Nyomornegyedóra

Nem izgatta, hogy lesz-e könyve, és mikor. Ha néha mégis fellángolt, különösebben csak olyankor, amikor tapasztalta, hogy a korosztályosai sorra állnak elő a könyveikkel. Szőcs, de mások is gyakran kezdeményezték verseskönyvének kiadását, főleg kiadói emberek azonban zavarosnak tartották a verselését. Egy kiadói ember, aki a nyolcvanas évek legelején frissen lett kinevezve, maga is költő, kimondta, hogy a szerző skizofrén, minden jó – inkább „jó” – versének ez az állandósult állapot lehet az okozója, ki tehát nem adható. Ezzel hosszú-hosszú időre el lett ásva Zudor János, a költő.

Az a cucilizmus – amelyben én (is) boldogultam –, főleg a betegek, meg a betegnek mondottak számára tartott fenn végzetes körülményeket. Billogot aggatott, bélyeget sütött, stigmatizált észrevehetetlenül is. Berekesztett, kirekesztett és a piros pöttyöt is oda tette volna minden nem kívánt csecsemő seggére, ha legalább sejtelme lett volna arról, hogy az is ismertető jele a későbbi meghülyülésnek.

Pedig volt egy időszaka Jancsinak, és ma is van, amikor – nem csak én állítom – zseniális. Ez a verseiben is előjön. Ilyen (verse) többek között a két darabból álló Brâncuşi, azt hiszem, madár a címe, és biztosan tudom, hogy nagy meglepetésünkre, az Ifjúmunkásban jelent meg. Ilyen a Semprunnek ajánlott Utazás kazánban, ami nagyon sokáig sehol sem jelent meg, majd egyszer csak mindenki ismerni kezdte, mondogatták, szavalták. Bolondos, nagy vers. Szörnyű, éppen ma (2014. március 19.) elviselhetetlen, de hát benne voltunk.

Egy ilyen fellángolásos, kötetalkotó pillanatában hívott bennünket, hogy olvassuk el a verseit, egyszerre ott nála mind, és állítsuk össze közösen a verseskönyvet. Farkas Anti, akkor vasipari szakmunkás (ma újságíró-iskolát is végzett lelkész), jött még el a Vitéz utcai lakásba, de Hunyadi Matyi is ott lehetett, mert sokat ittunk.

Jancsi édesanyja híres kémiatanár volt, akit ő készített fel, azt biztosan felvették orvosira, gyógyszerészetire, ami a legnehezebb felvételik közé tartozott akkoriban is. Az apja vegyészmérnök (idős korára megbolondult, verseivel a fia barátainál és szerkesztőségekben házalt Jánosra mutogatva azzal, hogy az tőle örökölte a tehetségét, kezében, papíron a legfőbb bizonyíték.)

Sok volt a repiital a lakásban, többnyire a szekrény tetején, de amikor a két nap alatt azok elfogytak, találtunk a kamrában a befőttes üvegek, lisztes és cukros zacskók mögött, eldugdosva a ruhásszekrényekben, ágyneműtartóban is.

Mindent megittunk, minden whiskyt, minden finn vodkát, minden kubai rumot, szerb, albán és eredeti francia Napoleon konyakot. Gyakran mentünk le cigiért.

Azokban a napokban, ezt a hétvégét is megelőzően sokat esett. Ömlött vasárnap este is, amikor a kötettervvel elkészültünk. Ciklusokba rendeztük a verseket, cikluscímeket adtunk, és ha úgy éreztük, innen vagy onnan hiányzik valami, megírattuk. János – kezében mindig cigaretta – készségesen meghallgatta az igényeket, és azonnal körmölte a hiányzó verset. Ezeket, valamint azt, amit csak kézzel írott változatban találtunk meg, egy vagy – amikor még volt használható indigónk – két példányban begépeltük. Spóroltunk a papírral, meg az indigóval, mert hiába forgattuk fel a szülők dolgozószobáját, egyiket se találtunk.

Még nincsenek szombaton-vasárnap nyitva tartó üzletek, éjjel-nappalik, szupermarketek, trafikon és kocsmán kívül minden zárva.

Vasárnap este csak a pályaudvaron volt nyitva posta. Mielőbb meg akartunk szabadulni a kész kötettervtől, tartottunk János visszavonásától, Egyed Péternek pedig be volt jelentve az érkezése a következő hétre. Elindultunk gyalog, kicsit harmadnaposan az állomás felé, át a Vitéz utcai hídon. Podul Decebal.

A Sebes-Körösnek akkoriban Váradon az volt a szokása, hogy már a kisebb esők alatt is hirtelen, egy-két óra alatt megduzzadt, a közeli dombokról vastag sarat, agyagos, zavaros vizet hozott, a város alatt elöntötte a part menti bolgárkertészetet, majd az eső elálltával, lassan tisztult, napokig apadt vissza a medrébe.

Annyira már nem ömlött, hogy sietnünk kellett volna, de esett rendesen. Hónom alatt a kézirat egyetlen példányban, megcímzett borítékban. A híd közepén Zudor elkéri, még egyszer belenézne. Mondom, esik. A kezébe adom, körülálljuk, közöttünk ő a költő, akit két napon át koronáztunk. Kibontja, felüti, összecsukja, majd egy mozdulattal a paksamétát, zutty, bele a megáradt Körösbe. Még nem értek le a papírok a sáros, sárga vízbe, még nem hajtogatódtak repülővé, amikor megszólalt: „Száll, száll Honthy Hanna, mint egy seggberúgott sirály.” Vers is lett belőle.

Szántó Tibor legendás könyvtervezőnek, iskolaalapítónak és alkalmi rossz embernek volt egy könyvsorozata, mindjárt mondom, mi is. Pályakezdő költőt lehetett bemutatni, mindenki – ő maga is – szerelméhez hozzáadta a szeretetet és abból dolgozott. Csak a szerzőnek járt honorárium, akkoriban – 1990-ben – nagy pénz, ötvenezer forint.

Az akkor már rozoga, de örökösen aktív, különleges könyvötletekkel bombázó Szántóval, a huszadik század egyik legnagyobb, egyik leggazdagabb könyvtervezőjével, akinek életműve feldolgozásra vár, bombázó külsejű tanítványa – talán halálos ágyáig ápolója – kapcsán szorosabb munkakapcsolatba kerültem. Nem csak könyvötleteket, könyv-maketteket is kaptam tőle. Többek között egy bibliapapírra tervezett „Weöres-összes” makettjét is, amiből könyv ugyan nem lett, de keménytáblába kötött, több ezer oldalas téglabordó könyvterve ma is itt van az asztalomon, rajta domború, arany kézírással: Weöres – üres lapokkal. Ez az, amibe – mondjuk, huszonöt éve – nem merek beleírni. Minden másba igen, nagy élvezettel, a Weöres-makettbe nem.

Kérdezte, ki lehetne az általa tervezett – mindjárt mondom, milyen – sorozat következő szerzője, aki – lehetőleg – erdélyi legyen. Zudorra gondoltam – aki csak Szántónak erdélyi –, döntöttünk is azonnal, mellette.

Verseket nem kellett válogatni, adott volt a poéma – ahogy Szőcs nevezi a könyv, inkább „csak” füzetecske előszavában. Kass János – Kass! – grafikával a borítóján a költészet napjára meg is jelent. (A Magyar Bibliofil Társaság és az Officina Nova kiadása, dátum nélkül. Kinyomozva: 1990.)

A bemutatóra, na meg hogy a honoráriumot is fölvehesse, meg kellett jelennie Zudornak is, akinek nem volt útlevele. Különösebben nem volt ez meglepetés, hiszen Romániában akkor kézben útlevele még senkinek sem volt, lassan szoktatta hozzá a hivatal az embereket, hogy lehetne, vannak történeteim. Zudornak személyi igazolványa sem volt. (Jókedvűen csodálkoznék, ha ma, 2014-ben, már lenne.)

Valahogy mégis megjelent – életében először, ezek szerint 36 évesen – külföldön, Budapesten. Kezébe kapta a könyv tiszteletpéldányait meg az ötvenezer forint honoráriumot. Nem is jegyzem meg, ismeretlen költő – aki ő volt akkor – nem akkor, ma is örülne annak az összegnek.

Zudor János szabad ember volt. Budapest utcáin szabadabb, mint Nagyváradon. Esetleg érezte is. Hosszabban – volt távolság! – csavaroghatott, és az ismeretlenben tehette. Naiv vadkeleti hős lehetett – nem a Nyugaton, majd mindjárt látjuk is – Budapesten.

Egyszer csak egy már-már gyereklányosan fiatal, izgalmasan fel (nem) öltözött, telt kecsketőgyekre emlékeztető mellekkel törekvő, a gyámoltalan férfira hajtó Judit nevű lánnyal jelengetett meg. Váratlanul bukkangattak fel együtt – romkocsmák akkor még nem voltak – különleges, lepusztult helyeken. Lehet, hogy nem is fiatal anyakecske tőgyeire emlékeztető eleje, hanem – Krúdy után szabadon – szőlőfürt melle volt. (Ezt majd döntse el ő, a Gyula, amikor a közelébe kerül.)

Judit – most már emlékszem, novellában Kiss Judit – gyermeki testén fölfelé csorgó melleihez buddhista filozófiával adakozó lélek is társult. (Behúzott egyszer egy kapu alá és az egyiket megmutatta az Erzsébet körút 64. szám alatt.) Minden férfinak látszó eszközt képes volt szerelemmel szeretni.

A Pesti Szalon kiadó akkor egy Kárpát utcai – tizenharmadik kerületi – panelház egyik emeletén bérelt két + két félszobás lakást. Többször megjelentek és szórakoztatva a társaságot, kíméletlenül zavarták a komoly kiadói munkát, amelyben kivétel nélkül mindenki igyekezett kimutatni, mennyire komolyan veszi saját magát. Ők nem. Beleszóltak ebbe is meg abba is, megzavarták a lelkünket, meg a fejünket.

Egyik alkalommal elújságolták, hogy – kora reggel óta – jegyesek. Egymás kezéből kapkodták ki a gyűrűt, amit a Blaha Lujza téri aluljáróban egy aranyos – aranyos! – cigányasszonytól vásároltak. Szép rézgyűrű volt, mi tagadás – aranyárban. Ott állt előttünk a könyvkiadóban két boldog ember – a költő és a költő megrézgyűrűzött jegyese.

Mindig hozott, hoztak zsömlét, felvágottakat, és mindig elmondták, hogy mindig, egész nap esznek. Egy buddhista társaság pincéjében laknak – nappal iskola, éjjel menedékhely –, Judit nem mos, nem takarít, hadd hagyhasson egy csomagot az irodában, amiért majd rövidesen visszajön, mosatlan van benne, amit majd mosodába vinne, de nem most, mert most még inkább megvásárolja azt a bugyit, gatyát, azt a pár zoknit. Melltartót nem hordott, szóval a fehérneműt.

Hát persze.

Aztán eltűnt a szőlőfürt termetű buddhista lány, Zudorral együtt.

El se felejtettük, amikor előtte még, egyik éjszaka, János kérésére elkísértem őt, Zudort, hogy mégse legyen egyedül, a Rákóczi térre, ami akkor még a Rákóczi tér volt. Élő kurvát akart látni munka közben, vagyis hát inkább a munkája előtt.

Két szép – ilyet én nem írok le –, nagyon szép fiatal lányt találtunk. Mi tagadás, az egyik elsőre feleségnek is megteszi majd, ha kinőtte a kurválkodást, olyan szép, olyan fekete. Könyvespolcot is tud porolni, esküszöm.

Ültek, inkább feküdtek egy parkoló kocsi motorháztetején. Vonaglottak, apró cicit mutattak, bugyit nem mutattak. És nem akartak lejönni onnan, csak mutogatni.

János megnézegette őket – mert mi tagadás, megnézegette – távolról, aztán egyre közelebbről is, előbb feltárta előttük, majd elkezdte őket lebeszélni „erkölcstelen életmódjukról”. Nevelni kezdte volna őket – hiszen tanár is volt már, pedagógus, vagy mi. Fiatalok vagytok, nem is élvezhetitek még. Nem hiszem el, hogy nektek ez jó. Ez nektek csak játék, rossz játék. Ugye te nem élvezed? – fordult a fiatalabb gyerekarcúhoz, aki már-már a buddhista Judit alakjára hasonlított. Szépek vagytok, nekem elhiheted, mondta a másiknak, az öregebbnek, aki akkor már legalább tizennyolc lett. Biztos találtok magatoknak egy fiút, aki nem elveszi a pénzeteket, hanem nektek adja az övét. Enni azért kaptok, nem?

Nagyon közel ment hozzájuk, már-már annyira, hogy letakarhassa sapkájával az egyik pinát.

Nem kellett szaladnunk, menekültünk. Nem fiúk, valahonnan még több lány jelent meg, hogy ezt a „beteges faszt” kiheréljék.

*

A Kárpát utcai kiadó irodájában terjedni kezdett valami bűz. Ráadásul a bejárati ajtó körül. Külsős tördelő és korrektor munkatársaink, szerkesztőink és szerzőink, amint beléptek, ezzel a számunkra már nehezen elviselhető bűzzel találkoztak. Mindent felforgattunk, és nem találtuk az anyagát, a bűz maradt. Gondolták – nem mondták –: ez egy ilyen – büdös – kiadó.

Egy szombaton rendkívüli kiadói napot tartottunk: mindenki a bűzös fedélzeten. Átmozgattunk, felforgattunk, kidobáltunk. A szobákban, a konyhában, a mosdóban semminemű jele nem mutatkozott a kanálisszaghoz semmiképpen sem hasonlítható, bonyolult összetételű – mi tagadás, a maga nemében harmonikus – koncentrátumnak.

Borbíró – ma Lendvai – Zsóka nyitotta föl a bejárati ajtó fölötti beépített kisszekrényt, amit addig sohasem használtunk, talán nem is tudtunk róla, hogy létezik. Seprűnyéllel a kezében kihalászta a zacskót, Zudor János és buddhista Judit pungáját. A férgek a parizert teljesen még nem ették meg, de ellepték a szaros férfigatyákat, a büdös férfizoknit a pondrók. A disznósajt műanyag bele is megmaradt, meg a könyvek, a Romániából jöttem két-három, még el nem osztogatott tiszteletpéldánya. Sajt is volt a zacskóban, mustár, meg paradicsomszósz, de azok üvegben.