2014. március 2
|
Handó Péter
|
Kultúra
Pillanatkép – örökre
2010. augusztus 7., 21.40 óra, márkházai folyóirat-találkozó. Kőrössi P. József családi házának nappalija. Kinde Annamária bal kezét a szívére helyezte. A képet szemlélő számára láthatatlan jobbjában, combjára eresztve, fölolvasott versei nyugszanak. Feje fölött egy ikon, vállmagasságban elvágva általam, a „fényképész” által. Jobb vállánál vakkeret, baljánál feketén meredő ablakszemek. Kőrössi P. József baráti szeretettel csipkelődő kérdésére válaszol éppen. Lélekből, őszintén, öniróniától sem mentesen. Mindenki másnál jobban értik egymást, hisz egyazon föld szülöttei. Mi, a hallgatói, egy kicsit másképp, szintén emelkedett hangulatban. Ekkor már többedszer találkoztunk itt. Mindig itt. Mindig az irodalom ürügyén. Mindig Kőrössi P. József szervezőtevékenysége révén.
Első ránézésre világos: egészséges derűt áraszt. Tele van ambícióval, tervvel. Már elkészült a Szandra May és Tom Vanguard igaz történetével. Talán már nyomdába is adta. Mindenesetre az exponálásnál egy kicsivel elébb e különös – vers és próza párbeszédére épülő – intuíciófolyam kéziratából olvasott fel, s most a földolgozásában segít. Verbálisan és a mozdulat egyértelműségével, hogy ne csak tudjuk, érzékeljük és érezzük is, honnan fakad föl, minek a megjelenítésére vállalkozik a költészete.
Kevés hozzá hasonlóan őszinte emberrel találkoztam. Nyílt volt és nagyon tudott szeretni. De akár egy betyárbicska, pengeéles nyelvűvé vált, ha valakit a maszkja mögött torz személyiségűnek talált. Láttam sérteni és ölelni is.
Halálhírére több év felvételét lapoztam át. A legkorábbi, amelyen szerepelt, 2009 júliusában, éjjel fél kettőkor készült. Az egyébként verandán tartott karos lóca kiköltözött a szabad ég alá. Kinde Annamária és Kupcsulik Ágnes beszélget rajta a csillagok és a parázsig égett fahasábok fényénél. Egyiket a másik után, egyszerre gyújtott cigarettáik füstje ernyedten imbolyog az ég felé. Bele csak elvétve szívnak, annyi a mondanivalójuk. Első találkozásuk, de mintha sokadik lenne. Egy nagyváradi és egy salgótarjáni költő összhangja innentől tökéletes. Számukra már verslábakban áll az idő. Aztán az elkövetkező évek során többnyire ugyanezen a padon hajolnak egy-egy kézírásos vers vagy frissen forgatott verseskötet fölé, hogy a költészet pillanatnyi mibenlétét megvitassák. Vonzzák egymást. Nem csak az emlékezet, a képek is erről vallanak. Ha nem itt, akkor is egymás közelében kapom őket lencsevégre. Az azonosan hangolt belső húr együtt pendül valamennyi alkalommal, és azon is túl. Mikor Kőrössi P. József összehozza az irodalom elkötelezett szolgálóit.
Alig több mint egy éve, hogy Kinde Annamária betegségének hírét vettük. Reméltük fölépültét, diadalmát a rák fölött. Azt, hogy Márkházán találkozunk. Ágnes mindenki másnál fokozottabb izgalommal várta ezt. Szomorúan vette tudomásul a váradiak érkezésekor, hogy Annamária nincs közöttük, pedig hónapokig dédelgette magában, mit kell megbeszélniük. A remény – az övé, a miénk – a 2014. január 5-re virradó éjjel szertefoszlott. Helyére a gyász feketéje költözött, mint a fotón látható ablakszemen túlra. És annak a ragyogó fehér fénynek, amit Annamária jelentett, ott kell otthonra találnia, ahová a keze mutat. Immár éppen ott, bennünk, a verseivel.
