Párhuzamok és párbeszédhiányok
Márványi Péter és Bánhidi Emese Párhuzamos évszázad című interjúkötetét mutatták be a decemberi Törzsasztal Plusz estjén a Várad kulturális folyóirat szerkesztőségében. Az újságíró házaspárnak az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat többszöri felemlegetése adta az ötletet párhuzamos interjúk elkészítésére. A Mentor könyvek kiadó gondozásában megjelent kötet azokat a beszélgetéseket tartalmazza, melyeket egy év leforgása alatt készítettek román és romániai magyar, azonos felkészültségű, kulturális színtű személyekkel: történészekkel, politikusokkal, közéleti és egyházi személyiségekkel. A szerzők – Szűcs László kérdéseire válaszolva – beszéltek az interjúkészítés kulisszatitkairól, az interjúalanyok különféle nézeteiről, sértettségekről, sztereotípiákról, magyarellenességről, borúlátásról és csöppnyi derűről.
A szerzők először saját újságírói pályafutásuk kezdetéről, szakmai útjuk alakulásáról meséltek. Márványi Péter Táncsics-díjas újságíró, a Magyar Rádió volt szerkesztőségvezetője, a ’90-es években Marosvásárhelyről tudósította a Kossuth Rádiót, korábban nagyhatású riportot készített az 1990-es fekete március napjairól. Elmondta: a hetvenes években kezdte az újságírói szakmát, már gimnazistaként is foglalkoztatta az újságírás. Egyetemistaként gyakornok volt a Népszabadságnál, külpolitikára szakosodott. Észrevette, hogy jól megy neki a hírszerkesztés. Automatikusan javította a megfogalmazásokat, észrevette, ha manipulálni akarják. Hajdú János javasolta neki a rádiózást.
Bánhidi Emese, a Magyar Televízió egykori szerkesztő-riportere 1987-ben érettségizett Marosvásárhelyen. Kolozsváron akart továbbtanulni pszichológia szakon, de volt egy szekusbotrány az iskolájukban, ami miatt ez meghiúsult. Így aztán kis ideig kesztyűt vasalt egy bőrfeldolgozó üzemben. Később több mindennel foglalatoskodott, például kéziratokat gépelt, szövegeket fordított, ugyanis anyanyelvi szinten beszél románul. Szép lassan „belecsöppent” a médiába. Márványi Péternek ’92-ben mutatták be azzal, hogy segítsen neki bőrdzsekit vásárolni, tekintve, hogy dolgozott bőrgyárban. A dzseki már nincs meg, ám a két újságíró ’95-ben összeházasodott.
Mindketten a romániai belpolitika és ezen belül a romániai magyarság helyzetének jó ismerői, szakértői. Márványi Péter szólt arról, a közszolgálati médiában megtanulták, hogyan lehet függetlenül újságírói tevékenységet folytatni. Hozzáfűzte: aki azt állítja, hogy a sajtóban nincs függetlenség és objektivitás, az hadilábon áll a szakmával. Vannak olyan szakmai fortélyok, trükkök, amelyek segítenek a függetlenség és objektivitás elérésében (hogyan fogalmazunk meg kérdéseket; miért fontos a hírmagyarázat stb., stb.). A politikusnak nem a részrehajló, a másik szekértáborban lévő sajtós jelenti a legnagyobb ellenséget, hanem az objektív és független újságíró. Márványi hangsúlyozta: a függetlenség szakmai kérdés. Lényeges, hogy az újságíró ne essen az elfogultság csapdájába, és ne mondjon sem többet, sem kevesebbet, mint ami valójában történt. Beszélt arról, hogy amikor romániai tudósító volt, egyebek mellett RMDSZ-kongresszusokra, SZKT-ülésekre járt, mind Markó Bélával, mind Tőkés Lászlóval egyformán korrekt volt a szakmai kapcsolata. Ahogy az is előfordult, hogy egyikőjüknek sem tetszett ugyanaz a tudósítása. Megemlítette: a 2000-ben történt tiszai ciánszennyezés után annyi mocsok ömlött a román médiából a magyar sajtóra, hogy végül elege lett, és hazament Magyarországra.
Hogy honnan jött az ötlet a Párhuzamos évszázad című könyv megírására? Bánhidi Emese elmesélte, egyik este beszélgettek, s Péter azt mondta: „Figyelj, jön a centenáriumi év. Annyi hülyeséget mondanak. Nem kéne megkérdezni erről mindkét részről azonos szinten lévő embereket?” Márványi hozzátette: a párbeszéd hiánya minden szinten feltűnt. Ezért határozták el, hogy párhuzamos interjúkat készítenek azonos kulturális szinten lévő, azonos pozíciójú emberekkel, remélve, hátha kialakul ebből egy összkép. Semmit nem változtattak az interjúkon. Az utolsó román megszólaló a könyvben Ludovic Orban, akiről az interjúzás idején még nem lehetett tudni, hogy miniszterelnök lesz. Az utolsó magyar megszólaló pedig Markó Béla.
A szerzők beszéltek arról is, fontosnak tartották, hogy egyházi vezetők miként látják e kérdéskört, egyáltalán, az egész helyzetet, hangulatot a centenáriumi évben. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke készségesen adott interjút az ügyben. Ám román részről sem ortodox, sem görögkatolikus egyházi vezető nem állt kötélnek, mondván, „nagyon érzékeny kérdés”. Így aztán az egyházi rész román oldala nem szerepel a kötetben, nincs párosítás, csak a kérdésekkel szembesülhet az olvas.
A szerzők arról az érdekes tapasztalatukról is szóltak, hogy kiderült: mindazoknak, akik fel-felemlegetik a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, az esetek zömében fogalmuk sincs arról, valójában miket tartalmaz a dokumentum. Éppen ezért a kötet végén közzétették a nyilatkozat teljes szövegét eredeti román nyelven és hiteles magyar fordításban. Mint elhangzott: nem is a nyilatkozattal van a baj, hanem az utána következő száz esztendővel.
Bánhidi Emese elmesélte: amikor a Ludovic Orbannal készített interjú után kikapcsolta a diktafont, a politikus elénekelt neki egy magyar gyermekmondókát. Igen, tud magyarul, azt is elárulta, gyermekként sokszor nyaralt Székelyföldön, de megtiltotta, hogy az interjúban mindezt leírja róla az újságíró.
Márványi Péter kifejtette: egy román politikus tudja jól, mi elfogadható a magyaroknak és mi nem. A román politikusok mindig nagyon óvatosan „játszanak”, ha magyar újságírónak nyilatkoznak. Román politikust úgy kizökkenteni, hogy őszintén kijöjjön belőle az eredendő ellenszenv, szinte lehetetlen. Ennélfogva ezek a nyilatkozatok meglehetősen őszintétlenek. E jelenség alól egyetlen kivétel volt, Ioan Sabău Pop ügyvéd, a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fórumának vezetője, aki – mindamellett hogy undokul viselkedett, sőt először úgy volt, hogy hiába utazott hozzá az újságíró, nem is fog interjút adni neki – nem rejtette véka alá magyarellenes nézeteit. Amúgy Ioan Aurel Pop, a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora sem áll nagyon távol véresszájú névrokona nézeteitől, csak ő sokkal finomabban fogalmazott.
A két újságíró mindenik interjúalanyt személyesen kereste föl. Nagyjából ugyanazon kérdésekkel, problémákkal szembesítették őket. Nem azért készültek a beszélgetések, hogy esetleg némelyiküket meggyőzzék a maguk igazáról, vagy hogy vitatkozzanak velük, hiszen az újságírónak nem ez a feladata. A magyar megszólalók kevésbé voltak óvatoskodók. Például Markó Béla elképzelései a jövőről meglehetősen borúlátók. Az RMDSZ korábbi elnöke szerint Romániában mindaddig nem fog javulni sem a magyarság helyzete, sem a román-magyar kapcsolat, amíg az európai helyzet nem változik meg úgy, hogy ezt ki lehessen kényszeríteni Romániától.
Hogy mégis mi lehet reménykeltő? Márványi szerint pozitívum, hogy Románia nem szándékszik odahagyni az Európai Uniót. Egyébként rosszul vezetett ország, ahol rengeteg energia elvész. Bánhidi Emese szerint is pozitívum a román politikum elköteleződése az EU-hoz, és mindez több előnnyel jár, mint hátránnyal. Elmondta továbbá: az erdélyi magyarságnak akkor lehet itt jobb élete, ha a románságnak is jobb lesz az élete, s ha kicsit jobban figyelnek arra a politikusok, mi jó az országnak.
A Párhuzamos évszázad című kötet megvásárolható a Várad folyóirat szerkesztőségében.
Fotó: Kemenes Henriette