Nézők, Látók, Szabadok
Németh Gábor szerint az embert egy bizonyos életkor után haza lehet tolni, ezért is lett volna jó – saját elmondása szerint –, ha 2011 tavaszán, amikor elnyerte a Litera.hu díját, egy talicskát kapott volna jutalmul. Pedig szerzőnk korántsem annyira idős, hogy ilyesmire lenne szüksége, sőt, szinte teljesen biztos, hogy nem is fog rászorulni soha, mert aki szereti a sündisznót, az rossz ember nem lehet, és aki nem rossz ember, az hadd járjon emelt fővel és a saját lábán, míg a világ. Németh Gábor továbbá egészen kiskorában magáévá tette az íráshoz szükséges egyik legfontosabb technikát, azaz a magába zárkózás módszerét, nem is nagyon tehetett mást, mivel szüleivel egy igen kis területű lakásban laktak. Talán ezért is alakult ki később nála az, hogy már írás előtt cenzúrázza önmagát, képes hatékonyan megnyirbálni ötleteit, esetleg végképp elvetni őket. Szerencsére nem az utóbbi történt, amikor először közölt a Négy Évszak című társkereső és nyugdíjasoknak szánt magazinban, és bekerült az akkor még undergroundnak, ma viszont krémnek számító irodalmi körökbe, amelyeknek olyan tagjai voltak többek közt, mint Márton László, Garaczi László, Kemény István és Kukorelly Endre. Talán már ekkoriban megfogant szerzőnkben az a mentalitás, amit én csak kegyes íróságnak tudok nevezni, és ami jobbára abban áll, hogy novellák esetében nem támasztja azt a szinte lehetetlen, de sokak szerint követendő elvárást, miszerint néhány oldalon egy komplett világot kell létrehozni, illetve azt is megengedi magának – egyáltalán nem elítélendő módon –, hogy nem egyszerű, szürke hibákat, hanem aranyhibákat ejtsen. És ha ez még nem volna elég írói bátorsága demonstrálásához, az is kiderül, hogy Németh szereti a felkéréseket. Rengeteg alkotónak borsódzik a háta az ilyen jellegű munkáktól, de neki nem: örömmel és könnyedséggel tölti el, ha megmondják, mit csináljon. És végső soron nem is lehet ez másként egy olyan alkotónál, akinek az írás nem vérverítékes, kínlódással teli munkát, hanem vegytiszta örömöt jelent.
Elsüthetném most azt a lapos poént, hogy egy Németh után hadd következzen egy Horváth, de nem teszem. (Vagyis már megtettem – mindegy.) Horváth Péterről sajna (vagy nem) képtelen vagyok elfogultság nélkül írni, ugyanis két évig volt tanárom, két évig tett meg minden tőle telhetőt, hogy valahogy belém verje a drámaíráshoz szükséges alapismereteket, fogásokat és fortélyokat. Ő tanított meg ásni, a dolgok mélyére nézni, feltárni azt, ami rejtett, levelenként hámozni a történéseket és az embereket, mintha az élet egy fej káposzta lenne. A semmiből csinálni valamit, ez számára a kihívás és egyben a cél, és a legjobb, hogy tanítani is tudja ezt, képes megfogni az ember kezét, és vezetni, akár kisiskolás ceruzáját az irka fölött. Tiszteletemet külön kivívta azzal, hogy már gyerekkorában elég meggondolatlan és bátor volt ahhoz, hogy fegyvert fogjon egy rendőrre: még ha csak patronos pisztoly volt is a kezében, ez akkor sem semmi. Utána viszont rettegett attól, hogy eljönnek érte, hogy elveszik a szabadságát, amelyet furcsa módon felnőtt korára egyre nehezebbnek, nyomasztóbbnak kezdett érezni, magyarán úgy gondolja, a szabadságnál nagyobb ütést nem is kaphatott volna az emberiség. Persze itt nem a mozgáskorlátozásra, a bezártságra gondol, sokkal inkább arra, hogy tényleg mennyire elveszettek tudunk lenni, ha nincs, aki megmondja, mit csináljunk. Nem is létezik annál nagyobb teher, mint hogy önmagunknak kell kitalálnunk önmagunkat. Bizony, néha (vagy inkább gyakran, szinte mindig, nem is: mindig) sokkal könnyebb lenne, ha megmondanák nekünk: ne próbáld ki magad ebben és ebben, megspórolhatod a bukások fájdalmát, inkább faragj széklábakat, és én kezeskedem érte, hogy abban te leszel a legjobb, a földkerekségen nem lesz még egy olyan székláb, mint amilyent te gyártasz. Az igazat megvallva azonban nem gondoltam volna, hogy Horváth Péternek ilyen gondolatok keringenek a fejében, hisz még sosem láttam embert annyira élvezni az alkotás szabadságát, mint őt: figyelmesen görnyed a laptopja fölé, felső ajkát picit felhúzva nézi a képernyőt, néha-néha felpillant a szemüvege fölül, mindeközben viszont egy pillanatra se hagyja abba a gépelést, veri a laptopot írógéphez szokott ujjaival, hangosan csattognak a billentyűk, és már a leírásuknál súlyt kap minden szó.
Vörösmarty Mihály – talán az egyik legfontosabb név Kelecsényi László életében. Nemcsak a költőről elnevezett józsefvárosi gimnáziumba járt, de szintén az ő nevét viselő mozit látogatta napi rendszerességgel, ha kellett, gyakran iskolaidőben is. Valószínűleg nem csak a filmvilág iránti imádata ered innen, hanem az is, hogy később – bár kissé megkésve és csendesen – hosszabb-rövidebb prózákat is megpróbált írni. Előtte viszont még sok minden történt vele, élete akár kalandosnak is mondható, hisz éveken át dolgozott többé-kevésbé szigorúan ellenőrzött vonatok mellett a MÁV-nál, és ennél kevés jobb élettapasztalatot szerezhet az ember későbbi írásaihoz, kérdés csupán az, hogyan használja majd fel ezeket, mekkora hatásfokkal, sikerrel. Kelecsényinek mindenesetre nem csak az íráshoz, de az élethez is bőven akadt bátorsága, bizony, sokan szeretnének olyan merészen munkát keresni, ahogyan ő tette megboldogult fiatalkorában, amikor felkereste a Filmgyárban Nemeskürty István stúdióvezetőt. „Irénke, adjon ennek a fiatalembernek két forgatókönyvet” (hogy írjon róluk valami véleményt) – így kezdődött szerzőnk dramaturgi pályafutása. És ugyanebben az évben jelenik meg, a Magyar Nemzetben, első novellája is, amelynek alapötleténél kevesebb jobb ujjgyakorlatot lehet elképzelni kezdő prózisták számára: tipikusan az a keret, amely egyaránt teret nyit a kevésnek meg a soknak is, a lényeg az, hogy eléggé nehéz belőle vesztesen kijönni, annyira szilárdak az alapjai. Talán a rengeteg megtekintett film teszi (szerzőnk szinte az összes magyar mozit látta), vagyis a vászonszerelem, hogy Kelecsényi László befelé is ugyanolyan jól tud nézni, mint kifelé. Egy biztos: ha valamit, hát látni nagyon tud.
Nem sok magyar író mondhatja el magáról azt, amit Oravecz Imre: hogy hopi indiánok fogták a kezét írás közben. De végső soron ki is tudna jobban kirángatni egy írót az alkotói válságból, mint az amerikai kontinens természeti népeinek egyike? Oravecz azonban nem csak az őslakosokat övező mágikus légkörbe szeretett bele: ő tényleg rokonságot érez velük. Egyrészt, mert életének több periódusát is Amerikában töltötte, másrészt mert a hopik ugyanúgy földműveléssel, gazdálkodással foglalkoztak, mint az ő nagyszülei. Kétségtelenül markáns írói kvalitás ez, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy ennyire éles látással és még élesebb megérzéssel lenne képes hidakat képezni egymástól több ezer mérföldre levő kultúrák és népsorsok között. De végső soron miért is kéne egy magyar embernek annyira távolinak éreznie Amerika őslakosait? Hisz ha jobban belegondolunk, történelmünk, ha nem is számos pont és hosszú szakaszok mentén, de érintkezik egymással. Merthogy a nagy kivándorlások idején bizony magyarok is szép számmal vetődtek az ígéret földjére, egy olyan világba, ahol idegenek voltak, csakúgy, mint a területeiktől, lakhelyüktől megfosztott indiánok fennmaradt leszármazottai. Szóval amíg nem deríti ki valamilyen, a világűrből érkezett tanulmány, hogy nyelvrokonok vagyunk velük, addig legalább a kirekesztettség-érzés lehet közös. No meg talán az, hogy kis népek lévén, ugyanolyan óriási lépésekkel jár át fölöttünk a történelem. Oravecz nagyon szépen megfogalmazza, hogy a kis magyarországi falvakban csak a történelem történik, és az se igazán, merthogy sok helyre nem jut el a változások szele, a fuvallatokra pedig senki se kíváncsi. Ilyenkor a történelem magányosan kószál a falu utcáin, nem látják az emberek, legfeljebb Orvecz Imre. De ha valaki, ő nagyon. És nem csak Magyarországon, Európában, hanem a tengeren túl is. Ami pedig a legjobb: vannak rá szikár, tárgyilagos, mégis érzékletes mondatai, amelyekkel képes anélkül hozzányúlni, hogy megsérülne.
Ez igen, vérbeli prózaíró – ez volt az első gondolatom Tompa Andreáról, amikor néhány évvel ezelőtt elolvastam egy regényrészletét. Ha jól emlékszem, a Székelyföld folyóiratban bukkantam rá, Fekete Vince ajánlotta. Utólag jöttem rá, hogy a vérbeli prózaíró megnevezés nem volt teljesen találó: szerzőnk ennél egy fokkal több: vérbeli regényíró. És ha ez nem volna elég a megnyerésemhez, eddig megjelent két könyvében a leggyakrabban érintett helyszín nem egyéb, mint a szívem egyik csücske: Kolozsvár. És még egy extra: nem csak foglalkoztatja, de mer is az erdélyi identitás kérdésével foglalkozni, és kimondani, hogy ebben a régióban ahány csoport, ahány ember, annyiféle. Legfeljebb az az egyetlen univerzálisan közös nevező bennünk, hogy mindannyian Romániában láttuk meg a napvilágot, meg hogy sokszínűek vagyunk. És ettől vagyunk különlegesek, nem pedig sorozattermék, egy elképzelt fenyőillatú, medveölő és -ölelő néplélek, ahogyan egyesek látják. Mi több, ez az identitás folyamatosan változott a történelem során, teljesen más volt Trianon előtt és után. És ha az ehhez hasonló gondolatok meg a szépirodalmi munkásság nem volna elég Tompa Andreától, akkor még ott van a színház: ha valakiről, hát róla biztosra elmondhatjuk, hogy színházi szakember, ugyanakkor értő és értelmező néző is. Kár, hogy kikoptam már az egyetemről, szívesen beültem volna valamelyik előadására. Így viszont maradok a könyveivel meg azzal a megnyugtató érzéssel (noha én egyelőre eléggé kezdő vagyok a területen), hogy másban is megfogalmazódott már szinte ugyanazokkal a szavakkal az én kortárs színházdefinícióm, ami a következő: gyorsreagálású társadalomkritika. Egy interjúban nehéz is megemészteni Tompa Andrea gondolatait színházról és irodalomról, hisz mindkét témában fajsúlyos a véleménye és megfontolandó. Akárcsak a prózáját, az interjúit is lassan javallott olvasni: rágnivaló, emésztendő ötletek, gondolatok, meglátások. És ami a legjobb bennük: rengeteg közük van a nyers igazsághoz. Mert nem muszáj mindent puha panírban fogyasztani, sőt.
