevő rabsága tovább tart mindaddig, amíg az önazonossági válságban szenvedő közösségek vissza nem szerzik szellemi egészségüket”, ezért „előbb a közösségeknek: nemzeteknek, népcsoportoknak, kisebbségeknek kell fölszabadulniuk.” Az esszécím költői képe az előző diktatúrákra utal, amelyeknek „már-már sikerült kikísérletezniük emberi körülmények között a méhek társadalmát”, s jóllehet „A vörösre mázolt kaptárok recsegve összedőltek. De ebben a virágtalan világban most még gyilkos fullánkok villognak egymás felé.”33 Az Értékválság az erdélyi magyar irodalomban? című, 1992-es esszében, miközben sürgeti az egységes magyar irodalmi értékrend megteremtését, ismét a politika dilemmájával is szembesít: „az erdélyi régió vonásainak fölerősítése vagy a nemzeti kultúrába való egyértelműbb bekapcsolódás sokak számára kétféle, egymástól élesen különböző jövőképet és magyarságképet jelent.”34 Az Egy másik Erdély című, 1994-es írásban pedig a hamis Erdély-képekkel s az általuk okozott identitászavarokkal néz szembe. S ezúttal azt állapítja meg, „Erdély tulajdonképpen egy mítosz. Mitikus régió mindegyik nép számára, amely ott élt vagy él, de ez a mítosz alapjában véve nem az együttélésről szól, hanem a birtoklásról, a különlétről, a küzdelemről, nem az elveszett, hanem az ellopott paradicsomról.” Véleménye szerint egy védekezésre kényszerített közösséget kellene kulturálisan más közérzetre, más szemléletre felkészíteni, például Erdély hagyományvilágának egészéből, s nemcsak a rusztikus, romantikus, folklorisztikus elemeiből táplálkozva. „Egy olyan erdélyi magyar identitást kell megkeresnünk, amelyben maguk a hagyományos értékek predesztinálnak egy közösséget a túlélésre, és nemcsak a túlélésre, hanem a kiteljesedésre is (…) Ahhoz, hogy ne legyen egyenlőtlen ez az együttlét, valószínűleg nekünk is fokozatosan szemléletet kell váltanunk, otthonát védelmező közösségből otthonát újrateremtő közösséggé kell lennünk – ugyanott.”35 – fogalmazza meg az immár politikai programot az író, aki egy éve már RMDSZ-elnök.

A kilencvenes évek elején keletkezett írások egy részéről nehéz is időnként eldönteni, hogy még a költőt vagy már a politikust halljuk-e beszélni bennük, többnyire ugyanis előadásszövegekről van szó. A fentiek például utóbb bekerültek Az erdélyi macska kötetbe, de több más szöveg, például a fehéregyházi, évente Petőfit idéző beszédek és más emlékbeszédek, az erdélyi magyarság lehetőségeiről, a magyar–magyar párbeszédről elmélkedő szövegek, együtt, sok más egyértelműen politikusi beszéddel, írással, interjúval már a 2000-ben megjelent A feledékeny Európa című kötetben olvashatók. 2002-ben Önállóságra ítélve, 2004-ben A magyar dilemma címmel jelent meg hasonló politikusi előadásokat, beszédeket, tanulmányokat, cikkeket, interjúkat tartalmazó kötete Markónak. Ezeket a köteteket én egyértelműen a politikusi tevékenység írott dokumentumainak tartom. Tovább nehezíti az írói és a politikusi életmű szétválasztásának kérdését a 2010-es Kié itt a tér című kötet, amely alcíme szerint „válogatott közéleti cikkek, előadások” gyűjteménye az 1991–2009 közötti időszakból, de benne van a fent említett A vörös kaptár és az Egy másik Erdély című esszé is, és több olyan szöveg, ami aztán A vörös kaptár (avagy a hiány mitikus régiója) című, magát „esszék”-ként meghatározó, 2012-es válogatásgyűjteményben is szerepel. Ezeknek a szövegeknek a többségében kétségtelenül még mindig együtt lélegzik, gondolkodik és fogalmaz a költő és a politikus. Az erdélyi magyarság sorsának tudatosítása, helyzetének felmérése, nemzeti létfeltételeinek számbavétele elkerülhetetlenné teszi a regionális kereteken túli, összeurópai és globális összefüggésekben való gondolkodást is. Ezeket a szövegeket csak olyan politikus írhatta meg, mondhatta el, aki széles körű humán műveltséggel, nagyfokú történelmi érzékenységgel, az emberi szabadságjogok és kisebbségi közösségi jogok biztosítása iránti elkötelezettséggel, európai látókörrel rendelkezik, de mindemellett költői látásmóddal és láttató erejű nyelvi kifejezőeszközökkel is. Olyan politikus, aki például a Nyitott jövő című szövegben (amelyet eredetileg Budapesten a Magyarország 2000 konferencián mondott el) a magyar nyelv természetéből, nyelvtörténeti furcsaságaiból kiindulva tud eljutni annak a tételnek a kimondásáig, hogy „Meg kell teremteni a szülőföldön való megmaradás érzelmi és gazdasági feltételeit.”36 Olyan politikus, aki Erdély: kulturális alternatívák, politikai alternatívák címmel egy 2008-as párizsi előadásban Erdély egész történelmi, társadalmi, kulturális, etnikai fejlődését, múltjának és jelenének sajátosságait képes egy nagy ívű esszében összefoglalni, és európai kontextusba állítani. S aki a 2009-es szlovákiai nyelvtörvény kapcsán képes általában a nyelvi kizárólagosságok természetét leleplezni a Nyelvtörvény és környéke (A nemzetállam visszavág) című esszéjében. Olyan politikus, aki úgy látja szintén 2009-ben, hogy a tér birtoklásáért folytatott évszázados harc helyett „az lenne a feladatunk, hogy a közelmúlt pozitív és negatív tapasztalataiból kiindulva próbáljunk egy lehetséges együttműködési modellt kidolgozni oly módon, hogy a közös döntések és önálló döntések egymásba illesztésével egy működőképes rendszert mutassunk föl. Egy megvalósíthatósági tervet, s hozzá egy »megvalósíthatósági tanulmányt«. Ennek a modellnek minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia.” (Kié itt a tér? Gondolatok egy Kárpát-medencei vagyonközösségről) És aki Szávai Géza Székely Jeruzsálem című kötetének 2011-es brüsszeli bemutatásakor is arra keresi a választ, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti” (Honnan jöttünk?). A vörös kaptár című esszéválogatásban ugyanakkor szerepel két olyan írás is (Johannis-terv, Nemzeti identitások az egyesült Európában), amelynek tematikája, észjárása és beszédmódja egyértelműen a politikuséra vall, megírásához szerzőjének nem volt szüksége költői érzékenységének működtetésére. Viszont nem szerepel Markó politikusi korszakának két nagyon fontos, sok szempontból összegező jellegű és irodalmi értékkel is bíró esszéje: a Csoóri Sándor egy évvel korábbi nyílt levelére Pezsgő és töpörtyűs pogácsa címmel 2003-ban írott válasza, vitacikke (amely a Kié itt a tér kötetben olvasható) és a Farkas az ágy alatt (Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz) című esszé, amely az Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989 címmel 2009-ben megjelent kötetet előszavaként (is) olvasható. A Csoórinak írott esszéválaszt a költő és a politikus együtt írja ismét, őszinte tisztelettel a költőnek, aki politizál is (s akkoriban éppen a Magyarok Világszövetségének elnöke). Mindkettőjük álláspontja hátterében ott van a jelentős költői, írói életmű számos tapasztalata, tanulsága, éppen ez az, ami hitelesíti a véleményüket, Markó még az 1989-es Miért hallgatok? című versét is beidézi, amellyel Csoóri egy akkori vádjára próbált reagálni, de immár a politikusi pálya tapasztalatairól is igyekszik számot adni. Jelzi is: „Aki költő vagy a poklot látja vagy a mennyet. Nem fogja a kettőt összekeverni. De aki politikus? Az mit válasszon? A poklot vagy a mennyet? És ha a kettőt csak együtt lehetséges? Akkor mit tegyen?” A kettejük közötti nézetkülönbség hátterében ezenkívül ott van még a földrajzi és politikai tér különbözőségéből származó eltérő nézőpont is („halljuk-e, értjük-e egymást mi, erdélyi és magyarországi magyarok?”). A vita lényege pedig akörül forog, hogy megfelelő-e az RMDSZ stratégiája és taktikája a román politikában. Markó az illúziótlan helyzetelemzés és a reális önismeret szükségességét hangsúlyozza, s a csak ebből fakadható, fontolva haladást („Lépésről lépésre, szívósan, hektárról hektárra, iskoláról iskolára, bankról bankra, mindig ugyanabba az irányba, ma egy métert, holnap egy centimétert, holnapután egy kilométert, amennyit lehet.”37), azaz az itt ki nem mondott, de más írásaiban, interjúiban meg is nevezett, Bethlen Gábor-i minta követését. Az 1986–1989 közötti lehallgatási jegyzőkönyveit közzétevő kötet előszavának írt Farkas az ágy alatt (Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz) című esszében ismét együtt vannak jelen az egykori költő és az aktuálisan miniszterelnök-helyettes tapasztalatai és szempontjai. A dosszié amellett, hogy a Markó életének legkülönbözőbb eszközökkel való folytonos nyomon követéséről árulkodik, plasztikusan ábrázolja az erdélyi magyar értelmiségi lét hétköznapjait is a diktatúra utolsó éveiben. A közzétételével az egykori megfigyelt, immár demokratikus keretek között élő, szabad értelmiségi állampolgár célja az emlékeztetés és a figyelmeztetés volt: „Mert nincs ostobább gőg annál, hogy a történelem nem ismétlődik, és hogy mi egy jottányival is okosabbak vagyunk, mint elődeink. Talán többet tudunk valamennyivel. De még ezt sem hiszem. Inkább csak mást tudunk!”38 A két esszét azért is hiányolom A vörös kaptárból, mert talán még inkább igazolják a névvel nem jegyzett, de valószínűleg Szávai Gézától származó kiadói utószó azon állításának valóságtartalmát, mely szerint „Markó Béla élete, költészete, gondolkodása és politikai aktivitása olyan egységet és olyan »mintát« képvisel, amilyenre gyakorlatilag – rajta kívül – alig akad példa a mai Közép-Európa és a ma már Európai Unióként »beazonosítható« kortárs Európa »színterein«.”39

Ugyanezt mutatják be igen alaposan és részletesen a Markóval készült beszélgetőkönyvek is, a gyermekkorától a kétezres évek elejéig ívelően, a költői és a politikusi életút, a költői és a politikusi észjárás sajátosságait feltárva, ahogy Kelemen Attila Ármin 2012-es könyvének címe is jelzi: Így működik Markó Béla. Természetesen eltérő hangsúlyokkal és nyomatékokkal, az első, az újságíró Ágoston Hugó által 2005-ben készített beszélgetéssorozat (A lábujjhegyre állt ország, 2006) még inkább a politikust, a miniszterelnök-helyettest állítja a középpontba, a legutóbbi, az író- és nemzedéktárs Kőrössi P. József által készített beszélgetés (Magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával) pedig, immár az újrakezdett alkotótevékenységgel is számolva, inkább a költőt, az élet és az irodalom összefüggéseit. Mindhárom törekszik ugyanakkor az ember bemutatására is, ahogy már Ágoston Hugó megfogalmazta: „Ennek a könyvnek a célja, hogy Markó Bélában bemutassa ezt a személyt, az egyedi embert. A maga sorsával, örömeivel és gondjaival, bizonyosságaival és kételyeivel. Értelmiségi habitusával, amelyet nem utalnak háttérbe a magában kifejlesztett politikusi erények sem.”40 Hogy mindez sikerrel meg is történik, abban mindhárom esetben nagy szerepe van az interjúalanynak magának, az ő önfeltáró, vallomástevő hajlandóságának. Markó hálás interjúalany, láthatóan nagy kedvvel beszél magáról, életéről, a művei, a cselekedetei mögött rejlő mozgatórugókról, a poétikai, ideológiai, gyakorlati-politikai megfontolásokról, ezeknek a köteteknek (és más korábbi, hosszabb interjúknak, például a Fekete Vince által készített, Székelyföld-beli, 2013-as életút-beszélgetésnek) ő minimum a társszerzője (nyilvánvalóan részben ő az írott változatok megfogalmazója is, de legalábbis a véglegesítője). Ezért is sorolom, ha nem is az egész köteteket, egyes részleteiket az esszéírói életműhöz. Sok egyéb között, például A lábujjhegyre állt ország című kötetben a költői és a politikusi látásmód és kifejezésmód közötti különbségekről elmélkedő passzusokat, az Így működik Markó Béla című kötetben az „Emberarcú Isten vagy Istenarcú ember?” kérdésre adott válaszát, s amit szintén az istenhitről, illetve a politikai konzervativizmusáról és irodalmi értelmű liberálisságáról mond Fekete Vincének, vagy A magyar kártyában az értelmiségi, alkotó ember közéleti felelősségét, kritikai jelenlétének szükségességét hangsúlyozó részeket.

Erről Markó nemcsak előszeretettel beszél, de az aktív politikusi szerepvállalás feladása után, a versírás újrakezdésével párhuzamosan ismét megélénkült publicisztikai és esszéírói tevékenységével példát is mutat. A 2010-es évek elejétől megszaporodó írásai egyaránt szólnak a legkülönbözőbb aktuálpolitikai, gyakorlati kérdésekről és olyan általánosabb érvényű közéleti problémákról, mint a múlttal való szembenézés, a múlt feldolgozásának szükségessége (Anyapityóka [Avagy: kinek a múltja?]. Látó, 2013. 7.), a kultúra támogatásának elengedhetetlen volta (Az önzetlen hatalomról. Mozgó Világ, 2014. 2.) a nemzetállami politika veszélyei (A nemzetállam: rémálom. Népszabadság, 2014-08-29.). Ugyanakkor a szépírói alkotótevékenység megújulásával párhuzamosan Markó az esszét az alkotói önreflexivitás izgalmas terepévé is tette ismét. A haikuk írásával egyidejűen például kidolgozza a maga haikuelméletét (Lepke a mozdulatlan kézen. Út a haiku felé. Irodalmi Szemle, 2012. 3.), az újabb közéleti, magyarság-verseinek megírása közben pedig ismételten elgondolkodik a közélet és költő lehetséges kapcsolatáról (Közélet, költészet. Bárka, 2014. 1.), e sokat vitatott viszony múltjáról, jelenéről, a hozzá való személyes viszonyáról, s egyúttal feltárja a saját életművében újszerű ironikus „hazafias” beszédmód elméleti hátterét is. Az esszé számos figyelemre méltó állítása közül e tanulmány zárásaként, ha nem is összegezéseként, álljon itt két hátra és előre egyaránt mutató idézet: „Meddig kell visszamenni hát, hogy a teljességre leljünk, és ne kelljen választanunk például közélet és költészet között, mert a politikai véleményalkotásban is fellelhető lesz a műegész, illetve fordítva: a műegészben természetes módon helyet kaphat a közélet kritikája, ritkábban dicsérete? (…) Végtére is a művészet vagy irodalom tétje éppen az, hogy múló körülményekből sikerül-e többé-kevésbé múlhatatlant teremteni. Az igazi kérdés: lemondhat-e a költő arról, hogy miközben valóban a maradandót célozza, hatni próbáljon arra is, ami nap mint nap múlik körülötte. A valóságra mindközönségesen, vagyis arra, amiből a verse vétetett.”41