Nem tartoztam egyik táborhoz sem
Szilágyi Aladár (■): Tudom, hogy a hetvenes években a Securitate megkülönböztetett figyelemmel fordult nemzedéked, a Bretter-tanítványokként emlegetett esszéírók felé. Nemde, téged közöttük is „kiemelten” kezeltek?
Ágoston Vilmos (▼): Először egy diáktársam figyelmeztetett elsőéves koromban arra, hogy „érdeklődnek” irántam. Persze tudtuk, hogy megfigyelés alatt állunk, akár a Gaál Gábor Irodalmi Körben, akár a Korunknál szervezett közművelődési körünkben forgolódtunk, de a mélységét, a veszélyét nem tudtuk felmérni a dolgoknak. Persze, sok minden felgyűlt a rovásomon. Gyakran beszélgettem egy amerikai ismerősömmel, aki Kolozsvárott doktorált, fordítottam neki, s mivel a felesége egy szót sem tudott magyarul, örültem, hogy gyakorolhatom az angol társalgást. Biztos voltam abban, hogy figyelik, hiszen egyik lakásból a másikba költöztették őket, mint kiderült, azért, mert elvágták a lehallgatóhálózat vezetékeit. Később, már otthonról értesítettek arról, hogy gyermekük született. Én azt a levelet nem kaptam meg, évek múlva, a kihallgatásom során mutatták fel, mint bizonyítékot arra, hogy rendszeres kapcsolatot tartok az amerikaiakkal, tehát kémszolgálatot teljesítek számukra… Különben vigyáztam arra, hogy ne mondjak, ne tegyek olyat, amiért elvihetnek. Amikor néhány kollégám aláírást gyűjtött egy bizonyos magyar kar létrejötte érdekében, figyelmeztettem őket, hogy annak idején Páskándi Gézáékat is ilyesmiért börtönözték be. Az viszont Molnár Gusztáv és az én „érdemem” volt, hogy – mivel az illetékesek egy könnyelmű pillanatukban engedélyezték – szerettünk volna magyar nyelvű diáklapot indítani. Viszont aztán gyorsan elfelejtették az engedélyeztetést, s a román nyelvű Echinox egy-két oldalával kellett beérnünk. Másfél évig zajlott ellenem vizsgálat szabadlábon, ami gyakran azt jelentette, hogy legfeljebb éjszaka engedtek haza néhány órára. Minden szerepelt a szekus étlapon: nacionalizmus, revizionizmus, irredentizmus, horthyzmus, bár kissé zavarba ejtette őket, amikor kiderült: engem anyai, székely nagyszüleim neveltek, de családom apai ágán Auschwitzban pusztultak el a nagyszülők. A kihallgatásokat végül abbahagyták, de amikor már azt hittem, minden lecsillapodik, egy fél év múltán, néhány hónappal az államvizsga előtt, egy monstre diákgyűlés keretében kizártak az egyetemről. A diákság engem leleplező vezérszónoka Eugen Uricariu, az Írószövetség későbbi elnöke volt. Végül a Szilágyi Júlia – Gál Ernő – Méliusz József „vonalon” több jeles bukaresti román írót mozgósítottak érdekemben. A vizsgálat félbemaradt, visszavettek, és sebtében leállamvizsgázhattam. Falusi tanár lettem, azt nem engedték meg, hogy Domokos Géza felvegyen a Kriterion Könyvkiadóhoz.
■ Akkoriban még nem foglalkoztatott a menekülés, a kitelepedés gondolata?
▼ Nem, nem. 1981-ben kezdtem tapogatózni, de Aczél György elvtárs azt „üzente”, hogy nem kell nekik még egy Tamás Gáspár Miklós Magyarországon! Aztán rádiós lettem, végül 1986-ban döntöttem úgy, hogy ismét próbálkozom. Miután kiléptem az ellehetetlenült Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségéből, melyet három hónap múltán fel is számoltak, egy ideig patkány- és rovarirtóként tevékenykedtem. Dolgoztam azelőtt építőtelepen, bányában, árultam az ócskasoron…
■ Szerinted – hogy a te kifejezéseddel éljek – mikor vált Magyarország befogadóból kirekesztő országgá?
▼ Ahhoz képest, amikor áttelepültem, nem a viszonyok változtak meg, hanem a helyzet lett más. Magyarország befogadóként viselkedett a határon túli magyarsággal szemben, mert… sajnálta őket, és megpróbált segíteni rajtuk. Segített is. Amikor áttelepültem, 1986-ban már egy átmeneti világ volt. A Magyar Nemzetnél, ahová kerültem, még a párttitkár is odajött hozzám, érdeklődött, faggatott, mint az ellenzékiek. Az ellenzék nagyjából egységes volt, nem is sejtettük, hogy az új világ, ami készül, újabb és újabb cezúrákat, táborokra szakadást eredményez. Amikor Tabajdi Csaba nevezetes írása megjelent a Magyar Nemzetben arról, hogy másképp, hatékonyabban kell a határon túli magyarok helyzetével foglalkozni, ő tulajdonképpen a Párt oldaláról fejtette ki a nézeteit. Ne mondja senki nekem azt, hogy neki erre nem volt „engedélye”. Ilyen magánakciók nem kerülhettek a nyilvánosság elé a szocialista táborban. Mindazt, ami aztán a kilencvenes években elkezdődött, azokat a jelenségeket a saját sorsomon keresztül tapasztaltam meg. Számomra minden egyértelmű lett, amikor kirúgtak a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. Tragikomikus volt, ahogyan a jobb kéz nem tudta, mit csinál a bal. Entz Géza címzetes államtitkár, a HTMH akkori elnöke erdélyi körútra indult, én elkísértem egészen Bukarestig. Útjáról rendszeresen tudósítottam a lapot. Mire visszatértem, kiderült, már nincs állásom. Azt mondták, írjam tovább a sorozatomat – külsősként. A rovatvezetőm viszont kijelentette: nem tud nélkülem dolgozni. Most, hogy nyugdíjba készülök, megtudtam: bár már régóta nem fizettek, a munkakönyvemben évekig úgy szerepelt, hogy náluk dolgozom. Akkor rúgták ki az úgynevezett liberálisokat, a baloldaliakat, az ellenzékieket, akikre a főszerkesztő haragudott, mindazokat, akik nem illettek a képbe. Én nem tartoztam egyik táborhoz sem. Kevéssel azelőtt választottak be a Magyar Nemzet Alapítvány Kuratóriumába. Tehát a saját kurátorukat rúgták ki. Még mielőtt kipenderítettek volna, elküldtek Oslóba, ahol egy nemzetközi kisebbségi konferenciáról tudósítottam. Mire hazajöttem, már nem volt íróasztalom… Különböző lapok alapításával kísérleteztünk, nem sok sikerrel. Aztán meghívtak Japánba, a Hokkaido Egyetemre.
■ Netán angol irodalmat tanítani?
▼ Nem. Erről a mi ellentmondásokkal teli világunkról, térségünkről kellett előadás-sorozatot tartanom. Egyetemről egyetemre kellett vándorolnom, egyetemi tanárok konferenciáin vettem részt. Bár jól ismerték az itteni helyzetet, nem értették, hogyan alakulhattak ki ekkora feszültségek térségünkben. Szépen fizettek, utazhattam Japánban, sőt felajánlották, hogy a családomat is kivigyem. Különben egyfolytában tartottam kapcsolatot japánokkal, még a Ceauşescu-érában is. Felkerestek, vittem őket a Gyímesekbe, nem voltam ismeretlen számukra. Meglepődtem azon, hogy rám gondoltak és kivittek, hiszen akkoriban nem volt állásom, a házamat építettem. Amikor az ember egyedül marad, akkor nagyon egyedül van. Azt reméltem, megélek egyéni riporterként, és kezdtem járni a munkanélküli vidékeket, a leépített ipartelepek környékét. Döbbenetes volt. Kezdtem ebből a témából riportokat írni, aztán az egyik volt kollégám, akivel együtt dolgoztam, azt mondta: „Nem tudom lehozni, csak a felét, a többit vidd más laphoz.” Már nem mertek mindent közölni tőlem, kezdett kialakulni az új hatalmi világ. Ez a japán meghívás viszont sokat lendített a sorsomon. Aztán kezdtek különböző alapítványok kérni tőlem tanulmányokat. Például lengyel alapítványoknak kutattam háborús témákat, melyekhez levéltárakban kellett dolgoznom. S aztán az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványhoz kerültem.
■ Tamás Gáspár Miklós, amikor hatvanadik születésnapod alkalmával köszöntött, szkeptikus humanistának nevezett az Élet és Irodalomban. Néhány éve, válaszként öt erdélyi író reagálására a Magyar Írószövetségben kirobbant, szakadáshoz vezető válságra, ellen-nyíltlevelet fogalmaztál. Nálad ez alkati sajátosság vagy etikai hozzáállás, hogy sokszor választod, vállalod a dolgok nehezebbjét, kényesebbjét?
▼ Nem hittem, hogy ez ennyire „nehéz”. Felébredt bennem a pedagógus, aki nem sértődik meg. Azt üzentem erdélyi író barátaimnak: „Fiúk, ne szóljatok bele ebbe az ügybe. Ti nem értitek, hogy itt mi történik. Én nem haragszom rátok, remélem, hogy ti sem énreám, de az az érzésem, hogy nem fogjátok fel, ez a két tábor itt most milyen élesen és min vitatkozik, mert Erdélyben korábban a zsidókérdés nem volt téma.” Én a mai napig úgy gondolom, ezért a levélért nem sértődhetett meg se Gálfalvi György, se Gálfalvi Zsolt, Horváth Andor, Kántor Lajos vagy Lászlóffy Aladár. Kántor próbált válaszolni, nálatok láttam egy rövid írását arról, hogy „nincs igazam”. Én viszont az utóbbi évtizedeimet ott éltem Magyarországon, láttam, milyen éles szakadékok választják el a társadalmat, és hogy milyen heves indulatok vezetnek ilyen megoldhatatlan szituációkhoz. Egy költőnek nem kellene odaállnia egyetlen szélsőjobboldali mozgalom mellé sem, ha odaállt, akkor vállalja fel, ha vállalja, akkor pedig ne maradjon az Írószövetség alelnöke, legalábbis ne egy olyan írószövetségé, amelyik mindent és mindenkit magába foglal, ha pedig ő marad, akkor engem ne foglaljon magába az a szövetség. Ezek az indulatok vízválasztó vonallá váltak, így jött létre két markánsabb írószövetség. Amikor hasonló helyzet állt elő a 90-es évek elején, amikor Csoóri Sándor megírta a maga kifogásolt sorozatát, akkor ő lemondott az alelnökségről. Döbrenteinek eszébe sem jutott a lemondás. Azért szóltam az erdélyiekhez, hogy értsünk szót: itt nem arról van szó, hogy feltétlenül meg kell tartani az egységet. Tisztázni kell a kérdéseket, nem álegységre törekedni.
■ Amikor Wass Albertre felfigyeltél, román „tükörképével”, Doru Munteanuval társítottad őt, ebből a kritikus viszonyulásból, nemcsak szakmai, hanem etikai kérdést is kreáltál, hiszen felkészültél a témából. Azt hiszem, egy kezem is sok volna ahhoz, hogy megszámoljam azokat az olvasókat, akár az irodalomtörténészeket is, akik Wass Albert teljes életművén átrágták magukat, mint te. Tényleg minden írását elolvastad?
▼ Vagy két műve van, ami nem került a kezembe. Igyekeztem minden írását átböngészni, és főként a korba helyezve igyekeztem olvasni. Nem, nem erről a regényözönéről beszélek, amit mostanság adnak ki, 1990 óta, hanem inkább a publicisztikájáról, hiszen a kérdéskör szempontjából az a fontos, hogy abban a lapban, abban a szövegkörnyezetben mit mondott az akkori olvasónak, s az hogyan fogadhatta a cikkeit. Tehát a publicisztikája az, amit én egy az egyben bizonyító érvként tudok felhozni ellene, nem annyira a regényirodalma. Bár a regényeiben is benne van mindaz, amit kifogásolok, azokat a szövegeket is mind elemzem, viszont a publicisztika az a műfaj, amiből egyértelműen kitetszik, hogy az író mit gondol. Végig kellett olvasnom a korabeli lapokat, az amerikai magyar és angol nyelvű lapokat is, amikhez hozzájutottam, végig kellett olvasnom az összes róla megjelent monográfiát, cikket, amihez hozzá lehetett jutni a Széchényi Könyvtárban. Emellett az volt a szerencsém, hogy éveken keresztül bent ültem különböző levéltárakban, amikor nem volt állásom, így nagyon sok minden ment át a kezemen. Tudtam, hol vannak az engem érdeklő anyagok, a katonai jelentések, a bevonulási dokumentumok, a német–olasz tiszti jegyzőkönyvek a Hadtörténeti Levéltárban. Rájöttem, ez a kérdés bonyolult, a Wass Albert körüli mítoszt nem lehet ilyen egyértelműen kezelni. Én egyetlen könyvét tartom értékállónak, bár most már hajlok arra, hogy elfogadjam Szőcs Géza álláspontját, aki kettőt tart annak. Azért emlegetem Gézát, mert az ő Heti Válaszban megjelent írása volt az egyetlen reagálás a jobboldal részéről, melyben másként foglalkozott a kérdéssel, mint a többiek. Azt írta, hogy egyik, a két világháború között megjelent regénye, a Farkasverem, illetve az a romantikus történet, a Funtineli boszorkány jöhet szóba.
■ Milyen a munkád befogadás-, illetve elutasítástörténete?
▼ Még nem tudom. Azért nem, mert a jobboldali sajtóban nem jelent meg a nevem, senki nem reagált rá. Belátom, nem könnyű: be kell ülni a levéltárakba, utána kellene nézni a dolgoknak, és meg kellene írni, hogy Ágoston Vilmos munkájában ez jó, de itt téved. Akkor utánanézek a kritikának, és elfogadom, hiszen senki nem tévedhetetlen. Először a Magyar Narancsban jelent meg egy méltatás, majd a Népszavában két cikk, a 168 órában egy, az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban volt egy interjú is a kötetről.