Nyitott művek – Sipos Sándorról és művészetéről
Sipos Sándor grafikus- és festőművész utóbbi években készült munkáiból láthatunk összeállításunkban egy kisebb válogatásnyi anyagot, jobbára vegyes technikával készült lapokat.
Sipos Sándor 1957-ben született Marosvásárhelyen, művészeti tanulmányait Kolozsvárott végezte. A nyolcvanas évek elejétől rendszeresen szerepelt munkáival romániai csoportos kiállításokon, 1986-tól külföldön él, egy ideig Ausztriában dolgozott, majd Kanadába, Montrealba költözött, ahol jelenleg is él. Rajzait, illusztrációit ottani lapok, kiadványok rendszeresen közlik. Az itt látható munkák egy része is eredetileg ezekben jelent meg, nem szövegképként, hanem a szöveget ellenpontozó, önálló, szabad grafikaként.
Sipos Sándor munkái általában ellenállnak bármiféle verbális, egyértelmű értelmezésnek, Umberto Eco hatvanas hetvenes évekbeli divatos szóhasználatával élve „nyitott műveknek” nevezhetők. Mindazonáltal „nyitott” jellegük több olyan támpontot kínál, amelyeknek révén közelébe férkőzhetünk a technikailag, formai elemeit tekintve és – egyfajta értelmezhetőség kockázatát vállalva – a racionális-irracionális (köznapi-szakrális) merev ellentétet feloldó heterogén együttesnek. Voltaképpen egy sajátos, a tudat szintjére emelt „világérzés” spontán megnyilatkozásai, lenyomatai ezek a munkák. Együtt van jelen bennük, elfogultság nélkül, a mai: régi és legújabb kultúrákon, korokon, stíluselemeken, tudományos ismereteken, pszichológián, jelelméleten és természetesen irodalmon iskolázott művészember vizuális válasza annak a szociális miliőnek az ingereire, melyben él(ünk).
Lehetséges, hogy ezek a vizuális válaszok improvizatív jellegűek, pillanatnyinak tűnő reakció levezetései, lecsapódásai, de őszinteségükhöz, az átélés igazához – amennyiben ez művészi kritériumnak tekinthető – nem fér kétség. Nem az a szokásos „művészi” megoldás foglalkoztatja Sipost, hogy stilárisan vagy technikailag homogén felületet hozzon létre, még csak az sem, hogy – ami ugyancsak szokatlannak tűnhet – a felületet különösebb műgonddal munkálja meg. Annak a nyughatatlan, zaklatott „életérzésnek”, amelyben él(ünk), a művészet, akár a klasszikus modern művészet hagyományos értelmezése és alkalmazhatósága visszatetszőnek, „nem megfelelőnek” tűnhet. Ebből következően mindenfajta képi és rajzi elem, legyen az akár fotó, akár stiláris motívum, akár figurális pecsétnyomat, aranyszínű háttér, érzékeny kézjegy és kezdetleges vonalvezetés – mind szimbolikus értelmet nyer, asszociációs mezőt nyit meg, mint ahogyan az életet, a szociális milliőt kulturális szférának tekintő, azt akként értelmező ember érzékeli-észleli a földi világ önmagán átszűrt jelenségeit. Tehát egy – mondhatjuk így – „szimbolizált élet- és világérzés”
vizuális megnyilatkozásai Sipos Sándor munkái, jelzésszerű közvetítései korunk, napjaink emberét egyidejűleg körülfogó,
fenyegető, átalakító, sokkoló benyomás-együttesnek.