A nézői oldal a fontosabb
Ary Eszter írása a lapszámot illusztráló Orosz István festő, grafikus, rajzfilmrendezőről
Magyarország egyik legismertebb kortárs grafikusa 1951. október 24-én született Kecskeméten. 1975-ben szerzett diplomát a Magyar Iparművészeti Főiskolán. Kérdésünkre, hogy miért a művészpályát választotta, így válaszolt: „Néha azt hiszem, inkább a pálya választott engem, sok véletlenen is múlt, hogy az lettem, aki vagyok, gimnazista koromban inkább az irodalom érdekelt, de akkoriban bizonyos politikai hátterek meghatározták, hogy merre orientálódhat az ember. A bölcsészkarra nem lett volna jó a káderlapom, de egy külvárosinak számító főiskolára, az Iparművészetire bejuthattam. Azért mentem oda, mert könyvekkel, színházzal ott is foglalkozhattam (tipográfia, illusztráció, plakát…)”
Rengeteg díjat nyert plakátjaival, animációival, s még ma is részt vesz több rendezvényen is munkáival. 1975-től a Pannónia Filmstúdió rendezője. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Film- és Televíziós Művészek Szövetsége, a Nemzetközi Kepes Társaság, a Szinyei Társaság, az Altamira Társaság, a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete, a Magyar Plakát Társaság, valamint az Alliance Graphique Internationale (AGI) tagja. 2004-től a Nyugat-magyarországi Egyetem docense lett.
Hogy miért lett tanár, arról így ír: „Talán egyfajta frissesség-őrző gyakorlat a tanítás. Kissé önző módon akkor kezdtem el tanítani, amikor elkezdtem aggódni a szakmai elfásultság miatt. Folyamatosan diákok közt lenni egyfajta készenléti állapotot jelent, ami talán kihatással van a munkák eredményére is.”
Kérdésemre, mit gondol arról, hogy az alkalmazott grafikusi (arculattervező, webdesigner stb.) pálya mennyire kötődik a művészethez, Orosz István így válaszolt: „A grafikusi szakma különféle ágaival azért kényszerül foglalkozni szinte minden magyar tervezőgrafikus, mert ez egy kis piac, nincs annyi megbízás egy területen belül, amiből meg lehetne élni. Amerikában az ilyesmi szokatlan, ott azt tapasztaltam, hogy sokkal jobban szakosodnak a grafikusok, ami persze olyan paradoxonokat eredményez, hogy egy színházplakát szövegét a grafika készítője már nem csinálhatja meg, mert arra külön embert kér fel a színház. Engem az animáció és az autonóm művészet viszonylagosan függetlenné tett, ezért nem voltam rászorulva, hogy reklámfeladatokat keressek. Ha megbíztak, akkor azért többnyire elvállaltam, mert ezek azért sokkal jobban fizető munkák voltak minden másnál. Azt hiszem, ez ma is így van.”
Nagyon aktív, sok műfajú művész. Nemcsak plakátot, illusztrációt, logót, animációt készít, de szépirodalommal is foglalkozik. Egy verseskötete és egy novelláskötete jelent meg eddig. Ezzel kapcsolatban azt mondja: „Fontosnak tartom a jártasságot a tágabban vett szakmában is, hitelesebbnek érzem azokat a tervezőket, akik mögött ott érzek valamiféle kulturális hátteret. Nem árt, ha nemcsak a klasszikus és a kortárs művészetekben jártas az illető, de van egy kis irodalmi, zenei stb. műveltsége is. Azt hiszem, hogy akit igazán érdekel a szakmája, az önkéntelenül is elkezdi kutatni azokat a szálakat, amelyek összekötik a tevékenységét az úgynevezett társművészetekkel.”
Talán legismertebb alkotása a rendszerváltás idejéből való, a szovjet csapatok távozása utáni Tovarisi konyec című plakátja, ám erről ma már nem szívesen beszél: „Legtöbbször a Tovaris plakátomról írtak és beszéltek, de ez azért van, mert ez egy átpolitizált világ. Én őszintén szólva már nagyon unom.”
1984-től használja az Utisz művésznevet, melynek jelentése Senki. Ezt azért választotta, mert szimbolikus mellékjelentései is vannak; az Odüsszeiából származik, és arra a mozzanatra utal, hogy Odüsszeusz kiszúrja a küklopsz szemét. A plakát szerinte így működik, afféle szemcsapdaként, optikai illúzióként. A nevet egyébként egy barátja, Török András ajánlotta, és azért volt rá szükség, mert többen is alkotnak Orosz István néven.
A kettős jelentésű munkák, az anamorfózisok és optikai illúziók történetével, elméletével és filozófiájával is foglalkozik, több publikációja is megjelent ebben a témában. „Amikor a művészetek nyelvét tanultam, a kelet-európai rejtekező-rejtjelezőt szerettem meg leginkább. A sorok között olvasót, a képek mögé nézőt. Azt, ami mást jelent, ha távolról, ha összehúzott szemmel, ha tükör által stb.… A valóság és a látszat elegyéből szívem szerint való művek születtek, s ilyesmivel kísérleteztem én is. Aztán volt egy pillanat, a nagy betűcserék kora (tankok helyett bankok, rendszerváltás helyett gengszterváltás), amikor úgy tűnt, az ilyetén bújócska már senkit sem fog érdekelni. Jó lenne másba fogni, hiszen elhúztak a ruszkik, konyec van, itt a várva várt szabadság, s a szabadság idején korszerűnek kell lenni. Igaz, még nem akadt két ember, aki a korszerűségről ugyanazt gondolta volna. Ha mégis, akkor azt, hogy valami lazaság, kötetlenség, léhaság. Ilyesmi passzol a szabadsághoz, meg főleg az, hogy eladható legyen, tehát trendi. Vagyis a korszerűség a piacképesség szinonimája. A szabadság meg talán maga volna a piac.”
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy elítélendő dolognak tartja-e alkalmazott grafikusként a trendek követését, vagy fontosabbnak gondolja az egyéni stílus megőrzését még akkor is, ha ez a kliens igényeivel ellentétes?
„Nádai Feri barátom szokott idézni egy mondást, bár mintha ő is hallotta volna valakitől. Most továbbadom: Nem az kell megcsinálni, amit a kliens kért, hanem azt, amit kérnie kellett volna. Egy kicsit tréfásnak tűnik az a fogalmazvány, amelyet bizonyára olvasott már valamelyik interjúmban, pedig (majdnem) komolyan gondolom: Ha plakátot akarsz készíteni, írj fel egy lapra mindent, amit a plakáttal el szeretnél mondani. Amit üzenni akarsz a plakáttal. Ezután olvasd át, és a felesleges részleteket hagyd ki a szövegből. Újra írd le a tömörített változatot, majd újra olvasd át. Megint húzd ki… Nem folytatom: ha már egy betűre sincs szükség, akkor lesz kész a plakát. Ne legyenek »alkalmazkodó« grafikusok; határozott, önálló elképzelések mentén merjenek olykor szembeszállni a megrendelőkkel. Sajnos a szakma erkölcsi és etikai szintje nem mindig egyformán magas, érezzék át a szakma gyakorlásából adódó felelősséget, és persze élvezzék azokat a szépségeket is, amelyek együtt járnak a (majdnem) mindennapi gyakorlattal.”
A megrendelőhöz, illetve az elméletekhez való viszonyulásról az interneten is közzétett naplójában így fogalmaz: „El kell felejteni mindent, amit a dizájniskolákban tanultunk! Lehúzhatjuk a vécén a drága kurzusok furmányos kifejezéseit arról, hogyan kell az üzenetet a megrendelőhöz eljuttatni. A vállalati retorikával szemben a zsigereinkre kell hagyatkoznunk. Amit csinálunk, az legyen bátor és legyen rossz. Ha rossz, akkor lehetünk csak az üzleti világ esztétikai lelkiismerete. Felejtsük el a finomkodást. Állítsuk meg a futószalagon érkező szarkupacokat. Azért vagyunk, hogy rájöjjenek, a design veszélyes és kiszámíthatatlan. Azért vagyunk, hogy a kommersz világát művészettel töltsük meg. Azért vagyunk itt, hogy rosszak legyünk!” (http://utisz-utisz.blogspot.com/2009/08/korkerdes.html)
Orosz István munkáit egymás mellé rakva, akár egy sajátos művészet- és kultúrtörténeti enciklopédiát is össze lehetne állítani belőlük, a legkülönbözőbb korokból vett üzeneteknek, a legváltozatosabb technikák alkalmazásának köszönhetően. Arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan működik ez a választás: A művészt éppen izgató téma „hamar diktálja” a végkifejletet, avagy többször, több változatban keresi a megoldásokat?
„Sajnos (vagy szerencsére) nincs szabály – mondja Orosz István. – Van, amikor kézenfekvő a technika és a stiláris kapcsolat, de van, amikor több vázlat és sokfajta megközelítés után sem sikerül elfogadható eredményre jutni. A sokféle üzenet kapcsán persze az sincs ellenemre, ha munkáimból valami rejtett dialógus elemei sejlenek elő. Egyszer, amikor Bruno Ernst elküldte egy Escherrel együtt kimódolt vázlatát, a vázlat nyomán készített grafikámról beszélve azt írtam, hogy bár én készítettem el a rézkarcot, (A kút volt a címe), mégis valahogy hármunk, Ernst, Escher és a magam közös munkájaként gondolok rá. Elismerem ugyan, volt némi hivalkodás e megfogalmazásban, most mégis folytatom: minden manapság születő műben valahogy benne van, rejtetten, talán szándékolatlanul, a kultúrtörténet sok egymásra rakódott rétege. Néha észrevenni őket, akár egy mélységesen mély kút falán.”
Utolsó kérdésünk Orosz Istvánhoz így szólt: Fennáll-e annak a „veszélye”, hogy az általa teremtett világ – eszközvoltán túl – előbb vagy utóbb valamilyen összefüggő realitássá rendeződjék, vagy csupán a játék végtelen lehetőségeinek öröme munkál a művészetében?
„Ha a munkáim önálló életet kezdenek élni és tőlem független sorsuk lesz, az szívük joga. Meg persze azoké, akik megnézik őket és olykor olyan tartalmakat is beléjük látnak, amelyeket én nem szándékoztam beléjük rejteni. Legalábbis tudatosan nem. Természetesen ott vannak és ott lesznek ezek a tartalmak akkor is, ha én nem tudok róluk. A művekhez ugyanis két fél kell: aki megcsinálja, és aki megnézi. Világos, hogy a nézői oldal a fontosabb. És minél több a néző, annál több megfejtés rétegződik a mű fölé.”
Az anyag elkészítésében közreműködött Szilágyi Aladár
Orosz István
Ars poetica
Azt szeretném, – sőt már le is vagyon írva,
hogy kell szerkeszteni (lásd még: perspektíva),
hogy a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe,
egy pohár boromba éppen beleférne.
Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán,
hogy bent ragyoghasson a hold ezek után,
persze tudom, költő ettől még nem vagyok:
hátravannak még, hej, az összes csillagok.
