Örömmunka, táncszenvedély
Tanári munkám során figyeltem fel arra, milyen sok jó kezdeményezés indult el a Nagyváradhoz közeli Bors községből, minden akciójuk a közösségi szellem fejlődésének egy-egy lépcsőfokát jelenti. Különösen megkapott, ahogy a nevelésben a legtöbb gondot okozó serdülők számára sikerült tartalmas, örömet szerző elfoglaltságot, mondhatni, tálcán felkínálni, ami hamar szenvedéllyé vált, akár életre szólóan is. Ahogy Rácz Lajos Levente volt diákommal történt, aki még iskolás kora óta megbecsült tagja a Nagyvárad Táncegyüttesnek, és aki örömmel fogadta, hogy megkerestem az állandó munkáját jelentő táncszenvedély kapcsán, összekötve az ő egyéni példáját a táncegyüttes február végén megünnepelt huszadik születésnapjával.
– Milyen régre nyúlik vissza Borsnak ez a sajátossága, a fiatalok érdeklődésének a néptánccal való lekötése? Közös akarat volt‑e vagy személyhez kötött kezdeményezés?
– Hivatalosan, vagyis együttesként a Galagonya néptánccsoport 1996-ban alakult meg a megboldogult Kiss Éva Lívia vezetésével. Természetesen nem a semmiből született az ötlete, hiszen már azelőtt napirenden voltak a szüreti bálos események, s az immár szervezett keretek közt is eleinte ezekre tette a hangsúlyt „anyánk”, ahogy mi Kiss Évát neveztük, mivel nemcsak táncra oktatott bennünket, gyerekeket, de főzött is nekünk, a sofőrünk is ő volt, tehát kétségtelenül megérdemelte anyánkként való megtisztelő elismerésünket. Változás két év múltán következett, amikor meghívta oktatónak Miklós Jánost, ő később a Nagyvárad Táncegyüttes alapítója is lett. Ő vitt minket arra az útra, amit máig is őrzünk, a Bartók és Kodály megfogalmazta „tiszta forrás” útjára, holott megyénkben nincs jellegzetes tánchagyomány, úgyhogy Miklós János az oktatásunkat is egy szatmári tánc tanításával kezdte. Nem mi voltunk az első generáció, de Kiss Éva elhívott minket is a válogatásra, és – ahogy ezt azóta is emlegetjük – engem akkor, ötödik osztályban „fertőzött meg” a néptánc iránti szenvedéllyel. Az osztályunkból nyolcan jelentkeztünk, de ma már csak én táncolok, egyedüli hivatásosként.
– Az említett „fertőzés” azt jelenti, hogy már akkor, ötödikesként pályájául választotta a néptáncot? Vagyis első perctől hivatásaként táncolt, nem hobbiból?
– Eleinte hobbi volt ugyan, de hamar rájöttem, hogy a tánc szerzi számomra a legnagyobb örömet, vagyis ez lett az életem értelme. Állandóan gyakoroltam, szüleim otthon rám is szóltak, hogy pihennem is kellene, de ez máig így maradt. A Nagyvárad Táncegyüttes 2002 februárjában alakult meg, nem képzett táncosok részvételével. Kiss Éva megkérdezte, nem akarok‑e hivatásos lenni, mert ha igen, akkor felvesznek próbaidőre. Furcsán hangzott számomra ez a próbaidő szó, de elfogadtam. Az induláskor hat tag volt (három pár), én még nem voltam köztük, mivel a következő évben, 2003-ban érettségiztem. 2002 áprilisában volt a felvételi, a különböző próbák miatt kifejezetten nehéz volt, de felvettek. Elmondhatom tehát, hogy 2002 áprilisától már biztosan tudtam, hogy ez lesz a munkám, azóta is így gondolom, és soha nem gondoltam mást. Nyáron Miklós János még létesített négy posztot, ő volt az összekötő kapocs köztünk, és ekkor kerültem be én is az együttesbe, immár abszolút jogosan és törvényesen.
– Később sem gondolt arra, hogy ideje volna esetleg más munka után nézni?
– 2007-től körülbelül nyolc évig dolgoztam a tánc mellett a Medea cégnél, előbb adatarchiválóként (halkan, de büszkén mondhatom, két hétig a Magyar Tudományos Akadémián is archiváltunk adatokat), később pedig rendszergazda lettem, de a tánc mindig jelen volt. Most van egy saját vállalkozásom, néptáncot tanítok Bihar megyei együtteseknek, például a szalárdi Pitypangnak, a tamási Gilicének, a micskei Görböcnek, a mihályfalvi Nyíló Akácnak, de bárhová hívnak, szívesen elmegyek.
– Visszatérve a táncszínházhoz: a konkrét munkát, a táncot kivéve, meg van elégedve az együttesbeli hangulattal, szokták‑e segíteni egymást a kollégák, egyszóval a munka öröme mellett a munkahely is okoz‑e állandó megelégedést?
– Kétségtelenül, hisz végeredményben a közös munka tölti be minden időnket, s az emberi gyarlóságok a szakmai szenvedély hevében azonnal kiégnek. Amióta ott vagyok, vagyis a kezdetek óta huszonhat előadásban játszottam, köztük néhányban – mint például az Eltáncolt cipő, Tragédia, Betyárvilág, Kata-történet – főszerepet. Panaszra tehát nem lehet okom, különösen, hogy az itthoni gazdag program mellett 2010-ben a sanghaji világkiállításon mi képviseltük az országot, és idén ugyanezt tettük Dubajban is. Végezetül Miklós Jánosnak az együttes huszadik évfordulója tiszteletére megjelent jubileumi albumába írott gondolatait idézném, mivel tökéletesen egyetértek vele, és magaménak érzem: „Mert számomra, de remélem, minden közreműködő és előadóművész számára ugyanúgy, egy előadás önmagában ünnep volt, és az kellene hogy maradjon mindig! Ünnepi találkozás a nagyérdeművel, a közönséggel, ugyanakkor felemelő szolgálat! Mert hiszem s üzenem is, hogy egy hivatásos együttes munkája s ezen belül az intézményesülés nem helyettesítheti a tudást. Előbb élmény kell, találkozás a hagyománnyal, ráismerés, rácsodálkozás, de leginkább újra‑ és újraélés! Majd csak aztán lehet továbbvinni, továbbadni a nézőknek és az utánunk következőknek.”
Nyitókép: Rácz Lajos Levente már gyermekként elkötelezte magát a tánc mellett, kezdetektől a Nagyvárad Táncegyüttes tagja
Galériabeli fotók: Részlet A só útja című előadásból (2003); A 2009/10‑es évadban bemutatott Tragédiában főszerepet játszott Rácz Lajos Levente; Nagyvárosi bujdosók (2013/14); Jelenet a Betyárvilágból (2014/15); Amikor a pásztor (2019/20)
(Megjelent a Várad 2022./3. számában)
