Olyan világban akarok élni
Ahol a csirke tényleg elkezd pár nap után bűzleni,
ahol van értelme a jóért verekedni és küzdeni,
ahol ugyanolyan bűntény valakit megbántani,
mint valakit felpofozni.
Azt akarom, hogy ne égjen oda a hagyma,
ha versírás miatt valaki ott hagyta
S az első szerelmek ne múljanak el, soha.
Olyan világban akarok élni,
ahol az emberek tudnak egymás mellett élni,
ahol mindenki elfelejti, milyen felnőttnek lenni,
ahol mindenki, legalább naponta kétszer,
érez valami gyermekded kényszert,
s mer lelkesedni, örülni, várni, álmodni, a föld fölött lebegni:
Azt akarom, hogy amikor lezuhanunk, ne törjön el bennünk semmi,
és tudjunk rendületlenül tovább menni, ne kelljen belső démonainkkal állandóan küzdeni:
Kanapékba menekülni, laptopképernyőket nyűni – hogy mindenki megtalálja, amit akar,
senkiben ne maradjon bizonytalanság, belső kényszer, zavar.
Ne legyen bennünk semmi, ami eltakar,
hogy megmutathassuk magunkat másoknak nyugodtan, mert mindenki csak keres valamit,
de nem tudjuk, hogy mit.
Csak ritka pillanatokban, amikor ott van,
a Timmelsjoch-hágó csúcsán, nyomokban,
reptereken, vöröslő ruhában, csókokban,
meztelenül, a gettóban, a gitárokban s szaxofonokban,
az indiai táncban, esetlen mozdulatokban,
a meghalt elefántokban, akiknek a megsült tetemeit soha nem találják meg, csak a magasvezetékek állnak ott, remegve, eszetlen elektromosságtól vezetve.
Aarhus, 2014. 7. 19.