Példakép és fáklya maradsz – Jakobovits Miklósra emlékezve
Szeretett barátunk, Jakobovits Miklós a múlt év végén hosszas betegség után, életének 76. évében elhunyt.
Miklóst főiskolás korom óta ismertem, a Kolozsváron megrendezett egyéni tárlata idejéből. Borghida István művészettörténet tanárunk 1977-ben mutatott be neki, így amikor 1980-ban Nagyváradra helyeztek, akkor a kollégáimon kívül jó ismerősöm, szakmai tanácsadóm lett, majd később a barátjává fogadott. Feleségével, Mártával együtt, minden adódó alkalommal támogatta az akkori fiatalok kezdeményezéseit, majd a 35-ös Műhely munkáját. A képzőművészeti szövetségben kiállt a nem hivatalos szemléletben fogant művek szerepeltetése mellett, sőt, az akkori elnökünkkel, Hora Coriolannal együtt olyan páratlanul barátságos légkört teremtett a képzőművészek körében, mely szinte egyedülálló volt országszerte. Neki is köszönhetően Nagyváradon egyenlő arányban vásároltak minden művésztől egy-egy munkát a megyei tárlatokról; ez a demokratikus anyagi támogatás nem volt népszerű minden megyében. Mondanom sem kell, hogy e kiállítások csak a címek tekintetében feleltek meg a párt elvárásainak. Önzetlenül mellettünk, de mondhatom úgy is, mellettem állt végig, még a műtermemet is annak a vezetőségnek köszönhetem, melynek oszlopos tagja volt Mártával együtt.
A közéleti szerepléseiben sohasem volt megalkuvó, mindig kiállt a közös pozitív érdekek mellett, akár magyar, akár örmény, akár román, akár egyéb nemzetiségi jellegűek voltak is azok. Nem a mostani megosztottság és egymás ellen való buzdítás hírnöke volt, véleményével és cselekedeteivel mindig a méltányos párbeszéd oldalán állt. A magánérdekeket felülírva tudott lelkesedni a professzionális művészetért és mások sikereiért egyaránt. Amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen megalakítottuk a grafika szakot, nagy lelkesedéssel biztatott (sajnos, a korhatár miatt nem alkalmazhattuk). Művészeti íróként számtalan tárlatot nyitott meg, könyvében és a sajtóban publikált, lehetett rá számítani akár ebben is. Nyíltszívű, kommunikatív ember volt, aki, ha előzetes bejelentkezés nélkül éppen külföldi vendégekkel tört rá az ember, félbeszakította a műtermi munkát és barátsággal fogadott, egy csésze kávé mellett az új képeket rögtön megmutatta, csodálatos élményt nyújtva a látogatóknak.
A Barabás Miklós Céh vezetőjeként sikerült összefognia Erdély azon különös embereit, akiket képzőművésznek hívunk, és közösségük szépen prosperált. Miki muzeológusi álma vált valóra a sepsiszentgyörgyi erdélyi modern és kortárs művészeti centrum megalakulásával, s ehhez szinte a halála előtti utolsó pillanatig aggódó tanácsokat-ötleteket adott telefonon a kuratórium tagjainak. Kitüntetéseit, díjait a megemlékezéseken már felsorolták, számtalan jó tulajdonságával együtt, mégis hangsúlyoznom kell újra, hogy amikor jelen volt alkotásaival egy rendezvényen, nem mehettünk el mellette közömbösen. Erdély egyik ikonikus személyiségét vesztettük el. Nem a Hargitát festette, még a Körös partját sem, soha, mégis benne volt életében, magatartásában, a zsigereiben a transzszilvanizmus, az emberek iránti tisztelet és szeretet öröme, s ez sugárzott a műveiből is. Gerincesen, az emberi értékeket méltányolta, miközben groteszk humorával a jellemtelenséget mindig kipellengérezte.
Nos, eddig főleg a jelleméről volt szó, nem véletlenül, hiszen a jellem milyensége határozza meg a hiteles embert. A művészettörténetből ismerünk nagy művészeket, akiknél az alkotás, az életmű jellemszegénységgel párosult. Ő nem tartozott ezek sorába, a példaképei is ezt bizonyítják; többek között Velázquezt csodálta, és ha a temperamentuma más volt is, mint az általa kedvelt nagy spanyol mestereké, a színérzékenysége, a lelkülete hasonló volt az övékhez. A fiatalkori műveiben, Goyát idézve, a diktátort udvartartásával festette meg, szarkasztikus iróniával, akkor, amikor mások „éltető dicshimnuszt” zengtek. Később, a 80-as években, a Nyugat nagy múzeumaiban az informel művészetet látva, a jellegzetesen jakobovitsi figuratív festészetről fokozatosan áttért egy másik sajátosan jakobovitsi, elvontabb Regnumba, a festészet alkímiájába, ahol rátalált a képzeletbeli ősök tájaira, a költői architektúrákra, az organikus világ földstruktúráira.
Művészetének második korszakában nem a társadalomban zajló politikai aktualitás vagy az eseményeket feldolgozó posztmodern érdekelte, hanem a különböző anyagokban rejlő színjelenségek precíz rögzítése (oxidáció), anyag kollázs, a föld égetése vagy a transzparencia. Az időn és téren túli örök érvényű igazságok, az ősminták keresése foglalkoztatta.
Festészeti látványának szépségét a színeken, a keresett formákon kívül az anyagformálás inventív változatossága adta. A matériának a képsíkból való kiemelkedése domborműhatást eredményezett. Így a színek elbűvölő összhangját a formák tapintásának vágyával fokozta. Műveiben a kultúrák lenyomatait és a mi huszadik századunk tárgyait láthatjuk újra, modern művészetünk metanyelvén, esztétikus kontextusban. Festészetében a dolgok színre, anyagra és jelre egyszerűsödtek, az anyag segítségével beszélt az anyagtalanról, a lélek mélységeit kutató eredetről. Képzelt tájainak épületei többnyire a Kelet mély csendjébe, a Szép birodalmába kalauzoltak, ahová a fogyasztói társadalom zajából mindig visszatérhettünk. Nagyváradi tartózkodásom óta szerencsém volt sokszor visszatérni hozzá és gyakran látni új képeit. A fotel, melyben mint bölcs filozófus ült, most személye nélküli tárgy, a fotelfestményén „önarckép”, aszketikus környezetben pompázó kristály. Hihetetlennek tűnik, hogy már nincs közöttünk.
Lelke az utolsó pillanatig küzdött betegségével. E küzdelemben segítségére volt felesége, Márta, a jó humora, élni akarása, nem utolsósorban a színeknek és annak a helynek a szeretete, ahol leélte életét. Mindent köszönünk, Miklós, hiányozni fogsz. Örök példaképe és fáklyája maradsz nem csak a nagyváradi művészetnek, emlékedet tisztelettel megőrizzük.
Nyugodj békében!