Őszi versciklus
Egyedül
Állok az esőben egyedül,
Mosdik az ősz az ereszen,
Valaki Vivaldit hegedül,
S feljajdul bennem a szerelem.
Falevelek mennek utolsó útra,
Haldoklik a nyár a kertben,
A természet részvétlen, hisz tudja,
Az elmúlás benne volt a tervben.
Árvizeket visznek komor felhők,
Birkózik velük a Nap,
Vadászok cserkészik az erdőt,
Csörtetve menekül a vad.
Én is futok, szívem ijedten verdes,
Levelek hullnak rám zörögve,
Látom, távolodik a kedves,
Most hagy el engem örökre.
Valaki Vivaldit hegedül,
Velem az ősz,
Én mégis egyedül.
Levelek jajgatása
A folyó hátán gyenge fények,
Őszi oltáron hever sok levél,
Ugyanarra gondolunk, tudom,
Mégis mindkettőnk másról beszél.
Magas homlokú, kopaszodó dombok,
Lankáik vörösödők, lágyak,
Fel-felvillanó ökörnyálcsillámok,
Mint eltitkolt, elévült vágyak.
Levelek jajgatása talpad alatt,
Sebzetten távolodsz a szélben,
Állok dermedten, mint göcsörtös akác,
Tüskéimet töröm le éppen.
Öreg kalap
Jön az ősz, s a nyárból jó nagyokat harap,
s ráborul a tájra, mint egy öreg kalap.
Köddel telt párnák bújnak ki belőle,
futna a természet, ha tudna – előle.
Meztelen ágakon borostás szél zenél,
táncot lejt pajzánul ezernyi falevél.
A nyaruk elmúlt, de szerelmük megmaradt,
ölelkeznek az őszi fák alatt,
avarba bújnak nevetve, zörögve,
tudják, a vén kalap nem marad örökre.
Levelek álma
Ó, mily szívtelen szerető az ősz,
lecsókolja a leveleket a fákról,
majd rozsdás kardjával hasogatja,
míg vérszínt gyöngyözve lángol
a sok szűz avar a fák alatt,
és zörögve sírnak mind,
izzadnak fanyar szagokat,
elpihennek az anyaföld ölén,
s álmukban visszavarrják
az ágakra magukat.
Őszi képregény
Sír október, halkan felzokogva,
vért hullat a csipkebogyókra,
felhőket sebez kardjával az ősz,
anyám kertjében jócskán elidőz.
Csókolja a krizantém ajakát,
mint pártában maradt szűz nyakát
a megbódult szerelmes vénlegény,
s a kert, akár egy őszi képregény.
Heveset dobban szíve a fáknak,
ára lesz minden dobbanásnak,
szél zörög át a száraz bozonton,
míg ellángol a Nap a horizonton.
Aztán színes gyöngyszemként lepereg,
s éjjel a kert ölén szendereg
a sok elsárgult, barnult, rőt levél,
s reggel mind arra ébred, hogy fehér.
A vén dizőz
Mint kopott díva, vén dizőz,
Úgy érkezik a rongyos Ősz.
Vérnarancs sálja messze már,
A szél hátán bokorra száll.
Szoknyája rőt és csupa ránc.
Rozsdafolt rajta sok románc.
Lehullik róla, szétterül,
A blúza sárgán elrepül.
Egy ágra dobja, s felnevet,
A hangja barna és rekedt.
Rágyújt, és füstje, mint a köd,
Fák ágai közt lődörög.
Vörössé válik most az ég,
A nap is lemenőben épp.
A tájra pillant véresen,
S egy pillanatra fényesen
Felragyog a rongyos Ősz,
A kopott díva, vén dizőz.
Tenyér-párom
Sárga levél a tenyerem.
Benne az őszt melengetem.
Sorsvonala, mint az enyém.
Szívvonalunk puszta remény.
Túl tavaszon, késő nyáron
Színehagyott tenyér-párom
Velem sír és velem örül,
Mikor hervad körös-körül.
Ágak
Már alig van néhány levél a fákon,
ablakomon kinézve mintha rácson
át fürkészném az eget.
A Hold kivilágított varjúfészek,
a legfelső ágon ül, s mint a részeg,
úgy imbolyog a szélben.
Verset írok természetről, őszről,
a szőlőskerti görbe hátú csőszről,
ki mindig megkergetett.
Az esőről, mely áztatja a házat,
s az eresz alján dézsában mos lábat,
míg el nem merül benne.
A ködről, mi besurran a házba,
átöleli a kályhát, mintha fázna,
s a csempéken kiizzad.
A sövényről, melyen dér csillog reggel,
s aprócska cinkék pletykálnak jókedvvel
a nyárról, ami elmúlt.
Mire benyit a hajnal a kertbe,
belealszom a késő őszi versbe,
s szerelemről álmodom.
Betonősz
Nem izzanak színek, rőtszínű lángok,
műfák közt művirágillatú lányok
méla egykedvűséggel andalognak,
és semmiféle őszről nem dalolnak.
Festményeken az ősz seszínű talány
formájaként függ szobák betonfalán,
már a versekben sem hull őszi levél,
műgallyak közt a bús szél úgy zenél,
mintha csak kidobott ócska zongora
törött fogsorán botlana bocskora.
A kisemmizett ősz dátumként csupán
naptárakon ül szemlesütve, sután.
Sírhat, tiszta marad tér, utca, árok,
nem dagasztanak sarat pajkos srácok.
S ha még akad a betonkertekben rigó,
nem fütyül, mert nem tudja, mi a dió.
De lesz majd egy betonmúzeum talán,
amelynek hatalmas betonasztalán
hermetikus üvegdobozba árva,
szivárványszínű falevél lesz zárva.
Lesz egy teremőr, bajusza, feje ősz,
s rábökve bölcsen így szól: – Ez az Ősz!
Két part között
A múlt és a jövő között
lépkedsz a tó felett,
Kék búra az ég, még
nincsenek fellegek.
Kísérnek kopasz testű fák,
és suttogó, csonka árnyak.
Vajon a túlparton
Rád kik várnak?
Aranykörök
Arcod párás üvegre
rajzolt ábra,
beleolvadt egy
novemberi tájba.
Csak szavad érintése
maradt örök:
emlékeim taván
aranykörök.
(Megjelent a Várad 2021/9. számában)